Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Lehet, hogy ez a túlzott elkötelezettség hiba a részemről” (Kocsár Balázs, a Debreceni Csokonai Színház zeneigazgatója)

2012-01-27 08:16:16 - zéta -

Ismét rendkívüli operapremierre invitáltak bennünket a Debreceni Csokonai Színházba. Ugyanakkor fölröppentek a hírek arról, hogy közel két évtized után búcsúzik a színháztól az intézmény operai munkásságának meghatározó alakja, Kocsár Balázs zeneigazgató. Az érintettet kérdeztük.

Kocsár Balázs    – Az a hír járja, hogy távozni készülsz Debrecenből. Mi a valóság?

   – Nem teljesen igazak a hírek. Nem én készülök távozni, hanem a város kultúráért felelős vezetője jelezte nyomatékosan erre vonatkozó igényét. Ezért nem volt könnyű döntés a részemről, de már október elsejével felbontottuk – közös megegyezéssel – az egyébként határozatlan idejű szerződésemet a Debreceni Filharmonikus Zenekarral. A Csokonai Színházzal kapcsolatos jövőm még számomra sem egyértelmű.

   – Nem tegnap kerültél Debrecenbe. Hogy éled meg ezt a változást?

   – Nem könnyű megélni, 1993 januárja óta kisebb-nagyobb megszakításokkal majd húsz éve dolgozom ebben a városban, az operajátszásban és a zenekarépítésben egyaránt. Talán nem "túlzott önbizalom" azt mondani (de van, aki annak tartja), hogy munkálkodásom nyomán azért létrejöttek bizonyos értékek, hiszen ezek nemcsak itthoni, hanem nemzetközi szinten is fontos szakmai elismerést vívtak ki elsősorban Debrecennek. Ezért is nehezen elfogadható számomra a majd húsz év munkáját semmibe vevő döntés.

   – Másképp kérdezek: hány operabemutató fűződik a nevedhez Debrecenben?

   – Több mint hetven operából, melyet eddig eldirigálhattam, majdnem ötvenet itt is bemutattam. És hiszek abban, hogy ezek az eredmények nem múlnak, nem múlhatnak el. Ez a mostani zenekar már képes kiemelkedő teljesítményre, amint az számos esetben kiderült.

   – Nekem ez a döntés több mint meghökkentő. Kicsit ódzkodsz a sikerek felsorolásától, de én azért mondanék egy-két darabcímet, csak kapásból, ahogy eszembe jut. Ruszalka, Az eladott menyasszony, A tüzes angyal és Liszt Krisztusa a ritkaságok közül, a Mozart-sorozat, a Falstaff, az Aida, a Carmen, A végzet hatalma, Manon Lescaut, Lammermoori Lucia, a Lohengrin a klasszikusok közül, de a nevedhez fűződik a Borisz Godunov ősváltozata, ti mutattátok be a Bánk bán revideált verzióját, a Hunyadi László eredetijét, amiket a szakma a legmagasabb szinten elismert. És még sorolhatnám jó ideig. És ezt a folyamatot én egy nagyon tervszerű és ökomenikus építkezésnek ítéltem.

   – Én is ezt mondom, és úgy másfél évvel ezelőttig a város vezetőinek maximális elismerésével is találkozott. De ez már a múlt.

   – Közben a teljes életedet ráépítetted erre a városra…

   – Igen, kezdve azzal, hogy a családomat végleg ideköltöztettem, és befejezve azzal, hogy minden más munkámat – a külföldieket is beleértve – a debreceni feladataimnak rendeltem alá. De lehet, hogy én csinálom rosszul, ez a túlzott elkötelezettség hiba a részemről, és váltanom kell.

   – És most itt állunk egy újabb operaritkaság magyarországi premierje előtt. Emlékszem, vagy tizenkét-tizenhárom éve ültünk egy kávézóban Pesten, és lelkesen meséltél erről az általam akkor alig ismert operáról, amit nem sokkal korábban fedeztél föl. Egy nálunk szinte ismeretlen szerző, Erich Wolfgang Korngold művéről, a Die tote Stadt-ról, amit ma este mutattok be, A halott város címmel. Ez akkor egy régi szerelem, ugye?

   – Örülök, hogy legalább tanúm vagy erre, mert most még azért is kapok a fejemre, hogy az előbb vázoltak miatt miért pont most kell bemutatni, és én bizonygatom, hogy nem, dehogy, ezt én nagyon-nagyon régen meg akarom valósítani. Sok-sok éve terveztem, hogy megtaláljam a megfelelő szituációt e nagyszerű opera előadásához. Igyekeztem mindig komoly feladatokat kitűzni a hozzám tartozó zenei testületek számára, s most még Rálik Szilvia és Nyári Zoltán személyében olyan énekes színészeket is melléjük tudtam tenni, akikért érdemes lesz bejönni a színházba.

   – Ez a közel évszázados opera a bemutatása után gyorsan elterjedt, de utána szép lassan feledésbe merült, s csak az elmúlt évtizedekben került elő a süllyesztőből. Mi fogott meg téged benne?

   – A XIX–XX. század fordulója tűnt számomra mindig a legizgalmasabb területnek – bármely művészeti ágat is nézem. Azt gondolom, hogy ez a zene (amit 1920-ban mutattak be) speciális összegzése korának. Nem csúcsmű, de a századforduló zenéinek, eszméinek, gondolatiságának olyan ötvözetét találom benne, ami egyedivé teszi. Megvan benne Puccini melódia- és harmóniavilága, Richard Strauss hangszerelési tudása, expresszivitása, és benne van az a fajta furcsán melankolikus világ, amelyet mi leginkább Gustav Mahler zenéjéből ismerünk. Ha úgy tetszik, e három fontos szerző jegyei vonulnak végig az operán elég erőteljesen.

   – Mi az érzésed, az egyetemes zenetörténet evolúciós rendszerében hova illeszthető be Korngold?

   – Ezt ma még nem tudjuk pontosan meghatározni, talán majd jó pár évtized múlva. Ma azt látjuk, hogy sokan a könnyű- és a komolyzene határán mozgó filmzene mentén próbálják visszacsempészni a közönséget a koncerttermekbe. Azt viszont tudnunk kell, hogy ennek az ún. szimfonikus filmzenének az atyja pont Korngold volt, aki a 30-as években Amerikába emigrált. Mondjuk, oda is Max Reinhardt hívta meg egy hollywoodi Mendelssohn-Szentivánéji álom átírása kapcsán. Korngold nevéhez amúgy számos színpadi mű átdolgozása fűződik, pár éve mi az Egy éj Velencében-t is az ő átírásában játszottuk. A kérdésre visszatérve: a ma embere leginkább a filmen keresztül ismerheti meg Korngoldot, ahol az elképesztő klasszikus tudása segítségével képes volt mozzanatokat, kifejezéseket, érzelmeket, folyamatokat zenével leírni. És ez ebben az operájában is pontosan megtalálható.

   – Van a darabnak olyan vonatkozása, ami megelőlegezi a későbbi nagy Oscar-díjas filmzeneszerzőt?

   – Igen, egyértelműen ugyanezt a szakmai tudást használta később a filmjeiben. Nálunk egyébként a zenekar a színpadon, annak hátterében lesz, s a színpadi mozgást folyamatosan vetítéssel egészítjük ki, ezzel is jelezve a komponista filmes kötődését. Hihetetlenül karakteres zene, amelyet így még inkább tudunk erősíteni. A zene lesz így a legfontosabb.

   – Akkor már válaszoltál is arra a kérdésre, hogy a jó nevű rendező, Vlad Troiszkij mit talált ebben a darabban leginkább megvalósítandónak. A zene feltétel nélküli szolgálata nem a leggyakoribb felállás a színházi rendezőknél mostanában.

   – Vidnyánszky Attilán keresztül egy sor Keletről érkezett rendezővel volt szerencsém együttdolgozni. Ez sok izgalmas megoldást hozott, egyik munka sem volt sablonosnak tekinthető. E sor csúcsa a Purcarete által rendezett A tüzes angyal volt (kár hogy nem sikerült tovább játszani). Ez a mostani egy „énekesbarát” megoldás lesz, és bízunk benne, hogy a közönség is úgy látja, hogy megérte ezt a remekművet elővenni, s nem csak az én szenvedélyem marad. A január végi két előadást februárban három, márciusban további négy fogja követni.

   – Debrecen és A halott város után milyen feladatok várnak rád?

   – A Magyar Állami Operaházban a szezon második felében az Arabellában és a Traviatában lesz feladatom, a jövő évad még nem világos. A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei igazgatójaként számos szervezési munka vár rám, és tanítok a Pécsi Egyetemen. Külföldről már 2014-re is vannak felkéréseim.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.