Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Kiesve az időből (A Keller Quartet orosz estje)

2012-03-16 16:15:51 SzJ

Kiesve az időből (A Keller Quartet orosz estje) 2012. március 13.
Concerto Zeneház

Keller Quartet
Bársony Péter – brácsa, Takács Ákos – cselló

SCHNITTKE: 3. vonósnégyes
SOSZTAKOVICS: 8. vonósnégyes
CSAJKOVSZKIJ: Firenzei emlék

*

Schnittke a hollandiai Orlando Fesztivál (és az Orlando Quartet) részére írta 3. vonósnégyesét. A megrendelőknek annyi kérésük volt, hogy – mivel névadójuk Lassus – ha lehet, a zeneszerző az új műben használjon fel egy témát a reneszánsz mestertől. Schnittke a maga módján eleget is tett az óhajnak: rögtön a nyitó hangokban megkínálja a hallgatóságot egy Lassus-motívummal, melyet aztán végig is visz az egész művön, s ha már idézni kell, nem áll meg itt, hanem átszkennelve fél évezredet a „musz-anyag” mellé beemeli Beethovent és Sosztakovicsot is, hogy aztán a saját maga számára definiált polistilisztika jegyében hozzon létre egy új brutális-gyönyörűséges művet. Az meg már a hallgatóra van bízva, elkezd-e agyalni azon, miféle művészi mondanivalót, netán hitvallást fedez fel, ha rájön, melyik vendégtéma miért lett idecitálva, vagy csak egész egyszerűen belemerül a zenébe és kiélvezi annak minden szépségét.

Az persze egyik esetben sem árt, ha a mű előadása megüt egy bizonyos szintet, de az is igaz, hogy ha az interpretáció rendben van, akkor nem az az elsődleges, hogy mit akart mondani a szerző. Akkor magával ragad ez a sajátos, izgalmas muzsika, és semmi más nem számít.
Ezen az estén a Keller Quartet produkciója nagyon is rendben volt, tiszta, pontos, feszes, koncentrált játékot hallhattunk tőlük. A komplex anyag követelte összhang és a (poli)stílusismeret engem nemhogy meggyőzött, de annyira lenyűgözött, hogy ha ott helyben, az utolsó hang lecsengését követő felocsúdásom után kérdezik a véleményemet, valószínűleg egy barátomat idéztem volna, ki egy pompás éttermi vacsora után tányérjára mutatva így szólt a pincérhez: akkor egy pávatollat és egy ilyet még egyszer, lesz szíves.
(No lám, már én is idézetekben gondolkodom – amikben az este további részében sem volt hiány.)

Ami az irodalomban Az ötös számú vágóhíd, az a zenében valószínűleg Sosztakovics 8. vonósnégyese – a drezdai bombázás ihlette, híressé vált műalkotás.
Valószínűleg.
Mert a Vonnegut-regény esetében ez nem kérdés, Sosztakovicsnál viszont nem lehet tudni, valójában mire gondolt, hiszen neki sokszor még gondolnia sem volt szabad semmire, és ez a rövid, húszpercnyi anyag annyira tele lett pakolva saját fontos munkáiból vett idézetekkel, hogy nehéz elképzelni, valóban kizárólag egy rövid városlátogatás során a szövetséges bombázók tizenöt évvel azelőtti rombolásán szörnyülködve íródott. Bár ha az ajánlásból kidobjuk a háborút meg a fasizmust, és csak az áldozatot hagyjuk ott, akkor már stimmelhet a dolog.

De ha itt is hanyagoljuk a mélyebb rétegek felfedezésére irányuló filózást, és arra is csak érintőlegesen gondolunk, milyen tökéletesen passzolt ez a darab a Schnittke-mű után (hiszen ott pont a Sosztakovics-kvartettet nyitó zenei névjegy, a D-Esz[S]-C-H motívum idéződik meg), akkor marad a zene. A zaklatott, mégis harmonikus muzsika, a töredékekből építkező, mégis egységes mű, a rövid, mégis tartalmas kamaradarab.
Elrontani könnyű, unalmassá tenni még inkább; szerencsére most ez a veszély nem fenyegetett. Az előadók teljesítményéről csak azt tudom írni, mint a Schnittke-mű kapcsán, úgy tolmácsolták a darabot, mintha az ideális interpretációhoz szükséges elmélyültség és egymásra figyelés a világ legtermészetesebb dolga lenne. A váltások perfekt megvalósítása és az együtt mozdulás talán a harmadik tételben volt a legjobban megfigyelhető, de a billegő valcer taktra kijátszása mellett számomra ugyanígy emlékezetes marad a 2. zongoratriót megidéző rész szilajul lendületes megszólaltatása is.

A koncepciót követve akár egy Beethoven-vonósnégyessel is folytatódhatott volna a koncert, csak hát a Concerto Zeneház kvartett-sorozatának második szériája Orosz kamaraművek címmel fut, így ez nyilvánvalóan nem volt megoldható (Lassus pedig ugye nemhogy orosz nem volt, de viszonylag kevés vonósnégyest hagyott ránk…). Azonban, ha akarjuk, Csajkovszkij Firenzei emlék című darabja is beleillik a tematikába. Egyrészt a rejtvényfejtést illetően, amennyiben e zenei szuvenír hangjegyei mögött is sokan kerestek és találtak rejtett tartalmat (akár a komponista nemi identitását alapul véve, akár azon töprengve, mit keresnek markánsan oroszos részletek egy délszaki hangulat megörökítésére hivatott anzikszban), másrészt simán összeköthetjük a Sosztakovics-művel pusztán azt a tényt szem előtt tartva, hogy Drezdát Elba-parti Firenzének is nevezik.

A két, elmélyült figyelmet igénylő huszadik századi alkotás után a közönség – utólagos reakciókból ítélve – hálásan fogadta az előzőekhez képest mindenképpen mainstream-közelebbi darabot, némi rosszindulattal azt is mondhatnám: mintha a kitartásukért cserébe kiérdemelt jutalmat kaptak volna. Számomra azonban a Schnittke és Sosztakovics munkáiban lenyűgöző összefonódások és kibogozódások, tempó- és stílusváltások, kristályéles mozzanatok és kontrollált szétcsúszások figyelmet igénylő izgalmas vegyítése után az amúgy hangulatos, temperamentumos szextett nyomasztóan nehezedő, súlyos tehernek, reszelősebb, lármásabb végszónak bizonyult. Még akkor is, ha az előadók teljesítményéről ezúttal is csak maximális elismeréssel beszélhetek.

*

Ui.: a koncert másnapján röppent a hír, hogy nemzeti ünnepünk alkalmából a hangverseny két közreműködője is rangos állami elismerésben részesült, Keller András Magyarország Érdemes Művésze-díjat, Bársony Péter pedig Liszt Ferenc-díjat kapott.
Úgyhogy duplán gratulálok nekik.
Hajrá Tralfamador!
 






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.