Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Az utolsó risorgimento-opera (Verdi: A legnanói csata)

2012-06-11 08:32:08 - zéta -

VERDI: La battaglia di Legnano

Albino Gaggi, Rolando Panerai, Caterina Mancini, Amedeo Berdini, Edmea Limberti
Orchestra Sinfonica e Coro di Roma della RAI
Fernando Previtali

Warner
Cetra Opera Collection
2564 66211-4

*

Giuseppe Verdi hatalmas életműve szüntelen fejlődésből állt. Minden operájában magasabb szintről indult tovább, mint ahogy az azt megelőzőnél abbahagyta. Ugyanakkor e folyamatos fejlődés nem volt egyenes vonalú, váratlan nekilendülések tarkították az óvatos előrehaladást. De az irány az változatlan volt mindvégig.

A Maestro alkotói életének első időszakát a keserves kenyérkereset nehezítette. Szűk határidők és gyenge librettók jellemezték – csakúgy, mint a kor más komponistáéit. Az impresszáriókkal és színházakkal vívott lankadatlan küzdelem felemésztette energiáit, s csak részben tudott megfelelni a saját maga elé támasztott igényeknek.

Ha az életmű egészét nézzük, az első évtizedben akkor sikerült igazán kiemelkedőt alkotnia, amikor az alapanyag drámai mivolta és maga a librettó minősége erre lehetőséget adott. Ebből következően lett ennek az időszaknak meghatározó alkotása az Ernani, a Nabucco és a Macbeth. E korai szakasz a Rigolettóval zárult le, azzal az operával, amelyik elsőként biztosított sikert a határon túl a komponista számára. Onnantól, beérkezett muzsikusként már nem a napi megélhetésért alkotott, ráadásul megtehette, hogy válogasson a lehetőségei között.

Ugyanakkor nem lehet elmenni a remekművek között született alkotások mellett sem, mert számos nagyszerű megoldással találkozhatunk bennük, s a kor sztereotípiái mögül minduntalan előtűnik a zseni. Különösen igaz ez az 1847 és 1850 közötti zűrzavaros időszakban készült dalművekre. Ez az időszak a Macbethtől a Rigolettóig terjedt, sokszor gyors egymás utáni bemutatókkal. A két méltán népszerű remekmű között összesen hat operát (A haramiák, Jerusalem, A kalóz, A legnanói csata, a Luisa Miller és a Stiffelio) vitt színre Verdi. Közülük leginkább a Luisa Miller a legegyenletesebb színvonalú, de a többiekben is számos újítást sikerült kipróbálnia, ami ezen alkotások legfőbb erénye.

Az utolsó risorgimento-operának mondott mű, A legnanói csata premierje mindössze három hónappal követte A kalózét. Ráadásul az 1849. januári római előadás – elsősorban belpolitikai okok miatt – feszült légkörben zajlott. Az opera az olaszok győzelméről szól, a cselekményben – Verdi operái közt atipikus módon – meglehetősen háttérben marad a hősök magánélete. Persze Verdinél nem ritka, ha egy hős a hazájáért feláldozza a privát boldogságát, itt viszont még nem is igazán derül ki főszereplőinkről, mi mozgatja őket a honfiúi vágyakon túl.

A legnanói csatában nincsenek negatív főszerepek sem. Arrigo barátja, Rolando ugyan egykor elszerette (és feleségül vette) annak kedvesét, Lidát, de a történet idején mindkettejüket a német támadás visszaverése izgatja igazán. A téma pedig rém aktuális volt 1848 késő őszén Európa-szerte: az ország egysége és szabadsága. Talán nem is lehet véletlen, hogy A legnanói csata sikeres premierje után szűk két hétre 1849 februárjában Garibaldi kikiálthatta a Római Köztársaságot.

Verdi minden korábbi operájánál kevesebb zárt áriát komponált ebbe a dalművébe. Hatalmas tömegjelenetek váltják egymást duettekkel, tercettekkel. A dallamformálás kissé esetleges, de a harmóniafűzésekben jelentős előrelépés észlelhető. Verdi az adott szituációkhoz köti a megszólaló akkordokat, melyek legfőbb feladata a drámai helyzet ábrázolása.

Talán lehet úgy fogalmazni, hogy A legnanói csata egy grandiózus vázlat, amolyan előtanulmány, melyben a komponista – elsősorban a nagyjelenetekben – kipróbálta mindazt, ami később a Rigolettóban, a Simon Boccanegrában, A végzet hatalmában, sőt az Aidában és az Otellóban oly tökélyre vitt formában megszólalhatott.

Verdi háttérbe szorult alkotásai a XX. század derekáig még Itáliában is ritkábban fordultak elő, első lemezfelvételük egészen Cetra 1950 körül megvalósuló – ma úgy mondanánk: – életműsorozatáig váratott magára. Majd a múlt század közepén, néhány jelentős olasz operadirigens szárnyai alá vette a kevésbé ismertebb alkotásokat, melyeknek következménye a Verdi-operák újrafelfedezése lett. A Warner Music most elővette a Cetra említett sorozatát, s – nyilván megelőlegezve a közelgő bicentenáriumot – darabról darabra adja ki CD-n.

A legnanói csata 1951 márciusában került lemezre Rómában – kizárólag olasz művészek tolmácsolásában. A sorozat egyik ki nem mondott célja a háború utáni fiatal olasz énekes-generáció helyzetbe hozása lehetett. A főszereplők egyike-másika ezért ma már nem mond olyan sokat számunkra, míg mások ezt követően szédítő világkarriert futottak be.

Az elsőre példa Amedeo Berdini, aki Arrigo súlyos tenorszólamát énekli. Kicsit nyers, de jelentős hanganyag, elég jellegzetes, ugyanakkor egyáltalán nem csúnya hangszínnel. Hangadása kissé passzív, emiatt talán kevesebbet hoz ki a szólamból, mint lehetne.

A női főhőst, Lidát Caterina Mancini alakítja, igazán szépen és minden igényt kielégítően. Mancini az 50-es évek Olaszországának ünnepelt énekesnője volt, az említett Verdi-sorozatban jó néhány főszerepet alakított sikerrel, majd a 60-as évek elején – kifejezetten fiatalon – visszavonult. Diadalmas dallamíveket énekel, minden szempontból ideális drámai szoprán hang, gyönyörű és átélt alakítást hallhatunk tőle. A mai kor hallgatója beleborzong a tudatba, hogy egykoron ilyen hangok (vagy például Anita Cerquetti is) csak a másodvonalban szólalhattak meg, Callas és Tebaldi árnyékában.

A későbbi nagy karriert befutott énekesre remek példa a hasonnevű baritonszólamot alakító Rolando Paneraié. Szép, meleg baritonhang, ugyan a pálya korai szakaszában készült felvételen (hiszen még 2000 után is rendszeresen fellépett) olykor küszködik a levegővel. Alakításában benne van a nagy ígéret, de ez előbb említett kollégáiban is megvolt.

A felvételen az együttesek igazán jól teljesítenek, az előadás méltó helyen van Fernando Previtali kezében, aki a dráma felől közelítette meg Verdi alkotását.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.