vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

A MET felvételei (920)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Régizene (3615)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (148)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)
Gaetano Donizetti (973)
Gregor József emléke (182)
Barokk zene (491)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Mindenkinek a maga Mozartja, avagy hárman a maratonról
johanna, dni, zéta, 2012-03-03 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

Wolfgang Amadeus Mozart 13:30 Fesztivál Színház
Mozart: Bastien és Bastienne – opera, K. 50
Csereklyei Andrea – szoprán, Varga Donát – tenor, Mikecz Kornél – bariton, Tárnok Marica – báb, Lux Aeterna – Budapest Bach Consort (művészeti vezető: Szokos Augusztin)
Felvételről közreműködik: Fritz József – klarinét, Gyárfás István – gitár
Jelmez: Béres Móni
Mozgás: Gergye Krisztián
Rendezte és a magyar szöveget írta: Philipp György

*

Nem hiszed el, de voltam operában. Befizetett a mutter, azt mondta rám fér egy kis művelődés. Hát igaza van neki, mi tagadás. Jó is volt eléggé, sokat tapsoltunk a végén. Meg röhögtünk is közben. Nem is igazi opera volt, csak valami operácska, vagy mi, ez a Mozart gyerek 12 évesen írta. Az őskorban. De nem lehetett észrevenni, mert aktualizálták, azt hiszem.

Már az is tök laza volt, ahogy a két kis csaj az elején szólt, hogy kapcsoljuk már ki a telcsiket… A sztori nem volt nagy durranás igazából. A jelmezeket meg akár én is varrhattam volna, de most komolyan. A díszlet, az meg elmaradt valahogyan. Volt egy csomó arany labda szanaszét a színpadon. Fura az biztos.

Szóval, volt az a Bastienne, elég dögös szőke amúgy, és ott hisztériázott, tisztára ideggyenge volt, hogy elhagyta a pacákja valami cafka miatt. De egy fura lúzer figura, aki kábé úgy nézett ki, mint egy lepukkadt serif, osztotta neki az észt és mondta, hogy nóproblem, vissza lehet csábítani a fiúkát, csak jól tökélyre kell vinni a seggrázást és annyi.

Aztán volt az az íkúfájter gyerek, a Bastien. Na, az meg bealudt bánatában, merthogy a csaj már nem szereti, vagy mi. Na persze ő meg minden csipkés tanga után megfordult ám, ha kell ha se, aztán csodálkozik. Na, mindegy, az okostojás elment felejteni a bárba, vedelt, mint egy szomjas tehén és a végén már nem látott a mámortól, aztán ott is kellett neki minden csajszi, aki épp kézre esett. Na, lényeg a lényeg, hogy gondoskodtak róla, mert benyomták a fejét a koviubilébe és kijózanodott a szerencsétlen lúzerja.

Ja és volt még egy szereplő, a nevét nem tudom. Jó duckóka csaj, de nagyon tudta lökni a sódert, járt a szája rendesen. Meg mozgatta a bábokat is, amik a dögös csajszira, meg a lazacsávóra hasonlítottak.

Valami zenészek is nyomták a sarokban. Elég felejthető volt, nem sok vizet zavartak szerintem. És hát ha ez ilyen, akkor nem is nagyon értem mit esznek ezen a Mozarton, hallod. Ja, azt nem is mondtam, hogy a csajszi nagyon tudott ám énekelni. Volt hanganyaga neki rendesen. A pacákja már kevésbé kötött le, furán énekelt néha, az biztos. De a serif se volt nagy szám hangilag, az tény. De mozogni azt tudott rendesen. Meg meggyőzni is, ajjaj. De ha a szőke bige nem lett volna, felőlem akár az ének ki is maradhat.

Szóval a nőci gyakorolta a seggrázást, a hapek meg próbálta visszaszerezni a nőjét, mert persze hatott rá a risza, gondolhatod. De a kiscsaj csak tette a közönyöst rendületlen, pedig ez a lúzer már a Tiszába akarta vetni magát, vagy mi. Nem értettem mindig, amit énekeltek, az az igazság. De persze gondolhatod, a végén csak összejött nekik a buli. Majd felfalták egymást a színpadon. Hát nem tudom… ennyi hűhót egy kis szexért!

Azért nem volt rossz lényegében tényleg. Csak tudod, azt gondoltam, ha elmegyek a Művészetek Palotájába, hát majd biztos hallok ott valami szépet. Valami olyat, ami különbözik, valami tök mást, felemelőt vagy minek mondják, érted! Szóval nem vágom, hogy mi ez a nagy felhajtás a komolyzene körül. Itt is csak lökték a partidumát, a zene meg mintha nem is volna lényeges... Na, mindegy, jól szórakoztam meg kell hagyni, de elleszek én Mozart nélkül továbbra is…

- johanna -


Amikor a korábbi évek maratonjain éppen ritkán hallható, de számunkra nagyon kedves Dvořák és Schubert műveket hallgathattunk meg, nem tippeltem volna arra, hogy hamarosan Mozart lesz a folytatás.

Mert Mozart más!

Talán neki is vannak kevésbé játszott művei, de nem sok – és jobbára azokat is ismerjük.

Egyébként is, ha gyakran, nagyon gyakran hallgatunk Mozartot, ha ő a reggelink, ebédünk és vacsoránk, akkor nincs az az érzésünk, hogy egy egész délutánt rá kell szánnunk a közelebbi ismerkedésre...

Ha nem ismerkedés, akkor legyen ünnep! Ezért az idei maratonon inkább a közismert és népszerű darabokra koncentráltunk. Az A-dúr klarinétverseny is ilyen, ráadásul rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, hogy nem lehet elcsépelni. Akármikor és akárkivel meghallgathatjuk, nem fog ártani neki. Ha netán gyengébb lenne az az előadás, akkor sem fáj, mert jól ismerjük, tudjuk hogyan szeretjük, és azt is, hogyan kellene szólnia. Elég, ha az eszünkbe juttatják, már boldogok vagyunk.

A Pannon Filharmonikusok ennél sokkal többet tettek.

Wolfgang Amadeus Mozart 19:00 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart: Ch’io mi scordi di te – koncertária, K. 505
Mozart: A-dúr klarinétverseny, K. 622
Wierdl Eszter – szoprán, Ács Ákos – klarinét, Pannon Filharmonikusok - Pécs
Vezényel: Vass András

*

A koncertária kissé visszafogott, sőt „udvarias” volt. Talán hiányzott az őszinte pátosz, az elragadtatás, de Wierdl Eszter kifejezetten szépen és tisztán énekelt. Erről a tisztaságról érdemes lenne egyszer hosszabban is értekezni, olyasmit érzékelek mögötte, amit a korrepetitor (és zongora) segítségével szólamot biflázó énekesek legtöbbször nem birtokolnak. Úgy tűnik, Wierdl ezt az áriát nem csak megtanulta, hanem azt is érti, hogy harmóniailag mi történik benne...

A klarinétversenyben hallható hatalmas, oktávon túli ugrásokat nehéz másképp értelmezni, mint a határtalan szabadság, és az ahhoz szükséges önbizalom kifejezését. Épp ezért, Ács Ákos egy kicsit megijesztett, amikor gondosan elhelyezett egy kottát maga előtt. Nehéz elképzelni, hogy éppen egy klarinétművész ne tudná kívülről az egészet oda-vissza, de nagyon.

Nos, nem csupán kitette azt a kottát, hanem időnként lapozott is benne – de azt nem vettem észre, hogy bármikor is belenézett volna. Nem nagyon hiszem, hogy pusztán ez az óvatoskodás metakommunikálta volna, de úgy éreztem, hogy az előadó némiképp híján van annak a már-már szemtelen és lefegyverző magabiztosságnak, amit maga a kompozíció sugall.

Igaz, sem technikai, sem zenei bizonytalanságot nem tapasztaltam, nem fújt gikszereket, vagy hamis, csúnya hangokat. Általában nagyon-nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy velünk is elhitesse, ura a hangszerének, ura a darabnak.

A pécsi Zenekar Vass András felügyelete alatt ezúttal „csak” kísért, de azt szépen és kiegyensúlyozottan.

Barátságos hangverseny volt, de nem homályosította el azt az izgalmat, amivel a Fesztiválszínházba készültünk. Rados Ferencet mindenképp meg akartuk hallgatni – ahogy Zéta is. Örülök, hogy mindannyian ott voltunk, jó volt utána egyetérteni...

- dni -


Wolfgang Amadeus Mozart 20:00 Fesztivál Színház
Mozart: Variációk az „Unser dummer Pöbel meint” kezdetű Gluck-áriára, K. 455
Mozart: a-moll rondó, K. 511
Mozart: F-dúr rondó, K. 494
Rados Ferenc – zongora

*

Megmondom őszintén, az idei maratonon messze ez a koncert izgatott leginkább. Az ok akár lehetne privát is, de én közügynek tekintem: Rados Ferenc lassan negyedszázados visszavonultság után szólókoncertet adott Budapesten.

Vajon miért nem magánügy – kérdezhetnék – ha egy zongoraművész visszavonul a nyilvánosságtól? Mert az az előadóművész, akinek még van mondanivalója a nagyközönség számára – és mint láttuk, Radosnak nagyon is van – az a magyar kultúra szerves része. Akinek nem teret adni: bűn. A hazai kultúracsinálók bűne volt Rados némasága. Ezt a hallgatást törték meg 2010-ben a Kelemenék a Kaposvári Kamarazenei Fesztivál, majd ugyanabban az évben Várjonék is az MTA-n.

Nem zongorista, hanem egy hegedűs, a világhírű Leonidas Kavakos mondta róla a Muzsikában néhány éve: „A legtöbb tanár megmondja, mit csinálj, Rados viszont gondolkodni tanít. Amit nála tanultam, az túl van a hegedülésen, túl a jó hegedülésen, túl minden hangszerjátékon. A műről tanít meg mindent, azt tanítja, hogyan alakíts ki egész univerzumot a hangokból, színekből, hullámokból, árnyékokból és fényekből.”

A koncerten variáció és két rondó hangzott el Mozarttól Rados előadásában. Egy olyan valami hangzott el, amelyre alkalmatlan a produkció vagy az előadás kifejezés. Nagyon magától értetődő természetességgel közvetítette ezt az univerzumot, amit Mozartnak hívnak. Vagy inkább megteremtette? Kedvesen, játékosan, ironikusan. Kicsit táncos mozdulatokkal, dudorászva. A szabadság és a szigor fura, különös és utánozhatatlan keverékén. Komolyan és egyben végtelenül szabadosan.

Egy kicsit mindannyian, akik ott ültünk a Fesztiválszínház elsötétített nézőterén bekerülhettünk Rados Ferenc bűvkörébe. De nem együttesen, hanem egyesével. Vagy csak egyedül én? Mintha ketten ültünk volna egy tanteremben: a Mester és tanítványa. Minden teatralitástól mentesen, póztalanul. Az első szám után ki is hunyorított rám, hogy ne mocorogjak már annyit. És játszott tovább dudorászva, én meg csak bámultam meredten a „fehérek közt egy európait”.

A végén tapsoltam, ekkor derült ki, nem vagyok egyedül. Rados kelletlenül meghajolt, majd kiment, később még néhányszor visszatért egy-egy rövid meghajlásra. Lehet, hogy ha az utolsó szám után csak csendben, némán kimegyünk, akkor szolgáltuk volna legméltóbban az univerzumot?

- zéta -


Wolfgang Amadeus Mozart 21:00 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart: Requiem, K. 626
Fodor Beatrix – szoprán, Mester Viktória – mezzoszoprán, Sébastien Droy – tenor, Kovács István – basszus, Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás), Schola Cantorum Budapestiensis (művészeti vezető: Mezei János), Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván

*

Amit elmondtam a klarinétversenyről, az a legkevésbé sem érvényes a Requiemre! Ugyanannyira ismerjük és szeretjük, de nem merjük gyakran meghallgatni.

Nagyon nehéz darab, a muzsikusoknak még nagyobb óvatossággal kellene vállalkozniuk rá, mint ahogy mi vállalkozunk a meghallgatására. Az biztos, hogy egy időben a Budavári Nagyboldogasszony-templomban sokkal többször adták elő a kelleténél, idegenforgalmi attrakcióként, de ha ezeket – okkal – nem is veszem figyelembe, akkor is nagyon kevés az olyan előadás, ami egy-egy bánatos fejcsóválásnál többet váltana ki, amire érdemes volna emlékezni.

Magától értetődik, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarról nem feltételezünk alibi előadásokat, és előre tudjuk, hogy komoly erőket képesek mozgósítani az ügy érdekében. Csak a reflexek bátortalanítanak el, bírja-e a kórus az elképesztően virtuóz Kyrie fúgát? Tud-e valóban tiszta üres-kvintet énekelni a végén, és megússzuk-e gikszer nélkül a harsonaszólót? Egyáltalán a bennünk kialakult, a konkrét előadásoktól már-már független, idealizált, eszményi képhez hozzá tudnak-e adni valamit.

És megtörtént!

Az első hangoknál lehetett tudni, hogy nagyon is. Fischer Iván (nem először) rendkívül okos kompromisszumot kötött a kívánt hangzás és a modern nagyzenekar lehetőségei között. A rézfúvósok cseréje ma már elkerülhetetlen, és ebben az esetben nagyon is kifizetődőnek bizonyult. A fellépő két kórus együttesen sem volt nagy létszámú, elvegyültek a zenekarban, és elképesztően teljesítettek.

Nem nagyon tudok mit hozzátenni. Igen, virtuóz volt a Kyrie fúga, felhangdús teljességgel és tisztán szólalt meg a híres üres-kvint, szépen szólt az alt harsona, és nemkülönben a szólisták...

Nyilván mindezek miatt, de valójában nem tudom megmondani miért, mintha életemben először hallottam volna a művet, és mintha most hallottam volna először valóban requiemet. A Kyrie tetszett, a Rex tremendae meghatott, a Confutatis elképesztett, aztán a Lacrimosa után már csak sírdogáltam...

Mozartot minden nap hallgatunk, de nem minden nap egyforma. Rados Ferenc koncertje után éreztük, hogy érdemes volt megszületni. Egy ilyen requiem után pedig, talán már meghalni se lenne túl korán.

- dni -

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)