vissza a cimoldalra
2019-03-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11326)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5618)
Kimernya? (2987)
Balett-, és Táncművészet (5756)
Milyen zenét hallgatsz most? (25010)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3189)
Társművészetek (1298)
Erkel Színház (9809)
Bartók Béla szellemisége (278)
Bartók Béla (1881-1945) (209)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4466)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1618)
Franz Schmidt (3297)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (329)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61589)
Pitti Katalin (824)
Melis György (254)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék LIV. – Erich Leinsdorf
Balázs Miklós, 2012-06-26 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Erich Leinsdorf A szakma sokszor csak „tisztességes mesteremberként” emlékezik meg róla – és az is volt, kétségkívül. Nem rendelkezett egy Furtwängler bűverejével, sem egy Toscanini már-már rögeszmés kottahűségével és prefektusi szigorával, s hiányzott belőle a nagy muzsikus-szellemekre jellemző vizionárius, fantaszta-hajlam és korszakteremtő elkötelezettség. Erich Leinsdorf nem volt ábrándos, fellegekben járó, vagy mániákus zeneművész. Egy gyakorlatias, praktikus szemléletű ember és karmester formáját öltötte föl, ám így is messze több volt puszta iparosnál. Magasan képzett intellektusú férfiként, iskolázott, sokoldalúan művelt, igazi társasági alkat lévén jó politikai-közételi nexussal rendelkezett az amerikai felsőbb körökben. Több évtizedes, bizalmas kapcsolatot ápolt többek között Lyndon B. Johnson egykori amerikai elnökkel, így rendszerint megtalálta a módját, hogy elképzeléseit a zenekarok irányítása terén is végigvigye.

Erich Leinsdorf (eredeti nevén: Erich Landauer) 1912 februárjában született Bécsben, osztrák zsidó család fiaként. Ötéves korától nyert rendszeres zenei képzést szülővárosában, zongorázni és csellózni tanult, később zeneelméletet, majd zeneszerzést hallgatott. Már kamaszkorában gyakorta kísért dalesteken, azután – 1930-tól – a salzburgi Mozarteum, később a Bécsi Egyetem és Bécsi Zeneakadémia növendéke lett, ahol zongoraórákon és karmesteri mesterkurzusokon egyaránt részt vett. Önálló karmesteri debütálására 1933-ban került sor, s ugyanebben az évben lett az Anton Webern-féle Munkáskórus megbízott korrepetitora. 1934 és ’37 között a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében asszisztensként tevékenykedett olyan maestrók mellett, mint Bruno Walter és Arturo Toscanini, s ezenközben a firenzei Maggio Musicale operaelőadásainak betanításában is segédkezett Olaszországban.

1937 novemberében, még mindig csak huszonöt évesen utazott először az Egyesült Államokba, hogy a New York-i Metropolitan Operában dolgozzon, egyelőre mint segédkarmester. Innen figyelte, ahogyan a következő hónapokban hazája egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz. 1938 márciusában, mikor az Anschluss nyomán Hitler bekebelezte Ausztriát, Leinsdorf számára bizonyossá vált, vállalhatatlan kockázatokkal járna, ha visszatérne szülőföldjére. Szerencséjére a Metropolitanben gyorsan emelkedett az ázsiója, az általa dirigált Walkür-előadás óriási sikerrel futott a Házban, s a „színfalak mögött” szert tett egynéhány befolyásos pártfogóra is. Köztük volt Lyndon Johnson, a Demokrata Párt texasi kongresszusi képviselője, a későbbi amerikai elnök is, aki tevőlegesen segítette Leinsdorfot a vízum, majd az állampolgárság megszerzésében.
Erich Leinsdorf Ekkor a sors jóakarata is az osztrák karmester mellé szegődött: 1939-ben váratlanul meghalt Artur Bodansky, aki addig a Metropolitan német repertoárjáért volt felelős, s az ifjú dirigens kapott a lehetőségen, hogy átvegye a helyét. Így 1943-ig maradt a Metben Leinsdorf, ahol a korszak legfényesebb énekes csillagaival (Flagstad, Traubel, Varnay, Melchior, Tucker, Kipnis és így tovább) dolgozhatott, s elsőrangú operaelőadásoknak lehetett tevékeny részese.

1943-ban adódott a lehetőség, hogy a nagyvárosi opera-műhely taposómalmát egy szürke iparváros feltörekvő szimfonikus zenekarának irányítására cserélje. Artur Rodzinski viharos távozásával a Cleveland Zenekar keresett zeneigazgatót, és az ekkor már komoly amerikai reputációval bíró Leinsdorfot szemelték ki a feladatra. Akkorra azonban az USA is bekapcsolódott a világháborúba, s mivel Leinsdorf 1942-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, besorozták a hadseregbe. 1944-ben szerelt le, de clevelandi állását nem tudta visszavenni. (A zenekar 1946-ig felfüggesztette tevékenységét, ekkor Széll György igazolt az együtteshez.) Ehelyett ismét a Metropolitanben kezdett dolgozni Leinsdorf, s sűrű vendégszerepléseket vállalt a kontinens különböző zenekarainál, fellépett a többek között a St. Louis-i, a Bostoni Szimfonikusokkal és a Los Angeles-i Filharmonikusokkal. 1947-ben ajánlottak neki ismét jól jövedelmező zeneigazgatói pozíciót; ezúttal a Rochesteri Filharmonikusok (NY) hívták a zenekaruk élére, ahol 1956-ig dolgozott. Ebben az évben szerződött a New York City Opera irányítására, de csak egyetlen évadot tölthetett a társulatnál, mert, bár kortárs-operabemutatóit lelkesen fogadta a kritika, az anyagi megtérülés messze elmaradt a várttól.

Az elkövetkező időszakot többnyire ismét a Met berkeiben töltötte a karmester, mint dirigens és mint művészeti tanácsadó segítette az operaház munkáját, majd bemutatkozott Bayreuthban (A nürnbergi mesterdalnokok, 1959). 1962-ben azután újabb kecsegtető ajánlatot kapott: a leköszönő Charles Münch helyére invitálták a nagyhírű Bostoni Szimfonikus Zenekar vezetőjének. Meghatározó mozzanat volt ez Leinsdorf pályáján, hiszen egy valóban elsőrangú, európai elismertséggel is bíró együttest vehetett át. Olyat méghozzá, mely egykoron Nikisch Artúr regnálása alatt került a világ élvonalába, s később olyan mesterek irányították, mint Karl Muck vagy Serge Koussevitzky, valamint két francia mester, Pierre Monteux (1919–1924), és az említett Münch (1949–62). A francia dirigens tizenhárom évig tartó vezetősége után azonban ismét egy fegyelmezett, úgymond „poroszos” szemléletű irányítót kerestek a zenekar élére Bostonban, Leinsdorf pedig, a maga németes orientáltságával, határozott fellépésével és közismerten szigorú munkamoráljával jó választásnak tűnt a posztra.

Erich LeinsdorfErich Leinsdorf és a Bostoni Szimfonikusok együttműködése ugyan csupán hét évadon át tartott, mindazonáltal így is fontos és jelentékeny időszak volt ez mind a zenekar, mind a karmester életében és művészi fejlődésében. Hála az RCA társasággal kötött hosszú távú lemezszerződésnek, valamint a rádiós és televíziós közvetítéseknek, Leinsdorf pályájának bostoni időszaka meglehetősen jól dokumentált. Karmester és zenekar kapcsolata azonban korántsem volt felhőtlen, sőt, már a kezdetektől több konfliktussal terhelődött. Leinsdorf szöges ellentétét mutatta Münchnek: míg a francia többnyire inspiráló művész, megengedő és simulékony alkat volt, Leinsdorf katonás próbarendet és vasfegyelmet követelt, s nem tűrte tekintélye kétségbevonását. Ebből fakadóan számos összeütközése akadt a szakszervezettel, a zenekari adminisztrációval és persze magukkal a muzsikusokkal is, mely állandó feszültséget szült a társulaton belül. Több vitathatatlan diadalt könyvelt el ugyan a bostoniak élén a dirigens, működése ennek ellenére megosztotta a kritikát és a közönséget. Végül 1969-ben köszöntek el egymástól a felek – éppen jókor, vallotta Leinsdorf, vagyis mielőtt az egészsége kárát látta volna a meddő csatározásoknak.

Pályája további éveiben elsősorban vendégkarmesterként tevékenykedett az osztrák mester, szerepelt számos európai és amerikai zenekar meghívottjaként, 1972-ben ismét fellépett Bayreuthban, a Tannhäuser bemutatójával. Csupán 1978 és ’80 között vállalt állandó megbízatást, a Nyugat-Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara szerződtette első karmesterének. Élete utolsó éveiben rákbetegség gyötörte, de alkalmanként még meg-megjelent különböző fesztiválokon. Erich Leinsdorf 1993 szeptemberében hunyt el Zürichben.

Művészileg és emberileg is ellentmondásos figurája volt a XX. századnak Leinsdorf. Életének utolsó harmadában két könyvet (Cadenza. Egy zenei karrier, 1976 és A zeneszerző szószólója, 1981) és számos tanulmányt* írt, ám miközben kulturált, pallérozott elme és intellektüell volt, művészi kérdésekben sokszor nehezen alkudott meg. Magatartásának és hozzáállásának egy nem túl rokonszenves példája, hogy 1967 májusában, pár héttel az ún. hatnapos háború előtt Izraelben dolgozott az Izraeli Filharmonikusokkal, s amint hírét vette a közelgő fegyveres összecsapásoknak, minden előzetes bejelentés nélkül hazautazott az Államokba, cserbenhagyva ezzel a Filharmonikusokat, akiknek így az utolsó pillanatokban kellett helyettes után nézniük.
De a Metropolitanben töltött éveit is, akárcsak karrierjének bostoni szakaszát, hangos összezördülések színezték. Hírhedtté váltak Lauritz Melchirorral való parttalan villongásai, de a források szerint Kirsten Flagstad sem minden ok nélkül ragaszkodott saját korrepetitorához és zongorakísérőjéhez, melyet persze Leinsdorf nehezen akceptált.
A Bostoni Szimfonikusoknál töltött évei úgyszintén hangosak voltak az ellentétektől, ugyanakkor számos maradandó zenei értéket produkáltak. A zenekar jól jövedelmező lemezkontraktusa már hosszú évtizedekre tekintett vissza, mikor Leinsdorf oda szerződött, hiszen Kousseviztky és Münch is szinte folyamatosan dolgoztak az akkor mind nagyobb piacokat meghódító RCA számára. Leinsdorf így ebben az időszakban igen gazdag lemeztermést hagyhatott maga után, elkészült többek között egy színvonalas Beethoven-szimfóniaciklus (1962–69), valamint a zongoraversenyek Arthur Rubinstein szólójával (1963–67), Szergej Prokofjev több szimfóniájának (II., III., V., VI., 1965–67) és versenyműveinek felvétele, de pl. Bruckner IV. (1966), valamint Mahler I., III., V. és VI. szimfóniája (1962–66) is lemezre került a vezényletével.
Erich Leinsdorf Bartók (Concerto, 1962) és Kodály (Páva-variációk, 1964) műveiből készült rögzítései ugyancsak tisztes sikert arattak. Említést követel továbbá Mozart szimfóniáinak összkiadása, melyet 1955–56-ban Londonban, a Royal Philharmonic Orchestra közreműködésével játszott fel (kiad.: Westminster / Deutsche Grammophon).

Ahogyan pályájának legnagyobb részét elhivatott operakarmesterként töltötte Leinsdorf, úgy lemezhagyatékának legemlékezetesebb darabjai is klasszikus dalművekhez kötődnek. Mozart több operája is szerepel a diszkográfiájában: a Figaro házassága (1958, Decca), és a Don Giovanni (1959, Decca) Bécsben készültek, a Cosí fan tutte 1967-ben, Londonban került lemezre (RCA). Wagner-karmesterként két sokat emlegetett stúdiómunka fűződik a nevéhez: a Walkür felvétele 1961-ből származik (London, Decca), a Lohengriné 1965-ből (Boston, RCA). Bár többnyire a német repertoár volt a szakterülete, Leinsdorf lemezei az olasz opera hagyományában szintúgy megkerülhetetlenek. Rossini Sevillai borbélya (New York, 1958, RCA) mellett több Verdi- (Macbeth, New York, 1959; Álarcosbál, Róma, 1966; Aida, London, 1970) és Puccini-opera (Tosca, 1957; Turandot, 1959; Bohémélet, 1961; Pillangókisasszony, 1962, valamennyi Róma, RCA) rögzítéséről kell beszámolni. Utolsó nagy vállalkozási között vette elsőként lemezre Korngold A halott város című zenedrámáját (1975, München, RCA).

Könnyű belátni, miért volt Leinsdorf olyannyira keresett „lemezkarmester” és népszerű vendégdirigens évtizedeken át. Tárgyilagos, néha kissé száraz, személytelen stílusával ugyan sokan vonakodva azonosultak, azonban relatíve kevés számú próbával is ki tudta hozni az optimumot a művészekből, nem annyira megihletve a játékkedvüket, mint inkább tanulásra ösztönözve, összpontosításra, munkafegyelemre bírva őket. Képes volt rövid idő alatt magas színvonalú eredményeket produkálni, amit a hanglemezgyárak és az impresszáriók mindenekelőtt honoráltak. Valamennyi muzsikusát, hangszeres vagy énekes szólistáját profiként kezelte, akiktől szüntelen koncentrációt, teljesítőképességének, tudásának maximumát követelte próbán és előadáson egyaránt.

Erich Leinsdorf Totális kontrollt tartott a rá bízott zenészek fölött, ez azonban nem azt jelentette, hogy, mindenben alárendelte volna őket a karmesteri akaratnak. A század ’30-as éveinek végétől majd’ négy évtizeden át a legjobb énekesek fordultak meg a keze alatt – a fent említetteken túl –, Birgit Nilssontól Montserrat Caballéig, Set Svanholmtól René Kollóig, akik legtöbbször elismerőleg nyilatkoztak Leinsdorf operakarmesteri tevékenységéről. Az osztrák dirigens élete nagy részében vérbeli színházi muzsikus maradt, aki a drámai kifejezőerőt, a zenei áramlás természetes hullámzását, és a színpadi cselekmény kibontakoztatásának keresetlen célszerűségét mindennél előbbre valónak tartotta.


*Összegyűjtve: Erich Leinsdorf: Erich Leinsdorf on Music, Portland, Amadeus Press, 1997.

Hírek
• A Bartók-Pásztory Díj idei kitüntetettjei
Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Erlendsdóttir Audur Edda (klarinét)
Hoang Ho Khanh Van, Ke Li (hegedű), Szűcs Boglárka (brácsa), Kristina Vocetková (cselló), Mali Emese (zongora)
A hallgató barátaiból alakult kamarazenekar
Vezényel: Shoji Haraguchi
Erlendsdóttir Audur Edda diplomakoncertje
MOZART: A-dúr klarinétverseny, K. 622
POULENC: Klarinét-zongora szonáta
BRAHMS: h-moll klarinétötös, op. 115
GELLÉRI ANDRÁS: Burst of Evidence kontrabasszus klarinétra és magas hangra

19:30 : Budapest
BMC, Koncertterem

A Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa vez.: Igalyné Büttner Hedvig, zongorán km.: Elmauer József
A Bartók Konzi volt növendékeiből és tanáraiból alakult kamarazenekar
A Bartók Konzi és a Zeneakadémia volt növendékeiből álló kórus
Dubóczky Gergely – karmester
Héja Domonkos – karmester
Strausz Kálmán – karnagy
Tóth Árpád – karnagy
házigazda: Bősze Ádám
"Epifónium - Szabó Tibor emlékére"
KODÁLY: Nagyszalontai köszöntő
BARTÓK: Levél az otthoniakhoz
SZABÓ TIBOR: Március
Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa
vez.: Igaliné Büttner Hedvig, zongorán km.: Elmauer József
SCHUBERT: Állj! (A szép molnárlány D795 - részlet)
SCHUBERT: A muzsikához D547
Mukk József – tenor, Réti Balázs – zongora
KOVÁCS ZOLTÁN: Fuvolaötös I. tétel
Menyhárt Zsuzsa – fuvola
Soltész Ágnes – hegedű, Fejérvári János – brácsa, Magyar Gábor – cselló, Lukácsházi István – nagybőgő
HAYDN: C-dúr fantázia zongorára Hob XVII:4
Fejérvári Zoltán – zongora
IAN CLARKE: Touching the Ether
Vámosi-Nagy Zsuzsanna – fuvola, Bizják Dóra – zongora
LISZT: Erdőzsongás (Két hangversenyetűd S. 145 - részlet)
Fülei Balázs – zongora
VIVALDI: Qui sedes ad dexteram patris (Gloria RV 589. - részlet)
Heim Mercédesz – mezzoszoprán
WIENIAWSKI: Polonaise de concert Op. 4
Oláh Vilmos – hegedű
MOZART: Sinfonia concertante K 364, III. tétel
Soltész Ágnes – hegedű, Fejérvári János – mélyhegedű
MOZART: Az Éj királynőjének d-moll áriája (A varázsfuvola K 620)
Miklósa Erika – szoprán
MOZART: Sarastro F-dúr áriája (A varázsfuvola K 620)
Bretz Gábor – basszus
MOZART: B-dúr fagottverseny K 191 III. tétel
Mohai Bálint – fagott
MOZART: L’amerò sarò costante (A pásztorkirály K 208 - részlet)
Kertesi Ingrid – szoprán
J.S. BACH: Laudamus te (H-moll mise BWV 232 - részlet)
Szabóki Tünde – szoprán, Soltész Anikó – continuo
J.S. BACH: D-dúr csellószvit BWV 1012 Gavotte 1, 2, Gigue
Varga Tamás – cselló
J.S. BACH: „Von den Stricken meiner Sünden" (János-passió BWV 245 - részlet)
Németh Judit – mezzoszoprán, Elekes Zsuzsa – continuo
J.S. BACH: „Ach Herr, laß dein lieb Engelein” (János-passió BWV 245 - részlet)
A Bartók Konzi és a Zeneakadémia volt növendékeiből álló kórus, vezényel Strausz Kálmán
Elekes Zsuzsa – continuo
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Kánon Szabó Tibor emlékére
19:30 : Debrecen
Kölcsey Központ

Balog József (zongora)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Vajda Gergely
"S határtalan az élet"
BRAHMS: I. (d-moll) zongoraverseny, Op. 15.
STRAVINSKY: Tavaszi áldozat (Le Sacre du Printemps)
A mai nap
született:
1925 • Pierre Boulez, zeneszerző, karmester († 2016)
elhunyt:
1517 • Heinrich Isaac, zeneszerző (sz. kb. 1450-55)
1827 • Ludwig van Beethoven, zeneszerző (sz. 1770)
1918 • Cezar Antonovics Kjui, zeneszerző (sz. 1835)
1987 • Eugen Jochum, karmester (sz. 1902)