Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XLV. – Leonard Bernstein

2012-02-14 09:24:13 Balázs Miklós

Leonard Bernstein Azon kevesek közé tartozott, akik még életükben legendává nemesültek. Jóllehet vitatott személyiség volt, zűrös magánélettel, zavaros esztétikai irányelvekkel, túláradó ambíciókkal, egyesek szerint kétes művészi ízléssel és egy nagy adag egomániával. Leonard „Lenny” Bernstein első generációs amerikai volt, szülei nem sokkal születését megelőzően Ukrajnából vándoroltak be az Újvilágba. Miután New York a lábai előtt hevert, az egész világot vette a nyakába, hogy hirdesse „az igét”: komponált, vezényelt, zongorázott, tanított – igazi showman lett, aki imádta a kamerát, és a kamera is imádta őt. Aki el tudta érni, hogy akkor is róla beszéljenek, mikor ott sincs. Moralista volt, de rajongott az evilági élvezetekért. Excentrikus, ellentmondásos, ugyanakkor hallatlanul izgalmas, karmesterként bizonyosan megkerülhetetlen figurája ő a XX. század előadó-művészetének.

1918 augusztusában jött a világra Leonard (eredeti nevén Louis) Bernstein a massachussetsi Lawrence-ben. Szülei egyszerű kereskedők voltak, fiukat azonban annyira érdekelte a muzsika, hogy korán zongorázni kezdett. 1935-ben érettségizett a Boston Latin School tanulójaként, majd a Harvard Egyetemen folytatta a tanulmányait, ahol mások mellett Walter Piston növendéke volt. Ebben az időben ismerkedett meg az akkor már neves dirigenssel, Dimitri Mitropoulosszal, és ez az ismeretség döntő hatást gyakorolt rá, hogy a karmesteri foglalatossághoz közeledjen. Ugyancsak akkoriban kezdődött a majdan sok évtizedet megérő barátsága Aaron Coplanddel, ez a találkozás pedig Bernstein zeneszerzői ambícióit érlelte tovább.

Cum laude végzett a Harvardon 1939-ben (vagyis mindössze huszonegy évesen), ezután azonnal beiratkozott a philadelphiai Curtis Institute of Music-ra, ahol Reiner Frigyes legjobb tanítványaként fényes jövőt jósoltak neki karmesterként. Philadelphiai tanulmányai után azonban a keleti part csillogó metropoliszába, New Yorkba költözött: barátaival közös lakást bérelt, és zenei szakcikkeket, zenekritikákat publikált különböző lapoknak, Lenny Amber álnéven. Ebben az időben kóstolt és szeretett bele a Big Apple szabados, cinikus, kozmopolita, mégis javíthatatlanul optimista szellemi légkörébe, egy pezsgő nagyváros ezerszínű kulturális életébe.
Ezenközben Tanglewoodban, a Bostoni Szimfonikusok nyári székhelyén, részt vett Serge Koussevitzky mesterkurzusain. Reiner mellett kétségkívül Koussevitzky tette a legmélyebb benyomást Bernsteinre a kor dirigensei közül. Valóságos apafiguraként „nevelte” az ifjú muzsikust, arra ösztönözve, hogy a karmesteri hivatás lesz igazán neki való – még asszisztensként is maga mellé vette a Bostoni Szimfonikusokhoz. (Bernstein később Koussevitzkynek dedikálta II., „A szorongás kora” szimfóniáját.)

Leonard Bernstein Jelentős fordulatot hozott az 1943-as esztendő Bernstein pályáján: megpályázta ugyan a New York-i Filharmonikusok asszisztens karmesteri posztját, bemutatkozását mégis a véletlennek köszönhette: Bruno Walter betegsége miatt lemondani kényszerült egy hangversenyét és Bernstein lépett a helyébe – próbák nélkül vezényelve végig a műsort, dörgő sikert aratva. Másnap a New York Times vezércikkben méltatta Bernsteint, mint egy „új amerikai sikersztori kezdetét”. Ettől kezdve nem volt megállás, a pálya meredeken ívelt felfelé: az ország jeles zenekarai hívták vendégszerepelni, s két éven belül a New York City Symphony Orchestra zeneigazgatói székében találta magát. Két évig irányította a „Városi Zenekart”, majd 1947-től Izraelben is fontos karmesteri és koncertszervezői szerepet vállalt. 1951-ben elvezényelte Olivier Messiaen Turangalîla szimfóniájának bostoni ősbemutatóját, a New York-i Filharmonikusokkal pedig Charles Ives II. szimfóniáját mutatta be. Még ebben az évben megházasodott: feleségül vette a chilei származású színésznőt, Felicia Cohn Montealegrét, aki később három gyermeket szült neki.

Ez idő tájt, vagyis az ötvenes évek elejétől vált Bernstein állandó szereplőjévé a bulvárlapoknak, melyek kendőzetlenül pletykáltak a karmester hűtlenkedéseiről és homoszexuális kilengéseiről, ám őt ez láthatóan kevéssé zavarta. Kimondottan jól kezelte az ellene irányuló intrikákat, és – szemben barátjával, Mitropoulosszal, aki ténylegesen belebetegedett a kegyetlen sajtóhadjáratba – szinte mindig megerősödve, mind nagyobb népszerűségre szert téve került ki támadások kereszttüzéből. Karrierje pedig ezenközben töretlenül haladt a maga útján: az ’50-es években születtek népszerű Broadway-musicaljei, a Trouble in Tahiti (1952), a Wonderful Town (1953), a Candide (1956) című operett, majd a világsikert hozó West Side Story (1957). 1954-től a CBS-nek köszönhetően, az Omnibus program keretében rendszeresen szerepelt a televízióban: műismertetőket adott elő egyszerű és közérthető nyelvezettel a klasszikus zenét népszerűsítendő.

Újabb fellépése a New York-i Filharmonikusokkal 1956-ra datálódik. Történetesen ehhez is egy fatális véletlen vezetett, jelesül Guido Cantelli tragikus és váratlan halála; Bernstein most az olasz maestro helyett ugrott be, ám ezúttal ott is maradt. 1957-ben, valósággal kiakolbólítva Mitropoulost a nyeregből, zeneigazgatói megbízást szignált a Filharmonikusoknál, mely 1958-ban, elődje végleges távoztával lépett életbe. 1969-ig, vagyis tizenegy évig tartotta meg vezetői posztját a zenekarnál, mialatt nyilvánossá tette a főpróbákat, a hangversenyek előtt bevezető előadásokat tartott, s idővel megháromszorozta a zenekar bérleteseinek számát. Ez idő alatt exkluzív lemez- és televíziós szerződéseinek köszönhetően tekintélyes mennyiségű hangi és képi dokumentumot produkált és hagyott az utókorra Bernstein. A New York-i Filharmonikusokkal szinte hetente készítettek stúdiófelvételeket a zeneirodalom valamennyi területét bejárva Haydntól Ivesig, az Omnibus program keretében pedig mind nagyobb népszerűségre tett szert az ún. Young People's Concert Series, mely a fiatalabb generációk számára kívánta megnyitni a komolyzene határait a TV-képernyő segítségével, s a becslések szerint mintegy tízmillió nézővel büszkélkedhetett. Bernstein fürdött a sikerben: fiatal volt, divatos, charme-osan jóképű és gazdag, de mindenekelőtt energikus és jó humorú, aki bűvöletbe tudta ejteni a közönségét és kiváltani a fiatalabb nemzedékek zene iránti rajongását.

Leonard Bernstein Miután elhagyta a New York-i Filharmonikusokat, legfőbb célja lett, hogy Amerika után az „öreg kontinenst”, vagyis Európát is meghódítsa. Legtöbbször Bécsben szerepelt, a Bécsi Filharmonikusok és a bécsi közönség dédelgetett kedvence lett: 1967 és ’76 között Gustav Mahler valamennyi szimfóniáját előadta az osztrák fővárosban, de gyakorta fellépett a Staatsoperben is. Sokszor meghívták Londonba, számos alkalommal dolgozott az Izraeli Filharmonikusokkal, a Columbia/CBS lemeztársaságtól pedig átszerződött a Deutsche Grammophonhoz. Komponistaként ekkor írta legtöbbet vitatott műveit, a Misét (1970), a Kaddish-szimfóniát (eredetileg 1961, végső változatban 1977) és a Songfestet (1977). A ’80-as években szívesen látott vendége volt az amszterdami Concertgebouw Zenekarának, a Bajor Rádió Szimfonikusainak és a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának, többször meghívták Bostonba és Los Angelesbe. Pályájának ezen szakaszai éppolyan jól dokumentáltak, mint korábbi New York-i munkássága, számtalan hanglemez és videofelvétel, köztük egy újabb Mahler-ciklus, több operafelvétel és természetesen saját műveinek rögzítései őrzik nem lanyhuló munkakedvét és aktivitását. (1983-as, emlékezetes budapesti koncertje ugyancsak szenzációszámba ment errefelé.)
Idősebb korában sem szűnt meg elkötelezett filantróp és szabadelvű értelmiségi maradni Bernstein, kissé visszatetsző önszeretetének és laza erkölcseinek dacára a kultúra terjesztését tekintette legfőbb feladatának. A híres zenei mecénással, Ernest Fleischmannel közösen hozták létre a Los Angeles Philharmonic Institute-ot (1982), ahol Bernstein vezénylést oktatott. Még élete utolsó évében is (Michael Tilson Thomasszal karöltve) zenei fesztivál megszervezésébe fogott Sapporóban, Japánban (Pacific Music Festival).

1989 karácsonyán, a fal leomlásának tiszteletére Kelet-Berlinben vezényelte Beethoven IX. szimfóniáját. 1990 augusztusában lépett utoljára a pódiumra, Tanglewoodban, majd megromlott egészségére tekintettel októberben a visszavonulás mellett döntött. Pár nappal később a tüdőrák – évtizedeken át láncdohányos volt – végzett vele. Maradványai a New York-i Green-Wood temetőben nyugszanak.

Leonard Bernstein Fiatalon és korosan egyaránt imponáló egyéniség, elbűvölő világfi, szerethető entellektüel, egyszóval ellenállhatatlanul rokonszenves figura maradt Leonard Bernstein. Noha művészi ízlése néha szinte a vállalhatatlanságig fokozta az eklektikát, s alkotóként nem tudott, vagy nem akart lépést tartani a kor neoavantgárd trendjeivel, volt benne valami különös bizonytalanság, melyet zavarba ejtő közvetlenséggel (alkalmi ismerőseivel is szívesen ölelkezett és puszilkodott) és erőltetett magabiztossággal leplezett. Mélyen szociális lény volt, erős baloldali hittel és elkötelezettséggel. Túl a szakmai intézmények és zenei fesztiválok gondozásán, részt vett az Amnesty International kampányaiban, rajongott J. F. Kennedyért, többször felemelte a szavát például a vietnami háború vagy a dél-afrikai apartheidrendszer ellen, és szerette hangosan bírálni a konzervatív-republikánus amerikai nagypolitika túlkapásait.
Az alapállás persze érthető: Bernstein akkor, illetőleg annak ellenére emelkedett az amerikai művészvilág jelesei és a reflektorfényben sütkérező celebritások közé, amikor a McCarthy-féle boszorkányüldözés, a faji megbélyegzés és a szexuális inflexiókra adott elutasító társadalmi válaszok virágkorukat élték. „Lennyt”, az 1945 utáni ifjú és rendíthetetlenül derűlátó generáció oszlopát később, a világutazó sztárkarmester státuszában sem hagyta cserben sokszor infantilizmussá fokozódó naivitása, már-már gyermeki világ- és emberszeretete. A vagány vidéki klapecból igazi New York-i zsidó értelmiségi lett: nyers, vad, tántoríthatatlan és becsvágyó. Fesztelensége először zavarba ejtette a koncertlátogató közönséget, de csakhamar ők sem tudták kivonni magukat a Bernstein-hatás alól. De mint tanár is jelentős hatást fejtett ki: olyan mai dirigensek mondhatják őt mesterüknek, mint Seiji Ozawa, Herbert Blomstedt, Paavo Järvi vagy Marin Alsop.

Leonard Bernstein Előadóművészként, interpretátorként ugyanazzal az ars poeticával közelített a művészethez, mint alkotóként. Megszállottan szerette a zenét és megvolt a hozzá való muzikalitása, sosem félt a túláradó érzelmek kiélésétől, vezénylő mozdulataiban széles, színpadias gesztusokat, élénk, kifejező arcjátékot használt. Hatalmas diszkográfiájából itt csak két szerzőt emelnék ki: Beethovent és Mahlert. Két ellentétes modorú és hatású zeneszerző, de Bernstein sajátos karmesteri stílusa mindkét komponista műveinél kivételes hatással érvényesül: életerős, „bőbeszédű”, energikus előadásai Beethoven pántragikus küzdelmeit ünnepélyes diadallá fokozza, Mahler keserű iróniáját, kudarcba bukó nekibuzdulásait izgalmas kalandokká, szinte játékossá formálja, újraértelmezve ezzel a súlyos akkordok drámáját.
Bernstein nem szerette az aprólékos műhelymunkát, noha teljes lényében átadta magát a betanításnak, a próbákon többet fecsegett, mint bárki más a pályatársai közül; tőrőlmetszett pódium-művész volt, aki akkor élt igazán, ha a taps és az ováció „kábszerét” élvezhette. Sokszor csak show-ként dehonesztált előadásait ezért gyakran joggal érte a felszínesség vádja, a Bernstein-koncertek („happeningek”) így inkább megnyerő vitalitásukról, behízelgő elevenségükről voltak nevezetesek és felejthetetlenek.




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.