vissza a cimoldalra
2018-04-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60787)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3977)
Társművészetek (1248)
Momus társalgó (6313)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11272)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3580)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2682)
Astrid Varnay-Hochdramatischer Sopran (83)
Jonas Kaufmann (2210)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (761)
Pantheon (2212)
Opernglas, avagy operai távcső... (20069)
Bartók Béla (1881-1945) (207)
Erkel Színház (9245)
Élő közvetítések (7040)
A nap képe (2053)
Momus-játék (5472)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1383)
Franz Schmidt (3108)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4258)
Edita Gruberova (3056)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Egy nagy helyretevési folyamat részesei vagyunk” – Kocsis 60
- zéta -, 2012-05-30 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Kocsis Zoltán
fotó: Berényi Gyula
Nehéz elhinni, de Kocsis Zoltán 60 éves. A nemzetközi hírű zongoraművészt, karmestert, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatóját életpályájáról, gyermekkoráról, tanulmányairól, karrierjéről és a terveiről faggattuk.

   – Valahol olvastam, hogy az első szó, amit kimondtál, a „ga-ga” volt, és a zongorát jelentette…

   – Akkor még nem tudhattam, hogy Lady Gaga ilyen fontos szerepet fog betölteni a világ zenei életében…

   – Hogy kezdődött ez az egész? Mikor vetted észre, hogy más vagy, mint a többi gyerek?

   – Apai ágon a háború előttről megmaradt egy egyszerű zongoránk. Nem igazán jó, de arra alkalmas volt, hogy a rádióban hallott dallamokat, vagy egyáltalán, ami zenei impresszió ért, azt megpróbáljam visszajátszani. Ezek a visszajátszások olyan „sikeresek” voltak, hogy úgy érezték a felnőttek (nem is annyira a szüleim, inkább a szomszédok), hogy szólni kell arra hivatott szakembernek, nézze meg a jelenséget. És Viski János jött el, az ő révén kerültem el azután a legjobb helyekre.

   – Hány éves voltál ekkor?

   – Öt. Viski nemcsak meghallgatott, de onnantól folyamatosan figyelemmel kísérte „alakulásomat”. Amikor pedig nyolc és fél évesen reumatikus lázzal kórházban feküdtem jó két hónapig, akkor meglátogatott. Egy elismert, befutott zeneszerzőtől ez bizony nem kevés.

   – Gyorsan a kiemelt tehetségek osztályába kerültél?

   – Legendaoszlató szerepben kell most tündökölnöm, mert élesen tiltakozom az ellen, hogy én csodagyerek lettem volna. Nem voltam csodagyerek. Abszolút rendes gyerekkorom volt, minden örömével és bánatával együtt az átlagos gyerekek életét éltem. A zeneiskolai hét évet öt esztendő alatt teljesítettem. Szmrecsányi Magdánál tanultam szolfézst és zongorát is. Utána a konziba kerültem, a kiváló Fülep Tamás osztályába, de emellett még zeneszerzést is hallgattam Soproni Józsefnél. Így alakulhatott, hogy a mai zenei világból gyakorlatilag majdnem mindenki az osztálytársam volt valahol. Valamilyen szinten mindenkivel találkoztam.

   – A Zeneakadémián azután összejött az a híres Kadosa-osztály, ahol melletted még Jandó Jenő, Ránki Dezső és Schiff András tanult…

   – Fischer Annie sokszor mondogatta meglehetősen gunyorosan, hogy mi tettük Kadosát nagy tanárrá. Így is fel lehet fogni, de egy tanár nagyságát, jelentőségét az is meghatározza, hogy kik akarnak az osztályába kerülni. Mi mindnyájan, Ránki, Jandó, én és később Schiff is (a legfiatalabb köztünk, ő jött utoljára) ezt akartuk. Akkor ez a lehető legjobb iskolát jelentette.

   – Milyen volt az oktatás nála?

   – Kadosa Pál nagyon keveset, ám annál lényegesebbeket mondott, viszont ott voltak a tanársegédei, akik már akkor sem voltak akárkik. Kurtág Györgynél már rögtön az elején megéreztem, hogy valami egészen rendkívüli zenei nagysággal és világképpel találkoztam, amit alaposabban fel kell deríteni. Kurtág ezt a saját világképét szerencsére meglehetősen bőkezűen mérte. Rados Ferenc esetében más volt a helyzet. Ő főként azon buzgólkodott, hogy a zongoratechnikát fejlessze mindenkinél. Pontosan látta, mik a hátrányaink, mik azok a fiziológiai lehetőségeink, amiket kiaknázva teljesebbé tudja tenni azt az eszköztárat, amit röviden technikának hívunk.

   – Milyen hangulat uralkodott akkoriban a Zeneakadémián?

   – Más volt a légkör. Én például más tanárok óráira is bejártam, Bächer Mihályhoz, Zempléni Kornélhoz, Solymos Péterhez, nem beszélve Máthé Klári néniről, akivel remekül „meg lehetett beszélni a világ épp aktuális dolgait” – a világért sem szeretném ezt pletykálkodásnak minősíteni. Az egésznek nagyon családias színezete volt. Másrészt tényleg egy ezoterikusan védett világ volt, ami Kovács Dénes rektori színrelépésével kicsit kinyílt. A felvételik, a záróvizsgák nyilvánossá váltak, megnőtt a növendékhangversenyek száma és határozottan pezsgőbb lett a zenei élet, mint Szabó Ferenc idejében.

   – Milyen volt ez a „nagy négyes” a zongora tanszakon?

   – Mi az előbb említett pezsgő légkör nélkül is összetartottunk volna. A zene közös nyelve nagyon összehozott bennünket. Ha megnézzük, hogy életműszinten mit tettünk le eddig az asztalra, amögött nagyon erősen ott vannak azok az órahosszokban mérhető együttmuzsikálások, amelyek nem feltétlenül komoly szándékkal történtek. Abban az időben bent lehetett maradni a Zeneakadémián éjjel fél 12-ig. Egy-egy koncert után jó két órát zenéltünk még, szimfóniákat játszottunk emlékezetből, improvizáltunk, mutogattuk egymásnak soron következő produkcióinkat. Óriási belső zenei élete volt akkor az Akadémiának.

   – Jó, hogy mondod ezt a szimfonikus zongorázást. Láttam egyszer egy filmet, Bruno Monsaingeon alkotását, tán 1975-ből, amiben te zongorázol, Bach egyik Brandenburgiját, meg Beethoven-szimfóniát játszol rajta, meg talán a Daphnisból is. Te már akkor is az átlagot meghaladóan foglalkoztál a szimfonikus repertoárral?

   – Már sokkal korábban. Az egész akkor kezdődött, amikor ötévesen a rádióból elkezdtem visszajátszani zenéket. Fontos volt annak a felismerése, hogy ha az ember megpróbálja a szimfonikus hangzást utánozni a zongorán, akkor másképp nyúl a hangszerhez, mint amikor zongoramuzsikát próbál életre kelteni. És persze, nagyon korán elkezdtem lemezt gyűjteni, tudatosan megismerni a zeneirodalmat, a kamarairodalmat, a kórusirodalmat, a XX. század zenéjét. Ha jól emlékszem, 10-11 éves koromban már kívülről zongoráztam teljes Beethoven-szimfóniákat.

   – Arra is gondoltál akkor, hogy majd vezényled is őket?

   – Nem, illuzórikusnak tűnt számomra, talán, mert túlságosan is bedőltem egyes karmesterek önmisztifikáló törekvéseinek, amellyel olykor azt leplezik, hogy nem ment igazán a hangszer. Egyébként minél távolabbra megyünk vissza időben, annál képzettebb karmesterek működtek a világban, afféle polihisztorok. Ma már a különböző zenei tevékenységek nagyon-nagyon elválnak egymástól. Nem hazabeszélek, csak úgy gondolom, hogy az egyik aktivitás nagyon tudná segíteni a másikat. Ha egy dirigens koncertképesen megtanul egy hangszert, az igenis erősíti a karmesteri munkáját is. Tehát ezek az évek nagyon hasznosnak bizonyultak a későbbi karmesteri tevékenységem szempontjából, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy én ezt előre így terveztem.

   – És mi volt a helyzet az átiratokkal?

   – Azokra viszont nagyon is gondoltam. Bármennyire tiszteltem és szerettem Lisztet, meglepődtem, hogy bizonyos zenékhez nem nyúlt hozzá, nem készített belőlük átdolgozást vagy parafrázist. Például ilyen Wagnertől a Meistersinger-nyitány, a viráglányok jelenete a Parsifalból, a Trisztán előjátéka, vagy a Walkür Tűzvarázsa. Én ezeket próbálgattam – abszolút liszti szellemben – és játszottam, sőt Az istenek alkonya zárójelenetét előadtam, de nem írtam le a mai napig sem. Természetesen sok más átdolgozás is készült két zongorára, egy zongorára. Ez a 70-es évek végét, a 80-as évek elejét jelentik, ami tekinthető egyfajta előiskolának a karmesteri tevékenységhez. Hiszen már ott vagyunk pillanatokkal a Fesztiválzenekar 1983-as megalapítása előtt, amivel én bizonyos értelemben elköteleztem magam a zenekari jellegű munka iránt.

   – Tegyünk egy kis kitérőt még! 1970-ben a Rádió Beethoven Versenyének megnyerésével robbantál be a köztudatba, majd igazán országos ismeretségre akkor tettél szert, amikor 1977-ben a „34 értelmiségi” egyikeként aláírtad a Charta ’77-et. Te akkor még alig múltál 25 esztendős és nemzetközi jellegű eseményben vettél részt. Nem volt veszélytelen tett.

   – Az aláírókat azért nem érte komoly bántalmazás (egyes országok, pl. Románia kivételével, ahol volt, akit a Duna-deltába deportáltak), mert egészen az amerikai elnökig jutott a dolog és a világpolitika „elintézte”, hogy ezeknek az embereknek ne legyen bántódásuk. Engem Aczél György behívatott és beszélgetett velem egy órát, több gondom nem esett. Réz Pált ugyan kirúgták a Szépirodalmi szerkesztőségéből, de egy hét múlva visszavették. Az egyébként Prágából induló mozgalom melletti kiállásunk nem került a szélesebb rétegek elé, a manifesztumot nem közölték a napilapok, de a második nyilvánosság nagyon is ismerte. A memorandumot egyébként Mészöly Miklós és Kenedi János vitte körbe és sok általam nagyon becsült és tisztelt értelmiségi akadt, aki – különböző okokból – ezt nem írta alá. Például Pilinszky János azt mondta, hogy ez a levél neki egy „délutáni kompromisszum”.

   – Egy évvel később azután Aczélék mégis kitüntettek téged – Kossuth-díjjal…

   – Na, ez nagyon érdekes. A Kossuth-díjat egyébként együtt kaptuk Ránki Dezsővel (talán emögött is lehetett valami politikai célzat), de még érdekesebb, hogy aztán mégis meghívtak a Prágai Tavasz fesztiválra. Erre mondta valaki, hogy „úgy látszik, ilyen lassúak a csehszlovák belügyi szervek”.

   – El is mentél?

   – Hogyne, Aldo Ceccatóval játszottam Bartók 3. zongoraversenyét.

   – Milyen a viszonyod a politikával?

   – Most már semmilyen. Azt hiszem, becsületesen, elvszerűen politizálni a mai világban talán nem is lehet. És nem is tartom ésszerűnek, hogy megszólaljak, kivéve, ha a saját szakterületemről van szó. Felelős zenei vezetőként nekem kötelességem tartani a kapcsolatot a politikai elittel, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármiben is hajlandó vagyok a kompromisszumra. Az a tény, hogy a Nemzeti Filharmonikusok együtteséből nem kellett parancsra elküldeni senki, azért önmagáért beszél.

   – Menjünk vissza a muzsikához! Én úgy látom, zeneileg mindenevő vagy.

   – Tulajdonképpen nincs értékes zene, amit ne szeretnék. Mondjuk, nem hallgatnék napokon keresztül Bellini-operákat, de tökéletesen megértem Chopint, hogy ő miért szerette Bellinit.

   – Ha már operát említetted: az elmúlt években fölerősödött az operavezénylési tevékenységed. Varázsfuvola, Pelléas és Mélisande, Mózes és Áron, Daphne, és most jön egy sor Richard Strauss-dalmű is.

   – Igen, fölerősödött. Azt hiszem, nem is nálam, hiszen van egy általános igény, hogy minél többet ismerjünk meg, és, hogy legyenek nekünk magyarjaink, akik elő tudják adni ezeket a műveket. Hogy ne kelljen szégyenkezni azért, hogy mondjuk egy Gurre-lieder az ősbemutató után 85 évig nem hangzott fel itthon. (Viszont azóta már négyszer is ment Budapesten.) Ugyanúgy furcsállom, hogy – ha jól számolom – nyolc Strauss-opera még nem ment idehaza. Lehet azon vitatkozni, hogy például a Friedenstag vagy a Danaé szerelme mennyire értékes zene, de egy mindenképpen elsőrendű zeneszerző alkotása. A Capriccio esetében felvetődik a két világháború közti zeneesztétika – ami Strausst a másodvonalba száműzte – felelőssége. Ez az időszak egyébként nemcsak Straussnak nem kedvezett, hanem általánosságban a posztromantikusoknak sem. Mahlernek, Rachmaninovnak, Respighinek, de még Prokofjevnek és Janáčeknek sem, mert potenciális ellenfelet láttak bennük Bartókkal és Kodállyal szemben. De az idő helyére teszi a dolgokat, és most egy olyan időben élünk, hogy egy ilyen nagy helyretevési folyamat részesei vagyunk. Így az említetteken túl most történik meg Brucknernek is a teljes körű rehabilitációja.

   – Most hatvan esztendős vagy. Mennyi időre tervezel előre?

   – Pierre Monteux nyolcvanhét-éves volt, amikor újabb 15 évre kötött szerződést, Leopold Stokowskinak is van egy hasonló korú sztorija. Én azt mondanám, hogy ha van húsz jó évem, az alatt meg tudom valósítani, amit még szeretnék.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

Dr. Gesztesi-Tóth László (orgona)

16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

Dr. Gesztesi-Tóth László (orgona)

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Botvay Károly tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Szabó Judit tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Kérges Barnabás (zongora)
Rádli Ramóna (cselló)
A hallgató barátaiból alakult kamarazenekar
Vezényel: Gerhát László
"Kérges Barnabás zongora diplomakoncertje"
J.S. BACH: G-dúr gambaszonáta, BWV 1027
JANÁČEK:Benőtt ösvényen – 1. sorozat
MOZART: 13. (C-dúr) zongoraverseny, K. 415

19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Az álarcosbál

19:00 : Budapest
B32 Galéria és Kultúrtér

Musiciens Libres
"Musiciens Libres - Spanyol tájakon"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Kolonits Klára (szoprán), Kálnay Zsófia (alt), Megyesi Zoltán (tenor), Bakonyi Marcell (basszus)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
"A szabadság mítosza"
BEETHOVEN: Missa solemnis, Op.123

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Roberto Prosseda (pedálzongora)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Günter Neuhold
GOUNOD: Concerto pedálzongorára
GOUNOD: Suite concertante pedálzongorára
FRANCK: d-moll szimfónia