Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„El lehet indulni sokfelé” (Mezítlábas Zenészek)

2012-05-29 09:00:00 SzJ

A Mezítlábas Zenészek (Bodrogi Éva – ének, Koltai Katalin – gitár, Bartek Zsolt – klarinét) nemrég a számukra írt kortárs művekből adtak egy összegző-válogató koncertet, egyidejűleg megjelent első, Rio, Buenos Aires és Párizs közötti kultúrtörténeti összefonódást középpontba állító lemezük, melynek anyagát szerda este mutatják be egy mozikoncerten. Ennek kapcsán beszélgettünk a tagokkal eddigi produkcióikról, tapasztalataikról. (A három muzsikus mondatait – velük egyetértésben – egységes véleményként kezelve közöljük.)

Mezítlábas Zenészek – Fotó: Raffay Zsófia    – A legkülönfélébb zenei stílusok önálló és ötvözött megjelenítése mellett foglalkoztok ifjúsági előadásokkal, kortárs kamarazenével, operával is. Ezek kísérleti projektek, vagy tudatos lépések valami felé?

   – Tudatos lépések, kísérleti jelleggel. Nagyon érdekel minket, hogyan lehet a zenét egy másik művészeti ággal egyenrangúként kezelve megteremteni egy újszerű előadást. S persze vannak hagyományos jellegű koncertjeink is, de mindig keressük a kapcsolódási pontokat a különféle stílusok, korok, műfajok között.

   – Melyik volt az első lépés?

   – Gitár–ének duóként kezdtünk együtt zenélni. Ez a formáció külföldön igen népszerű, itthon nem sokan művelik; ha éneklésről van szó, akkor a zongorakíséret a jellemző, gitárt pedig inkább szólókoncerteken lehet hallani. Eleinte duóként adtunk műsorokat. Később találtunk egymásra Zsolttal, akit kezdetben a gitár–klarinét kombináció érdekelt, de első közös hármas fellépésünk annyira jól sikerült, hogy mindannyian éreztük, így akarjuk folytatni.

   – És akkor elkezdtetek már kifejezetten erre a formációra repertoárt építeni, hangszerelni?

   – Ez a triófelállás is csak egyfajta alapként szolgál, ahonnan el lehet indulni sokfelé. Mielőtt Zsolttal zenélni kezdtünk, már duóként is voltak különböző kísérleteink, kerestük azokat a lehetőségeket, amikbe másokat is be tudunk vonni. Volt két, Reflections című projektünk, amelyekben a kortárs magyar zeneszerzők „reflektáltak” az angol zene- és szépirodalom egy-egy alkotására, szerzőjére. Erre a két koncertre 2006-ban, majd 2007-ben írt új művet nekünk Sztojanov Georgi majd Tornyai Péter. Az első évben Christopher Orton, angol furulyaművész, a másodikban pedig Rohmann Ditta csellóművész volt a partnerünk, akivel azóta is rendszeresen muzsikálunk együtt.

   – A Made In China című előadás is ekkor kezdődött? Abban sincs még klarinét, de már az is kísérleti…

   – És trió. A Krétakörrel közös produkció, s lényegében egy új műfaj, a doku-opera első darabja. Az előadás alapja egy interjú, melyet Láng Annamária színésznő talált, s melyet Nyíri Pál antropológus készített egy Magyarországon élő kínai nővel. A Made in China szövege teljes mértékben megegyezik ezzel a szöveggel, tehát nem egy irodalmi alapról beszélünk, hanem egy valóban élő mai nő hétköznapi mondatairól. Erre a szövegre írta a zenét Sztojanov Georgi. A próza és kortárs zene viszonya ebben az előadásban sok szempontból Brecht drámáihoz nyúlik vissza.

   – Innen léptetek tovább a Mezítlábas Opera felé?

   – Többé-kevésbé igen. A Made In Chinát többször látta Gyabronka József, akit korábbról már ismertünk, és mindig kérlelt, hogy csináljuk valamit együtt, ha kell, vegyük be a darabba, majd ő főz közben kínai kaját. Ez utóbbi eddig nem valósult meg…

   – Pedig az illatokkal még összművészetibb lehetne a produkció… Viszont ezek szerint, ha szakácsként nem is, de színészként mégiscsak elérte, amit akart, a közös szereplést.

   – A javaslatai hatására támadt az az ötletünk, hogy átemeljük az operát kamara környezetbe, és megpróbálunk felfűzni különböző áriákat, részleteket egy dramaturgiai szálra, egyszerre használva az operát, a librettót és az irodalmi előzményt. Ebben volt segítségünkre Török Tamara, aki egyébként a Katona József Színház dramaturgja.

   – Lényegében új történet született, amihez különböző operákból vettétek a zenei részleteket?

   – Nem is nevezhető igazán történetnek. Alapvetően a nő és a férfi kapcsolatát vizsgáljuk a legkülönbözőbb aspektusokból. Megszólal Melinda, Carmen, Mimi is, ebből már látható, hogy nem hagyományos vokális értelemben véve tökéletes operaelőadás-részletek bemutatására törekedtünk, hanem egy szubjektív megformálásra, melyen keresztül megmutatjuk, hogyan formálódnak egy nő érzelmei, vagy egy férfi–nő kapcsolat. Figyelembe kellett vennünk azt is, hogy mi fekszik jól hangilag Gyabronka Józsefnek, hiszen ő nem énekes, viszont olyan színészi kvalitásokkal rendelkezik, hogy tökéletesen áthidalta a nehézségeket. Az előadásban persze mindenkinek vannak feladatai a másik oldalon, vagyis ahogy Gyabronka is énekel, úgy nekünk is kell beszélnünk, játszanunk.

   – S egyúttal alkalmazkodnotok körülményekhez, hiszen a legkülönfélébb helyeken adjátok elő a műsort, csakúgy, mint a többi műsorotokat. Ez a „vándorlás” is része a kísérletezésnek, vagy csak nincs olyan hely, amit belakhatnátok?

   – Fontos része a munkásságunknak, hogy különféle helyszínekre visszük a produkcióinkat. Egy előadásnak megkerülhetetlen része, tartozéka a tér is. A helyszínek nagyon inspirálóak tudnak lenni, de ez megfordítva is igaz: ha az ember nem alkalmazkodik hozzájuk, akkor nagyon ellenállók is tudnak lenni. Ezekkel a reakciókkal és ellenreakciókkal is kísérletezünk. Ez is egyfajta párbeszéd, hogy a hely mit enged meg és milyen zenéket hajlandó befogadni. Úgy gondoljuk, egy előadás akkor tud igazán hatni, ha ezek az apróságok is kiegyensúlyozódnak. Magát a hely szellemét erősíti az akusztikus élmény, és fordítva.
   A tér tudatos használatát a színházi életben sightspecific-nek nevezik, a koncertéletben nem sokat figyelünk erre az aspektusra. Nekünk a Made In China kapcsán kezdett kialakulni az ez irányú érzékenységünk, hiszen a produkciót az eddigi 65 előadás során játszottuk, kínai teaháztól kedve a Volt Fesztiválon keresztül a Vígszínházig mindenfelé, és talán két-három esetben mentünk vissza egy már ismert helyszínre.

   – Egyik projektetek esetében sem gondolkodtok ideális helyszínben, ahol a legtökéletesebben tudna működni az előadás?

   – De, és tudjuk is rangsorolni, hogy melyik helyen voltak jó élményeink, vagy hol voltak a legoptimálisabb a körülmények. Nyilván a Vígszínházban a technikai, akusztikai körülmények jelentősen segítettek minket, és ehhez képest sokkal nehezebb volt a Szigeten a Mezítlábas Operát játszani, de minden helyszínen megérintenek olyan dolgok, melyek újak és inspirálóak. Fokozottan igaz ez az egyetemistáknak szóló, Párbeszéd a zenéről című sorozatunkra, aminek kollégiumok biztosítanak helyszínt, és soha nem tudjuk, mi vár ránk, olykor a legextrémebb terekben adunk műsort, volt, hogy egy kollégium konyháján játszottunk, amit a díszletekkel kínai gyorsétkezdévé alakítottunk át.

   – A helyszínnek van még egy nem elhanyagolható tulajdonsága: a befogadóképesség. Soha nem tartotok attól, hogy kevesen lesznek kíváncsiak rátok?

   – Egyrészt előnyt jelent, hogy a produkcióinkban több művészeti ág találkozik, így nem csak a zenei oldalról jönnek az érdeklődők. Másrészt, ha úgy adódik, hogy kevesen vannak egy koncerten, emiatt nagynak vagy üresnek tűnik a hely, a sightspecific szemlélettel dolgozunk a tér használatán, és különböző játékokkal, improvizációkkal addig alakítjuk, járjuk be a teret, amíg kényelmes lesz nekünk is és a nézőknek is a közös együttlét.

   – Sok helyen jártok, ahol még nem ismernek titeket. Milyen a fogadtatás, éreztek-e elutasítást, idegenkedést ezekkel a műfajokkal, illetve a kísérletezéssel szemben?

   – Nem jellemző, de talán pont azért, mert nekünk teljesen mindegy, kik ülnek a nézők között, a reakcióikat érzékenyen figyelve és felhasználva bevonjuk a közönséget, s ha valaki esetleg idegenkedett is, miután részese lesz egy művészeti produkciónak, már megváltozik a hozzáállása.

   – Mindenki bevonható?

   – Nemrég egy koncerten az első sorban 8-10 éves gyerekek ültek, és egy idő után egy kicsit lankadni kezdett a figyelmük. Éva lement közéjük, és bevonta őket az előadásba, egyszerűen csak mutatta, hogy bizonyos helyeken ritmusra csapjanak bele a kezébe. Egyből elkezdtek figyelni, és ami fontosabb: élvezték a műsort. Egy kollégiumi fellépésen pedig, amikor azt láttuk, hogy műsor közben sörözgetnek, megkértük őket, ha elfogyott, adják ide az üvegeket, és azokat felhasználtuk ritmushangszerként. Nagyon tetszett nekik. A legtöbb komolyzenész talán nem is tudna ilyesmit megtenni, mert nem erre képeztek ki minket az Zeneakadémián, de mi bevállaljuk az improvizációt, és mindig működik.

   – Nemrég megjelent albumotokon „hagyományos” zenét játszotok, de ott is megjelenik az improvizáció, a színezés, a különböző elemek egymásba úsztatása. Már eleve így akartátok megszólaltatni, lemezre venni ezeket a műveket, vagy ezúttal is menet közben kialakult rögtönzésekről van szó?

   – Inkább irányított véletleneknek neveznénk. Először csak a gitár, az ének és a klarinét hármasból kiindulva kezdtünk el foglalkozni a latin-amerikai zenével, európai fogadtatásával, hogy miképp boldogult Villa-Lobos és később Piazzolla Párizsban. Ezek a dalok, művek eleinte csak különálló darabok voltak, később kortárs táncosok közreműködésével adtuk elő, és ekkor vált egy nagy, folytonos zenei blokká, onnantól kezdve pedig folyamatosan fejlődött és változott ez az anyag.

   – Budapest hogy jött képbe?

   – Eleinte sehogy, mert csak a Rio, Buenos Aires és Párizs közötti kultúrtörténeti összefonódásról szólt a műsor. Játszottuk sokfelé, sightspecific módon, ami miatt egyre inkább megjelentek benne a térhez kapcsolódó hangok, zörejek. Az újabb és újabb helyszínek és az abból fakadó improvizációk rákényszerítettek bennünket, hogy nyissuk ki a fülünket ezek felé a hangok felé. Aztán az egyik koncert utáni pódiumbeszélgetésen egy néző azt mondta, hogy szerinte ennek az előadásnak ugyanúgy benne lehetne a címében az is, hogy Budapest, mert annyira itt játszódik.

   – Ennyi kellett?

   – Akkor már tudtuk, hogy lemezt készítünk az anyagból, és voltak olyan gondolataink, hogy jó lenne rátenni verset, vagy valamiféle beszédet. Ez a Budapest-ötlet és a zajok, zörejek egyre nagyobb szerepe megadta a lökést. Bolcsó Bálint segítségével gyűjtöttünk markáns városi utca- és közlekedési zajokat, kerestünk egy-egy Budapesten élő Rio de Janeiró-i, buenos airesi és párizsi fiatalt, akik beszéltek itteni élményeikről, találtunk régi sanzont, ami tökéletesen illeszkedett az anyagba, és felhasználtunk mindet, ami erősebbé, egységesebbé teheti az anyagot. S akkor kaptuk a felkérést a Halastó Egyesülettől, hogy csináljunk előadást a Bem moziban – innen már csak egy lépés volt, hogy ehhez az anyaghoz elkezdtük keresni a vizuális formát, s ennek eredményeképp a lemezbemutató koncertünk egy filmvetítéses előadás lesz.

   – Mennyire megterhelő egyszerre ellátni a művészi és a menedzselési feladatokat?

   – Egyelőre győzzük, és győznünk is kell. Egyre több művész kapja meg azt a kérdést, hogy hogyan lehet a nehéz gazdasági helyzetben, a támogatások csökkenése mellett talpon maradni. Mi mindhárman éltünk, sokat játszottunk külföldön, és láttuk, hogy ha az ember megtalálja azokat a partnereket, forrásokat, szponzorokat vagy szimpatizánsokat, akik látnak fantáziát a kultúrában, akkor nagyon sok minden működni tud. Úgy biztosan nem lehet talpon maradni, hogy ülünk otthon és várjuk, hogy majdcsak hív valaki. Fontos lenne, hogy a művészek ne legyenek szemérmesek, vállalják fel magukat különböző fórumokon, hallassák a hangjukat, ne érezzék kínosnak, hogy nem csak a művészi szempontok játszanak szerepet egy produkció létrejötténél. Meg kell tanulni együttműködni másokkal, a legkülönfélébb szférák embereivel, közös szálat, közös gondolatokat találni. Nekünk talán azért könnyebb, mert tulajdonképpen a projektjeink is erről szólnak.

Mezítlábas Zenészek – Fotó: Raffay Zsófia
(Fotók: Raffay Zsófia)





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.