vissza a cimoldalra
2018-11-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61315)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4097)
Milyen zenét hallgatsz most? (25002)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11292)
A csapos közbeszól (95)

Nagy koncertek emlékezete (35)
A nap képe (2107)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2992)
Balett-, és Táncművészet (5573)
Lisztről emelkedetten (932)
Pantheon (2280)
Opernglas, avagy operai távcső... (20162)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1529)
Franz Schmidt (3222)
Kimernya? (2810)
Élő közvetítések (7503)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1155)
Miller Lajos (87)
Palcsó Sándor (229)
musical (180)
Gioacchino Rossini (1021)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A háború virágai (Simon Keenlyside dallemezéről)
Balázs Miklós, 2012-04-17 [ Vokális művek ]
nyomtatóbarát változat

Songs of War Songs of War
Simon Keenlyside (baritone)
Malcolm Martineau (piano)
Sony
88697944242

*

A Brit Nemzetközösség, a híres-hírhedt Commonwealth, minden évben november 11-én emlékezik meg az első világháborúban elesett katonairól. Remembrance Daynek, vagyis az Emlékezés Napjának hívják az eseményt és rendszerint nem csupán egy egynapos, formális, kokárdás aktus. Annál jóval több. A másik neve Poppy Day, azaz Pipacs Nap. A pipacs, legyen az maga az élő virág, fonott koszorú, vagy akár műanyagba öntött stilizált egyen-kitűző, 1920 óta jelképezi a hősi halált halt brit – és persze amerikai, kanadai és ír – katonákra, a világháborús harcok áldozataira való emlékezést.

A szimbólum eredője egy vers: In Flanders Fields (Flandria mezején). A szerzője egy kanadai fizikus, aki 1915-ben az európai nyugati fronton szolgált: John McCrae, az I. Kanadai Gyalogos Hadtest alezredese egy franciaországi lövészárokban vetette papírra költeményét, melyet azonnal elküldött a londoni Punch magazinnak, mely az év decemberében meg is jelentette. A költemény kezdő sorai rövidesen szállóigévé váltak: „Flandria mezején pipacsok nőnek / Keresztjei közt egy temetőnek / Ez jelöli a mi helyünket.”* A belgiumi Ypres-ben, ahol McCrae is szolgált, a világháború relikviáinak szentelt múzeum máig viseli nevében a vers címét.

Mondják, a háborúban hallgatnak a múzsák, pedig ennek az ellenkezője az igaz. Csak talán nem ugyanazok a múzsák csókolják homlokon a költőt az ádáz harcok közepette, mint amelyek békeidőben teszik. A háború múzsái talán jobban hasonlítanak az apokalipszis lovasaira, mint a mítoszok lenge öltözetű istennőire. De ihletet nyerni belőlük éppúgy lehetséges. (Ha csak a magyar első világháborús líra talaján keresgélünk: ki ne ismerné Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét?)
Inspirációt persze nemcsak a koszorús költők, de a politikusok is nyernek a háborúból. (Ők még persze sok egyéb mást is.) Sokszor és sokan és idézik így Winston Churchillt: „Megvédjük szigetünket, bármibe kerül is. Harcolunk a partokon, harcolunk a leszállópályákon, harcolunk a mezőkön és az utcákon, harcolunk a hegyekben; sosem fogjuk megadni magunkat.” Ez már egy másik világháború, de a cél ugyanaz, jórészt az ellenség is, a fegyverek is, a remény is, a fájdalom és a halál is. És ugyanolyan a kiömlő vér is: vörös, mint a pipacs, mely a legyilkolt hadfiak jeltelen sírjain nő.

Simon Keenlyside brit baritonista nemrégiben megjelent lemeze a háborús költészet talaján kihajtott angol nyelvű dalokat gyűjti csokorba. Némely nóták csupán érintőlegesen kapcsolódnak a harchoz vagy háborúhoz, mások látszólag egyáltalán nem, legfeljebb az előadói-szerkesztői benyomások és szabad képi vagy nyelvi asszociációk sodorták e darabokat egymás mellé egy alapvetően tematikus válogatáson. Keenlyside-nak persze nincs könnyű dolga, hisz igyekszik mind a költemények nyelvi kimunkáltsága, mind a zenei kvalitások tekintetében megtalálni az elvárt minőséget. Az, hogy a versek forrásvidéke évszázadokat ölel át, már nem csupán szerkesztői döntés, hanem következmény. Mindazonáltal Shakespeare-től Walt Whitmanig ível azon poéták sora, akiket e dalok megidéznek. A CD-n sorakozó trackeket végigböngészve úgy tűnik, az „antológia” mindenekelőtt a zenei szempontokat igyekezett figyelembe venni a válogatáskor, elsősorban is a múlt századi „ánglius” komponisták dalszerzői hagyatékára összpontosítva.

Ennek mentén nagyrészt olyan jeles angol zeneszerzők képviseltetik magukat az albumon, mint Arthur Somervell, George Butterworth, John Ireland vagy Ralph Vaughan Williams. Mindössze két nem angol komponista neve került fel a korongra: az amerikai Ned Roremé egy Whitman-prózavers megzenésítésével, és a német Kurt Weillé, aki szintén Whitman-darabokat „melodizálva” jutott szóhoz. A nyersanyagot biztosító költők között figyeljünk fel Robert Louis Stevenson és Alfred Edward Housman neveire, Whitman mellett ők delegálják a legtöbb költeményt a lemezre.

Housman neve a magyar olvasónak talán nem sokat mond, de a szigetországban legjobb munkái az általános és középiskolás irodalomórák tanterveinek elengedhetetlen részét képezik. Legismertebb kötetének, a Shropshire Ladnek a viktoriánus vidéki élet nosztalgikus ábrázolása adja az alaphangját, levertségtől és mélabútól fojtogatott sorait áthatja a haláltudat, a pesszimizmus, a vigasztalanság.
A búr háborúk „árnyéka alatt” született versek jó része bevallottan vagy bevallatlanul a „Viktória királynő szolgálatában elesetteknek” állít emléket. Az eredetileg hatvanhárom poémát tartalmazó kötetből tizenegyet zenésít meg Butterworth, a kötettel azonos című ciklusának – mely szinte keletkezése óta (1912) az egyik legnépszerűbb angol dalkörnek számít – hat dala adja Kennlyside lemezének gerincét.
Az anatómiai hasonlatnál maradva: Walt Whitmanéi pedig a húsát és vérét. Whitman munkái ugyanis „prózai” kimunkáltságukban is szinte kimagasodnak a sápadt angol rímek közül, s bár a modern európai líratörténet gyakran igyekezett Whitmant a margóra tolni, szövegeinek magas művészi színvonala, potenciálja, hatóereje magáért beszél. Whitman költészetének egyik fontos alapélménye az amerikai polgárháború, ahol amerikai honfi ölt amerikai honfit. De a háború az háború, gyilkos és szörnyű akkor is, ha egy nemzet belügye.

Keenlyside ezen borzalmak és a rájuk adott zsigeri emóciók és reflexiók ábrázolásában erős. Dallemezén számot vet a háborúba vetett emberi test és elme minden megnyilvánulásával: kegyetlenséggel és pusztítással, honvággyal, szerelemmel, ragaszkodással, helytállással, kitartással, bukással; élettel és halállal. Az operaénekes Kennlyside itt nem a színpadon áll. Éneklése nem karaktereket jelenít meg, hanem feloldódik a dalok egymástól sokszor erősen elütő formanyelvében és stiláris kifejezéskészletében. A baritonista dalénekesi fegyvertára, amennyiben távol tart magától minden túlzó teátrális gesztust, a szélsőséges érzelmi skálák bejárásában sokszor talán szűkösnek tűnhet, de ez csak a látszat. Kennlyside viszonylagos „eszköztelensége” valójában az énekes legnagyobb fegyvere, hisz hol a frontra készülő gyanútlan baka, hol a sokat megélt veterán, hol az ütközetre szólító toborzó hangján szólal meg, váltogatva a költői hangnemeket. Így, azaz a drámai interakciók hiányában, de a szövegek mély tragikumának belső megélésével érik be artikulációjában a gyász, a fájdalom, a keserűség, vagy épp a nekibuzdulás, a remény, a hit és a vágyakozás.

Túl az énekes magvas bariton orgánumán – mely önmagában is élményszámba megy – technikai értelemben éneklését perfekt szövegmondás, férfias karakterkezelés, választékos artikuláció, a dinamikával való tudatos és finom mérlegjáték jellemzi. Nem a szánalom, hanem az empátia, az együttérzés hangja hívja elő e dalok gyengéd líraiságát. Ez a fajta pártatlan, mély részvét és irgalom váltja ki a tengernyi embertelenség közt megszülető, elidegeníthetetlen humánumot, mely végül minden kimondott vagy kimondatlan emberi gondolat mögött megvillan, s amely oly hamisítatlan és hű szimbólumra talál a fejfák közt nyíló, napba néző, vérszínű pipacsban.

*Nika Géza fordítása

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Corvin Művelődési Ház - Erzsébetligeti Színház

Adventre hangolva
Ünnepi koncert a Honvéd Férfikarral

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Megyesi Zoltán (tenor), Viviane Hagner, Alexander Janiczek (hegedű), Rafael Rosenfeld (cselló), Pivon Gabriella (fuvola), Heinz Holliger (oboa), Reto Bieri, Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Szőke Zoltán (kürt), Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
A Zeneakadémia Vonószenekara
Vezényel: Heinz Holliger
kamara.hu – a Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
Üveggyöngyjáték
LIGETI: Hat bagatell
BEETHOVEN: B-dúr klarinéttrió, op. 11
HAYDN: 25. (G-dúr) zongoratrió, Hob. XV:25
HEINZ HOLLIGER: Rechant
BARTÓK: Divertimento, BB 118

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Vigh Andrea (hárfa), Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora), Drahos Béla (fuvola), Szatmári Zsolt (klarinét)
Accord Quartet
Debussy-est a szerző halálának 100. évfordulójára
DEBUSSY: Egy faun délutánja
DEBUSSY: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára
DEBUSSY: Két tánc
DEBUSSY: Fehéren és feketén
DEBUSSY: Lindaraja
DEBUSSY: Hat antik felirat
DEBUSSY: Kis szvit

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
MOZART: C-dúr („Jupiter”) szimfónia K. 551
MOZART: c-moll mise, K. 427
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Giovanni Guzzo (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Howard Williams
BERNSTEIN: Candide − nyitány
BERNSTEIN: Szerenád – Platón: A lakoma című műve nyomán
ELGAR: II. szimfónia
A mai nap
született:
1942 • Daniel Barenboim, karmester, zongorista
elhunyt:
1787 • Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714)
1963 • Reiner Frigyes, karmester (sz. 1888)