vissza a cimoldalra
2018-02-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60480)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3931)
Kedvenc előadók (2820)
Társművészetek (1232)
Milyen zenét hallgatsz most? (24995)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11226)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3521)
Palcsó Sándor (202)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2610)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1321)
Franz Schmidt (3062)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (638)
Lehár Ferenc (618)
Élő közvetítések (6915)
Antonin Dvorak (190)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4180)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2921)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1202)
Fricsay Ferenc (40)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (616)
Edita Gruberova (3050)
Momus-játék (5424)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék XLVI. – Erich Kleiber
Balázs Miklós, 2012-02-21 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Erich Kleiber Öntörvényű művész volt, sem a nácikkal, sem a kommunistákkal nem értett szót. A fáma szerint odaállt Hermann Göring elé és közölte: csak akkor hajlandó a náci Németországban dolgozni, ha hagyják Mendelssohnt és Berget játszani. Nem hagyták. Így hát odébbállt.
Talán Dél-Amerikában érezte legjobban magát, Argentínában és Kubában úgy bántak vele, akár egy félistennel. Viszonylag korai, lényegében a sztereókorszak előtt bekövetkezett halála megakadályozta, hogy ma az ő lemezeinek újrakiadásával legyenek tele a hanglemez-katalógusok, noha egykoron együtt pózolt Toscaninivel, Furtwänglerrel, Bruno Walterrel és Klempererrel azon a bizonyos közös fotón. Szarkasztikus temperamentuma, fanatikus perfekcionizmusa és korántsem makulátlan modora okán joggal tartottak tőle a zenészek: Erich Kleiber mindennél többre becsülte a tudást és felkészültséget – és meg is követelte.

Az osztrák főváros szülötte Erich Kleiber, német szülők sarjaként 1890 augusztusában jött a világra. Édesanyja és édesapja is amatőr muzsikus volt, Prágában találkoztak és kötöttek házasságot, csupán munkakeresés céljából zarándokoltak Bécsbe. Kleiber fájdalmasan korán, hatévesen veszítette el a szüleit, ezt követően szülővárosát elhagyva Prágába ment nagyapjához, aki nemsokára szintén elhunyt, így a fiú ismét Bécsbe költözött vissza; nagynénje gondozásába adták, iskoláit is itt járta. A hallatlanul gazdag bécsi zenei élet döntő hatással volt a korán elárvult fiú ambícióira: tizenhat évesen tanúja lehetett, amint Gustav Mahler saját VI. szimfóniáját vezényli, ez az esemény segítette legelőször az elhatározáshoz, hogy a dirigensi hivatást válassza. Mindazonáltal előbb hegedülni, majd zongorázni kezdett, később ütősként Richard Strauss pálcája alatt is játszhatott.

Nagykorúságát elérve visszatért Prágába tanulni: filozófiát, történelmet és művészettörténetet hallgatott a Prágai Egyetemen, továbbá zenét (zeneszerzést) a helyi Konzervatóriumban, mialatt lelkesen látogatta a Prágai Német Színház próbáit. Karmesteri bemutatkozására is itt került sor 1911-ben, egy zenés komédiában dirigálta a színpadi zenekart. Egy évre rá azonban egy hirtelen döntéssel otthagyta a Konzervatóriumot, és elvállalt egy harmadik karmesteri állást a németországi Darmstadtban, az Udvari Operánál. Itt azzal keltett feltűnést, hogy egy ízben beugorva „lapról” eldirigálta a Rózsalovag főpróbáját (1916). 1919-ben intett búcsút darmstadti éveinek és először első karmesternek szegődött el Barmen-Elberfeldbe, majd Düsseldorfba (1921), azután Mannheimbe szerződött hasonló posztra (1922).

Erich Kleiber 1923-ban még mindig csak harminchárom éves volt, de már Németország legígéretesebb, vitathatatlan vezetői képességekkel megáldott dirigensei között jegyezték: ekkor igazolt ugyanis Berlinbe, az Állami Operaház (Staatsoper Unter den Linden) élére. A Fidelióval debütált a Házban, és persze igyekezett hamar megszilárdítani pozícióját a berlini kulturális palettán, nem pusztán, mint operakarmester, de mint koncertdirigens is részt kért a zenei közéletben. Operai tevékenységének legemlékezetesebb mozzanatai modern darabokhoz kötődnek: 1924-ben bemutatta Leoš Janáček Jenůfáját, a rákövetkező évben pedig – nem kevesebb, mint százharminchét próba után – Alban Berg Wozzeckjét. Mindezek mellett elsősorban a klasszikus német repertoárra koncentrált: a híres „három F” (Freischütz, Figaro, Fidelio) mellett Wagner és Strauss operáival aratott zajos sikereket. Kitűzött célja egy átfogó opera- és hangverseny-repertoár kialakítása volt, mely Purcelltől Bartókig nyúlik, ebben olyan asszisztencia volt a segítségére, mint Dimitri Mitropoulos vagy Berthold Goldschmidt. Ekkoriban kezdett el hanglemezeket készíteni Kleiber, 1923–24-től rendszeresen szerepelt a neve a frissen megjelent sellaklemez-matricákon.

A 20-as évek közepétől számos külföldi vendégszereplést vállalt, az európai nagyvárosok mellett például hat héten át dolgozott a Buenos Aires-i Teatro Colónban (1926), s itt ismerkedett meg későbbi nejével, az amerikai Ruth Goodrichcsel. (Ezt követően mintegy negyed századon keresztül minden évben visszatért Buenos Airesbe Kleiber, operákat, oratóriumokat bemutatva és hangversenyeket adva.) Az évtized végén már a legnagyobb német karmesterekkel, Furtwänglerrel, Bruno Walterrel és Klempererrel egy lapon emlegették. 1927-ben sikerrel lépett fel a Szovjetunióban, 1930–31-ben a New York-i Filharmonikusokat is több ízben dirigálta.

Ám a 30-as évek társadalmi és politikai változásai, elsősorban a nácik hatalomra kerülése komolyan veszélyeztette Kleiber kivételezett pozícióját; mint a modern zene apologétája, a nácik szemében nem látszott igazán rokonszenvesnek, politikai naivitása és érdektelensége pedig csak fokozta az ellenszenvüket. Kleiber ugyanis a politikai nyomás ellenére fent kívánta tartani színházának a modernizmus és az avantgárd tendenciák iránti nyitottságát, s bemutatta például Darius Milhaud Cristophe Colombe című operáját, továbbá tervbe vette és meg is kezdte Berg utolsó nagy színpadi művének, a Lulunak betanítását, de csak a szvit nyilvános előadásáig jutott. A nácik által csak „elfajzott” zenének ítélt darabok ilyetén propagálása megbocsáthatatlan vétség volt a hatalom szemében: Kleibert 1935-ben, majd’ tizenkét év szolgálat után lemondatták, ő erre válaszul elhagyta az országot.

Erich Kleiber A világháború éveit „vándorlással”, külhoni vendégfellépésekkel töltötte a dirigens. Szinte minden arra érdemes felkérést elvállalt: vezényelt Hollandiában, Svájcban, Belgiumban, Olaszországban, több alkalommal Londonban is feltűnt. Az egyetlen igazán biztos pont az életében Buenos Aires és a Teatro Colón maradt, ahová évente visszatérve rendre a legjobb európai énekesekkel dolgozhatott. Osztrák útlevelét leadva felvette az argentin állampolgárságot, s lényegében ide is költözött Kleiber, innen járta be egész Dél- és Közép-Amerikát. Nem volt válogatós: elvállalt chilei, uruguayi, mexikói felkéréseket, 1943 és ’48 között a Havannai Filharmonikusok zeneigazgatói posztját töltötte be. Ugyanebben az időszakban bukkant fel számos alkalommal az NBC Szimfonikusai élén, Toscanini meghívásának eleget téve.

Az évtized második felében egyre jobban vonzotta a háború után megújuló Európa, s mind gyakrabban tért vissza Németországba is. 1948-ban költözött vissza végleg az „öreg kontinensre”, többször szerepelt a Covent Gardenben, dirigálta a Londoni Filharmonikusokat, továbbá kieszközölt egy gyümölcsöző exkluzív lemezszerződést a Deccánál. 1950–51-ben tért vissza szülővárosába, koncertet adott a Bécsi Szimfonikusokkal és fellépett a Staatsoperben, majd ellátogatott egykori társulatához, az akkor már a szovjet megszállási övezethez tartozó Állami Operához. El is vállalta az újjáépülő intézmény vezetését, de – ugyancsak politikai okok miatt – 1955-ben lemondott a pozícióról.

Élete utolsó éveiben is igen aktív maradt; bejárta Kelet- és Nyugat-Németországot egyaránt, vezényelte a Lipcsei Gewandhaus Zenekarát, a Drezdai Staatskapellét, a Hamburgi, a Stuttgarti és a Kölni Rádiózenekart, de vendégeskedett Prágában és természetesen Bécsben is gyakori látogató volt: legjobb lemezfelvételeit is itt készítette.
1956. január 27-én (éppen Mozart születésének kétszázadik évfordulóján) érte a halál; Zürichben váratlanul szívroham végzett vele.

Erich Kleiber Annak ellenére, hogy Erich Kleiber nem rajongott a lemezkészítésért – úgy vélte, lemezeket hallgatni olyan, mintha az ember folyton csak konzervet enne –, az ’50-es évek közepére már viszonylag tekintélyes diszkográfiával rendelkezett. Legelső hangfelvételeit még a 20-as évek elején a Vox lemeztársaság számára rögzítette, majd a Parlophone, az Odeon, a Deutsche Grammophon, az Electrola és a Telefunken is igénybe vette a szolgálatait. Ezen időszak talán legközismertebb és egyszersmind legjobb Kleiber-hanglemezei Dvořák „Újvilág” szimfóniájából (1929), Mozart Kis éji zenéjéből (1934) és Schubert „Befejezetlen” szimfóniájából születtek a Berlini Filharmonikusok közreműködésével – utóbbi volt az utolsó munkája a háború előtti Németországban (1935. január 28).

A világégés utáni első esztendők nekibuzdulása, és főleg a hosszan játszó lemezek divatja új lendületet adott Kleiber lemezkészítő kedvének. A 40-es évek végén kötelezte el magát a Deccához, mely kontraktus a következő években ragyogó eredményeket termett. A Londoni Filharmonikusokkal számos nagyszerű előadást hagyott hátra, köztük például egy izgalmas Mozart „Nagy” g-moll szimfóniát (1949), a párizsi Conservatoire Zenekara élén egy emlékezetes Csajkovszkij IV. szimfóniát (1949), Londonban, Amszterdamban és Bécsben készültek szintúgy korszakos Beethoven-felvételei (III., V., VI., VII. és IX. szimfóniák), valamint egy megkapóan szép Schubert „Nagy” C-dúr szimfónia a Kölni Rádiózenekarral (Köln, 1953). Mindezek mellett mégis két nagyszabású operafelvétele okán szokás Kleibert a legnagyobbak közé emelni: a Rózsalovag bejátszása 1954-ben, a Figaro házasságáé 1955-ben készült Bécsben – mindkét előadás a művek recepciótörténetének megkerülhetetlen mérföldköveit jelentik.

Erich Kleiber Kleiber azt vallotta, két ellensége van a jó előadásnak: a rutin és az improvizáció. Mindig ügyelt a kényes részletekre; a kottahűség és a precizitás megszállottja volt, az alapos, kiérlelt próbafolyamat eredményében hitt. Hosszú pálcát használt, mozdulatai sokszor szélesek, de mindig ökonomikusak, határozottak és pontosak voltak. Kerülte az érzelgősséget, a modorosságot, produkcióiban nyoma sincs a mesterkéltségnek, nem érdekelték a rögzült „előadói hagyományok”. Azon „tárgyilagos” karmesterek közé tartozott, akik igyekeztek kordában tartani az érzelmeket, és valamiféle jól megszabott arányt tartani a szubjektív mondanivaló és a száraz objektivitás között, így olvasatai sohasem váltak sem önkényessé, sem személytelenné. Kleiber nem okvetlenül követelt szigorú és következetes tempót, ám azok mindig szervesen kapcsolódtak egymáshoz, a túlzó emocionális kifejezés és az expresszivitás helyébe pedig a drámai feszültség fokozását állította. Miközben mindvégig szem előtt tartotta a transzparenciát és strukturáltságot, mindez egyfajta természetes, mégis romantikus hullámzást kölcsönzött az előadásainak.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

"Ringató"

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Gaál-Wéber Ildikó (ének), Alszászy Gábor (zongora)
Vass Lajos Kamarakórus
Krulik Eszter (hegedű), Baja Mónika (zongora)
Vezényel: Kocsis-Holper Zoltán
"Doktorandusz koncertek 5."
MONTEVERDI: Sfogava con le stelle
MONTEVERDI: Io mi son giovinetta
MONTEVERDI: Si ch'io vorrei morire
JAAKKO MANTYJARVI: Four Shakespeare Songs
ERIC WHITACRE: Five Hebrew Love Songs
BARTÓK: Öt dal, Op. 15
HAYDN: Arianna Naxosban, Hob. XXVIb:2 – kantáta énekhangra és zongorára
VERDI: „Condotta ell’era in ceppi” – Azucena áriája a II. felvonásból

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Li Ke (hegedű), Hotzi Mátyás (cselló), Moldoványi András (zongora)
"Kamarazene 200 húron"
Az LFZE Kamarazene Tanszékének hangversenysorozata
BEETHOVEN: B-dúr trió, Op.11 („Gassenhauer”)
CSAJKOVSZKIJ: a-moll trió, Op.50

19:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: Cosí fan tutte

19:00 : Budapest
Uránia Nemzeti Filmszínház

Eckhardt Violetta, Jász Pál (hegedű), Sipos Gábor, Máté Győző (brácsa), Szabó Ildikó (gordonka), Szabó Péter (gordonka)
"Take Brahms – 4. hangverseny: Vonós szextettek"
BRAHMS: B-dúr vonós szextett Nr.1., Op. 18
BRAHMS: G-dúr vonós szextett Nr.2., Op. 36

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Pierre-Laurent Aimard (zongora)
BEETHOVEN: 29. (B-dúr) szonáta, Op.106 („Hammerklavier”)
PROKOFJEV: Szarkazmusok, Op.17O
OBUKHOV: Révélation
SZKRJABIN: 10. szonáta, Op.70
SZKRJABIN: 5. szonáta, Op.53

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jonas Kaufmann és Diana Damrau dalestje
közreműködik: Helmut Deutsch (zongora)
19:00 : Lendva
Športna dvorana DSŠ Lendava

"Kárpát-Haza OperaTúra"
LEHÁR: A víg özvegy
A mai nap
elhunyt:
1903 • Hugo Wolf, zeneszerző (sz. 1860)
1983 • Adrian Boult, karmester (sz. 1889)
2010 • Ágai Karola, énekes (sz. 1927)
2013 • Wolfgang Sawallisch, karmester (sz. 1923)