vissza a cimoldalra
2019-04-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11346)
A csapos közbeszól (95)

Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (23)
Társművészetek (1299)
Erkel Színház (9939)
Pantheon (2341)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4337)
Fanyalgások és Nyavalygások… avagy virtuális siránkozó elégedetleneknek (163)
Kolonits Klára (1093)
Élő közvetítések (7829)
László Margit (195)
Milyen zenét hallgatsz most? (25018)
Balett-, és Táncművészet (5793)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1640)
Franz Schmidt (3313)
Operett, mint színpadi műfaj (3886)
Thomas Hampson (266)
Charles Gounod (221)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Tényleg: mi a fontos? (R. Strauss: Capriccio / Fleming)
- zéta -, 2012-03-13 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

R. Strauss: Capriccio / Fleming R. STRAUSS: Capriccio

Joseph Kaiser, Russel Braun, Peter Rose, Renée Fleming, Morten Frank Larsen, Sarah Connolly, Olga Makarina, Barry Banks etc.
The Metropolitan Opera Orchestra
Andrew Davis
Universal / Decca
074 3454

*

Kétségkívül zeneművészeti mestermunka Richard Strauss időskori társalgási operája, a Capriccio. Az ilyen komponistára mondják, hogy még akár a telefonkönyvet is tökéletesen tudná megzenésíteni. Cselekmény tulajdonképpen alig-alig, néhányan beszélgetnek-csevegnek-vitatkoznak kedvesen, élesen, hevesen vagy épp elandalodva a színen. A téma a földön hever immár évszázadok óta: mi a fontosabb: a szó vagy a zene? A teoretikus történetet az alkotók behelyezték a gluckisták és a piccinnisták egykori (operatörténeti) vitájába, de a kornak itt aligha van jelentősége.

Vagy ha igen, akkor nagyon is, Richard Strauss művének az ősbemutatója ugyanis 1942-ben volt. Most ne merengjünk el azon, hogy az emberiség legnagyobb világégése idején miért volt időszerű e kérdés fölmelegítése, s hogy érdekelt-e ez akkor bárkit is.

Strauss (aki nyugodtan indulhatna a „minden idők legapolitikusabb komponistája” címért) becsukta szemét és fülét, s a világháborút a maga módján redukálta egy zeneszerző és egy költő vitájára, amibe olykor még egy színházigazgató is bele-beleszól. De van még egy aspektusa ennek az időpontnak. Strauss ekkor már fél évszázaddal van túl az első operabemutatóján (Guntram, 1892). 78 esztendős, ha úgy tetszik, aggastyán. Már nem érdekli a világ, s annak a zaja, már csak arra a néhány megmaradt kérdésre keresi a választ, ami egész életében foglalkoztatta. Egy nagy komponista búcsúzik a világtól a maga filozofikus modorában.

Tényleg: mi a fontos? Amúgy komponistánk figyelmét először egy Salieri-opera (Prima la musica, e poi le parole) szövege ragadta meg, ezt gondolta tovább és egészítette ki egész estés gondolatfolyammá a premier majdani karmestere, az ezúttal librettistává magasztosult Clemens Krauss segítségével.

A Magyarországon eddig még sosem játszott opera felvételével most a mű tavaly áprilisi Met-produkciója kapcsán ismerkedhetünk meg.

Strauss operája (hűen a komponista más alkotásaihoz) nehéz zenei feladatot rótt a nyolc jelentősebb szólistára, s zeneileg nem kevésbé igényesek a kisebb szereplők szólamai sem. Szerepel a műben például a nyolc inas, akiknek a Salome öt zsidójához hasonló nehézségű feladattal kell megbirkózniuk négyperces jelenetükben. A mű másik jellemzője (nevezhetjük előadási nehézségnek is), hogy a figurák egytől egyig markáns egyéniségek, akiknek a megjelenítése hasonló nívójú előadókat feltételez(ne).

A mostani Met-produkció az 1998-as bemutatóra épült, a darabot akkor adták először. John Cox rendező időtlen környezetbe, leginkább a XX. század elejére emlékeztetően helyezte át a cselekményt, tevékenysége ezen kívül az említett egyéniségek kibontásában merült ki. Az 1998-as hat előadás közreműködői közül a felújításra egyedül a karmester maradt hírmondóul.

Andrew Davis szép lassan Strauss-specialistává növi ki magát a Metben, hiszen már a Salomét, A rózsalovagot és az Ariadnét is vezényelte, a Capricciót pedig más dirigens még sosem irányította a dalszínház eddigi működése során. A lassan csordogáló cselekményt rendkívül színesen tárja elénk, előadásában elsősorban a perfekcionizmus kerül előtérbe. Hűen szolgálja Strausst, produkciója korszerűnek hat, annak ellenére, hogy érzésben a régi nagyokat (Karajant, Böhmöt, Erich Kleibert és persze Krausst) idézi. Pálcája alatt a mű legkényesebb részletei (pl. a két oktett) párját ritkító alapossággal szólaltak meg.

Ahogy az 1998-as premier Kiri Te Kanawára épült (ez volt énekesi búcsúja a színházban), úgy alapszik a tavalyi előadás-sorozat Renée Flemingre. És Fleming nem is okoz csalódást, mára megfogyatkozott hangján is uralja a szerepet, helyesebben a maga adottságaira szabja azt, de ezzel nem sérti a mű szellemét, hiszen egyéniségét adja a hősnőnek. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az énekes díva ezen az estén „nem volt mindig jelen” az előadáson, a tolakodó kamera jóvoltából többször tetten érhetjük, amikor cselekményen kívüliségét egy-egy unatkozó pillantás jelezte. Bravúrként írjuk viszont javára hárfatudását, melyet a zárójelenetben – önmagát kísérve – megcsillanthat. Strauss – ha ma élne – bizonyára neki írná a Grófnő szólamát.

A „párbajhősők” (Flamand, a zeneszerző és Olivier, a költő) szerepében Joseph Kaiser és Russel Braun csak mérsékelten tudták kibontani a figurákban rejtőző lehetőségeket. Annál hatásosabbra sikerült La Roche színidirektor szerepében Peter Rose alakítása, aki nagyjelenetében – nem csak szerepe szerint – fölényes lazasággal utasítja maga mögé a másik két alakot.

A Grófnő testvére, a Gróf szerepében a pesti operai berkekben mostanában többször emlegetett Morten Frank Larsent láthatjuk-hallhatjuk, alakítása maximum a szolid jelzővel minősíthető. (Ha belegondolunk abba, hogy Strauss ebben a szerepben Mozart Grófját akarta megidézni a Figaro házasságából, az eredmény nagyon siralmas.)
Jóval többet mutat jeleneteiben a színésznőt, Clairont megszemélyesítő Sarah Connolly, izgalmas lenne őt egy jelentősebb szólamban is megismerni.

Az előadás egyik csúcspontja Olga Makarina és Barry Banks előadásában az Olasz énekesek duettje volt, melyet nemcsak a tökéletes virtuozitás, hanem metsző gúny is áthatott, így érve el az operaszínpadon oly ritkán tapasztalható tökéletes paródia magasságait.

A darab végkicsengése tehát a búcsú, amit a följegyzések is megerősítenek. Amikor a premier után Clemens Krauss a következő opera felé terelgette volna az agg komponistát, az így hárította el: „Vajon nem ez a Desz-dúr akkord a legméltóbb befejezése az életművemnek?”

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Saki Kono zongora diplomakoncertje
BYRD: My Ladye Nevels Grownde
SOSZTAKOVICS: 7. (A-dúr) prelúdium és fúga, op. 87/7
SOSZTAKOVICS: 12. (gisz-moll) prelúdium és fúga, op. 87/12
SOSZTAKOVICS: 15. (Desz-dúr) prelúdium és fúga, op. 87/15
SOSZTAKOVICS: 24. (d-moll) prelúdium és fúga, op. 87/24
J.S. BACH: f-moll zongoraverseny, BWV 1056
Szokolay Balázs (zongora)
SOSZTAKOVICS: 2. (e-moll) zongoratrió, op. 67
Mikola Ivanovich Román (hegedű), Háry Péter (cselló)
Saki Kono (zongora)

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Trio Encuentro: Tóth Kristóf (hegedű), Agárdi Eszter (gordonka), Szőcs Henrik (zongora)
"Kontrasztok"
SCHUBERT: 2. (Esz-dúr) zongoratrió, D. 929
RAVEL: a-moll zongoratrió

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Miklósa Erika (szoprán), Balázs János (zongora)
"Zongopera"
Donizetti, Verdi, Strauss, Piazzola áriái, Cziffra György átiratai és improvizációk
19:00 : Kaposvár
Szivárvány Kultúrpalota

Operát az Operából! – Belföldi turné
'Puccini Itáliája' operagála
Koncertszerű előadás

19:30 : Debrecen
Kölcsey Központ

Kiss Péter (zongora)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Vajda Gergely
LISZT: A bölcsőtől a sírig (Von der Wiege bis zum Grabe)
VAJDA GERGELY: Szomorú Vasárnap Variációk
LISZT: A-dúr zongoraverseny Nr. 2.
MENDELSSOHN: V. (D-dúr) ,,Reformáció’’ szimfónia, Op. 107.
A mai nap
született:
1857 • Ruggiero Leoncavallo, zeneszerző († 1919)
1858 • Ethel Mary Smyth, zeneszerző († 1944)