Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Óh, szörnyű máglya!

2012-06-13 09:00:00 Operatikus

Óh, szörnyű máglya Nem Pesten történt, mit most hallotok, ott ily regényes dolgok nem történnek. És nem is manapság esett meg, manapság nem a regényes dolgok korát éljük. Hogy mást ne mondjak: hogyan lehetne regényes egy oly kor, mely még operaigazgatót sem képes kitermelni?

Szóval, voltak a boldog 90-es évek, és volt Istennek kegyelméből és szorgalmas keresésem eredményeképp az én jó Lajos barátom. (A Momus t. olvasói előtt Heiner néven közkedvelt.) Én egy békebeli hangulatú redakcióban dolgozék, Szeged városában, hol ő is rendszeresen megfordult.

Ma már nehéz elképzelni, hogyan éltünk akkor internet, YouTube, CD-, DVD-másolás nélkül, ám emlékeim szerint vidáman. Különösen én, kinek cimborája egy halkabb sóhaj hatására bármit átmásolt végtelen gazdagságú bakelitkollekciójából.

Nos, ekkortájt épp a Trubadúr klasszikus felvételére vetettem fület (RCA 1952, Milanov, Barbieri, Björling, Warren, Cellini). Lajos barátom precízen kazettára írta nekem, s be is hozta a redakcióba. A második kazettán azonban maradt még hely, s oda merő virtusból odamásolt még néhány Strettát.

Szám szerint 25-öt.

Aki kicsit is bensőségesebb kapcsolatban áll Verdi egyik legnagyobb remekével, az bízvást remeg meg a szám hallatán.

Manrico Strettája a lehető legkonvencionálisabb zeneszám, a kétrészes olasz áriaforma mintapéldája. C-dúrban van, és ¾-ben, a dallam, a kétstrófás szerkezet, a kórus belépése teljesen sematikus. A Wagner által oly gyakran gúnyolt „végzetszerűen bekövetkező” gyors rész. Semmi zenei különlegesség, úgyhogy ez 25-ször esztelenül sok.

Csakhogy…

Csakhogy a „Di quella pira” („Óh, szörnyű máglya”) a darab dramaturgiai gyújtópontjában hangzik, vagy inkább lángol föl. Minden szál összefut: Luna gróf máglyára akarja küldeni Azucenát. Manrico ezért habozás nélkül anyja megmentésére siet, fittyet hányva vezére utasítására, hogy védje Castellor várát, s gondolkodás nélkül otthagyva szerelmesét, Leonórát.

Szilárd meggyőződésem, hogy amikor Verdi megkomponálta ezt a kis áriát, olyan tenorokról álmodott, akiket soha nem is hallott. Az irracionalitás már életében testet öltött, amikor egy Enrico Trambelik nevű tenorista rájött, hogy a C-dúr hangnem leghatásosabb hangja a c, s tenorról lévén szó, a kétvonalas c. És beleapplikált Manrico Strettájába két magas c-t. Teljes funkcióban, ahogy az olasz mondja: di petto, azaz mellből. Rossini és Bellini korábban a magas hangokat fejhangon, falsetto énekelték, de ezt Verdi nem találta szépnek, ezért aztán nem írt tenorjainak b-nél magasabb hangokat. (Még az Otellóban is csak érintett h-t és c-t.)
Amikor Trambelik Verdinek énekelt, és hozzájárulását kérte a két betoldott magas c-hez, a maestro állítólag azt mondta: „Nem a szerző dolga, hogy vitatkozzon a közönséggel.”

Ó, majdnem meg is feledkeztem a publikumról, amely kezdettől őrjöngve lelkesedik a Strettáért és a két magas c-ért – vagy amit annak hisz! A hagyomány ugyanis olyannyira meggyökeresedett, hogy ma már nincs tenor a világon, aki ki merné hagyni a két nehéz magasságot. Ha fél a c-től, akkor inkább az egész áriát letranszponálja H-dúrba, esetleg B-be. Hogy a két magas c itt milyen elképesztő nehézséget jelent, azt jól példázza, hogy élő előadáson a XX. század két olyan kiemelkedő, és amúgy fantasztikus magassággal rendelkező tenorja, mint Franco Corelli és Luciano Pavarotti is legtöbbször leszállítva énekelte. A mi Simándy Józsefünk viszont eredeti hangnemben, sistergő szenvedéllyel, biztosan tartott c-kkel.

Szóval Lajosnál veszítettem el az eredeti szálat, aki nyár elején, péntek délután, egy vállalati buli közepén jelent meg nálunk, a szerkesztőségben. Amint megtudtam, hogy kész a felvétel, nyomban félrevonultunk és belehallgattunk. Az igazi operarajongó olyan, mint a narkós: képtelen várni. Csatlakozott hozzánk ifjú kollégánk, László (azóta Kolozsi néven szintén szakíró), ki szintén nagyon szerette az operamuzsikát. Csillogó szemmel hallgatta a nagyszerű Trovatore részleteit.
A finálé után Lajos új tűzbe jötten elmesélte, hogy a maradék helyre fölvett még néhány Di quella pirát. Fogadást is kötött feleségével, hogy hánynak az énekesét fogom fölismerni. Neje maximum 10-et mondott, barátom szerint több mint a felét.

Szóval jöttek egymás után Stretták, zongorával, zenekarral, kórussal, ismétléssel és anélkül. Én dobogó szívvel tippelgettem, vagy fölényes hangon mondtam be az előadót, Lajost láthatóan fölvillanyozta a helyzet. Csak ifjú Laci barátunk lett egyre fásultabb, majd hozzávetőlegesen a tizedik dúr-séma után közölte, hogy ő visszamegy a buliba. Nem bírta tovább.

Egyébként a fogadást fényesen megnyertem Lajosnak, hisz a 25 tenorból 15-öt fölismertem. S volt néhány „övön aluli” megoldás is. Amikor ugyanis Lajos a harmadik különböző felvételről játszotta be azt a Giovanni Martinellit, akit ki nem állhatok, gyanúm ellenére más nevet mondtam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy képes háromszor is fölvenni a nagy énekest, az ő elviselhetetlenül egyenes hangjával. Del Monaco pedig kimaradt a sorból, hiába vártam.

Aztán már a digitális korszakból kaptam barátomtól egy kis csillogó cd-t, rajta még több Strettával, még A-dúr is volt közte. De ezt már otthon hallgattam, karosszékből, kényelmesen, és nem volt közelemben senki, akinek tesztelhettem volna a tűrőképességét.

Fölállítottam viszont egy tételt. Az operarajongás mérőszáma legyen a Stretta, s fejezze ki azt, az illető zenebarát hányszor képes egy ültő helyében végighallgatni a Di quella pirát.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.