Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Ígéretes, érett, élvezhető (A Savaria Szimfonikus Zenekar a Műpában)

2012-03-06 08:55:41 - dni -

Rohmann Ditta 2012. február 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Savaria Szimfonikus Zenekar
Rohmann Ditta – gordonka
Francesca Provvisionato – mezzoszoprán
A Marczibányi téri Kodály Iskola leánykara
Vez.: Kocsár Balázs

TÓTH PÉTER: Canzonieri –ősbemutató
KOCSÁR MIKLÓS: Csellóverseny
SIBELIUS: V. (Esz-dúr) szimfónia, op.82

*

A Műpa megnyitása után, az intézmény nagyon fontos és nemes kezdeményezése volt, hogy a magyarországi hivatásos zenekarok lehetőséget kaptak a bemutatkozásra a Nemzeti Hangversenyteremben. Időközben annyi változás történt, hogy a „Szimfonikus körkép” sorozatcím „Szimfonikus felfedezések”-re változott. A megjelölt alkalmakra pályázhatnak az együttesek, de fontos feltétel a kortárs – de legalábbis huszadik századi – magyar szerzőktől származó művek bemutatása.

Némelyik együttesnek itt kezdődnek a gondjai. Nem mintha megoldhatatlan feladat lenne ilyen darabok megtanulása, de egy kicsit mindenki tart attól, hogy így mennyire tudják megtölteni a számukra szokatlanul nagy, mintegy 1500 fős termet. Számítsuk bele, hogy a Műpa ugyan biztosítja a helyszínt, de ebben a sorozatban a közönségszervezést és a propagandát már nem tekinti feladatának, amihez a szombathelyiek esetében azt is tegyük hozzá, hogy talán nekik a legnehezebb nagyszámú rajongót elhozniuk. Az ő otthonuk messze van, és arrafelé autópálya sincs végig, tehát nehéz lesz hangverseny után hazamenni.

A Savaria Szimfonikus Zenekar mindezekhez képest is különös, sőt, „ezoterikus” műsorral készült.
Tóth Péter- és Kocsár Miklós-művek az első félidőben, tehát két kortárs, magyar mű is szerepel a programban, és a második félidőben elhangzó Sibelius-szimfóniát sem nevezném közismert repertoárdarabnak.

Szóval, a nézőtéren tapasztalható kisebb foghíjak nem okoztak meglepetést, mindazonáltal a létszám egyáltalán nem volt méltatlan, sőt, a fentebbiek ismeretében akár sikernek is tekinthetjük a majdnem teli földszintet. Úgy tűnik, nem egyedül engem érdekel egy ennyire különleges, ritkán – netán először – hallható műsor, és persze a mifelénk szintén ritkán hallható zenekar.

Azt kell mondanom, éppen a zenekar elég vegyes benyomásokat keltett bennem. Nyilvánvaló, hogy manapság az alapvető felkészültséggel, végzettséggel és indíttatással minden zenekari muzsikus rendelkezik. A felmerülő problémák most is inkább az együttes játék terén jelentkeztek, az összeszokottság, a pontos összjáték hiánya okozhatta azt az életlen, fókuszálatlan, „petyhüdt” hangzást, ami különböző mértékben, de minden előadott műre rányomta a bélyegét.

Tóth Péter Petrarca-szonettekre komponált zenekari dalaival kapcsolatban is maradtak kétségeim. A dalok igazán szépek, és a harmonizálást, hangszerelést megnyugtatóan komplexnek éreztem. A szerző nem tagadta meg korábbi műveit, stílusa változatlanul kiszámíthatóan dallamos és tonális, mégsem retrográd. Az énekes szólista jó benyomást keltett, de a leánykar sajnos nem tudott igazán érvényesülni. Érdekes, hogy pár nappal korábban hallottunk olyan hangversenyt, ahol a kórus szintén a zenekarban elvegyülve énekelt (Mozart Requiemjében), de ami ott nagyszerűen működött, az most nem aratott nagy sikert.

A kétségeim főképp abból adódtak, hogy nem mindenhol sikerült rájönnöm, hogy ami esetlegesnek tűnt, ami nem működött kielégítően, abból mit írhatok az előadás számlájára.

Nem nagy baj, őszintén remélem, hogy sem a Petrarca-dalokat, sem a zenekart nem utoljára hallottam.

Kocsár Miklós Csellóversenye egyszerűbb esetnek tűnik. Maga a mű egy nagy tapasztalatú mester szilárd konstrukciója. Ötletesen hangszerelt, hatásos kompozíció. Rohmann Ditta érett hangon, fölényes biztonsággal játszott – annál inkább feltűnő volt, hogy az éleket, hangsúlyokat, tempókat, válaszokat a zenekar rendre kissé lekéste, elnagyolta. Ha a szólista rendre feladogatja a labdákat, de azt a partner nem képes lecsapni, akkor sajnos elmarad a pont. Az imént már említett „petyhüdt” jelző is elsősorban erre a műre volt jellemző. Mondjuk, egy versenyműben közreműködni valószínűleg nehezebb feladat karmesternek és zenekarnak is, mint egy romantikus szimfóniában, vagy szimfonikus költeményben.

A második félidőt enyhe szorongással vártam. Tartottam attól, hogy Sibeliust könnyű vontatottan és unalmasan előadni – sok olyat hallottunk már sajnos. Az az emelkedett zenekari hangzás viszont, ami miatt Sibelius (néha) mégis szerethető, kivételesen jó együttest kíván.

Meglepetésemre, ha maradtak is problémák a szimfóniában, azok sokkal kevésbé ártottak a lassabban, méltóságteljesebben haladó kompozíciónak, mint mondjuk az aprólékosabban kidolgozott, szikrázó, ritmusos versenyműnek. Kocsár Balázs is eredményesebb karmesternek tűnt most, mint az első félidőben, és így végre elkezdtek a dolgok működni...

Sok mindent másképp kezd látni ilyenkor az ember. Végül is, hallottuk egy ígéretes mű ősbemutatóját, megismerhettük egy mester érett kompozícióját (egy ragyogó szólista közreműködésével) és a Sibelius-szimfónia is élvezhetőre sikerült.

Nem volt fölösleges az esténk, megérte eljönni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.