Szublimált forradalom (Harvey Sachs: Kilencedik – Beethoven és a világ 1824-ben)

HARVEY SACHS:
Kilencedik – Beethoven és a világ 1824-ben
Fordította: Szűcs Zoltán
256 oldal
2800 Ft
General Press Kiadó

*

„Két évszázad múlt el azóta [ti. Beethoven IX. szimfóniájának bemutatója óta – V. P.], de még mindig sok az olyan ember, aki nem csak hiszi, hogy van olyan, hogy »az« igazság, de hogy az egyszerű és egyértelmű. S, hogy az »ő igazságuk« – legyen az politikai, vallási, eszmei, erkölcsi vagy társadalmi – egyet jelent az igazsággal. Egy emberöltővel előttünk Federico Fellini így fogalmazta meg a fasiszta mentalitás lényegét: »Lustaságból, előítéletből, kényelmességből és önhittségből valaki nem akarja az élettel való kapcsolatát elmélyíteni«.”

Íme, egy részlet Harvey Sachs könyvéből, amely mutatja, szerzőnk nem egyszerűen csak a sokadik szöveget akarta megfogalmazni Beethovenről és/vagy az ő nagy szimfóniájáról, hanem egy olyan művel akart előjönni, amely – bár tökéletesen lefedi a címében ígérteket, azaz részletesen, valóban könyvnyi terjedelemben mutatatja be a zeneszerzőt, korát és alkotását – több mint szimpla zenetörténeti munka. (Még egy-két oldalnyi regénybe illő fikció is olvasható az I. részben arról, mit gondolhatott Beethoven, mielőtt elindult a bemutató-hangversenyre.)

De ki is Harvey Sachs, akivel Toscaniniről írt munkája révén már találkozhattunk? Szerencsénkre nem mulasztja el önmagát bemutatni az Előjátékban. Eszerint (bár valójában zenetörténetet ad elő a philadelphiai Curtis Institute of Music hallgatóinak) nem tartja magát a szó szoros értelmében vett zenetudósnak. Pályáját karmesterként kezdte, amivel jó másfél évtized után azért hagyott fel, hogy az írásnak szentelhesse magát. Mindenesetre, amit a zenéről tudni lehet, a kisujjában van – vallja.

Miről is szól valójában akkor a könyv?

Van egy meggyőzően bizonyított alaptétele. Sachs ezt legtömörebben az egyik fejezet címében mondja ki: Megkönnyebbülés + Megbánás + Elfojtás = Romantika?. Azután bővebben is kifejti. „…Napóleon bukása után Stendhal volt az egyike azon irodalmároknak, akik felfedezték a kapcsolatot a forradalom bukása és a romantika felvirágzása között. Úgy értelmezte a romantikát, mint a forradalom felszabadító jellegének szublimált formáját, amely először egész Európát megigézte, majd elpusztította saját magát.”

És ebből a szempontból a IX. szimfónia ízig-vérig romantikus alkotás. A Napóleon utáni idők, a restauráció korának elnyomó, ultrakonzervatív nacionalista hatalmaival szembeni kiállás a szabadságért. És mint ilyen, nincs egyedül. Szellemi testvérei bemutatójának évéből: Puskin Borisz Godunovja, Delacroix A khioszi mészárlása, Stendhal Racine és Shakespeare-je, Heine Utazás a Harz-hegységben és Északi-tengeri képek című művei. Mindezek mutatják, mily kitüntetett esztendő volt ez. De emblematikussá Byron halála és a Kilencedik megszületése avatják 1824-et.

A fejezetekben tehát bőségesen olvashatunk Beethovenről, a kor történelméről, az előzőekben említett szerzőkről és alkotásaikról, magáról a szimfóniáról, annak utóéletéről, hogyan viszonyultak hozzá a zeneszerző utódok egészen Verdiig. Nyilván mindenkinek megvan a maga Kilencedik-értelmezése, képe. Mint ahogy szerzőnk is mondja, mindenkinek szól, bármelyik politikai rendszer számára elfogadható. Biztos sok kor-társamnak is retinájába égett jó néhány évtizeddel ezelőttről a behunyt szemű Karajan képe, amint a IX.–et vezényli évente karácsonyeste a tévében.

Mindemellett Sachs néhány állításával vitatkozhatunk is akár. Például ellentétben azzal, amit mond, igenis szokás volt kottákat nyomtatásban kiadni Bach idejében és azelőtt is, pontosan 1501 óta.
Bár zenei lektora nincs, szerkesztője van a könyvnek, ennek ellenére a számos zenei baki mellett nem ritkák a más jellegű tévedések sem. A teljesség igénye nélkül: bizony csak nagy kezdőbetűvel írva az a Kilencedik, ami.
Különösen kirívó hibákkal találkozhatunk a 161. oldalon. Vannak elírt ütemszámok, „431–447.” szerepel „531–547.” helyett. Súlyosabb, hogy a mind a főszövegben, mind a hozzáfűzött szerkesztői jegyzetben keveredik a szünetjel és a korona (fermata) fogalma. Megtudhatjuk, hogy a félreértések elkerülése végett az angol eredetiben fermata áll, ami magyarra szünetjelnek fordíttatott.
És ugyanitt ismét vitatkozhatunk magával az íróval is. Mivel sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem ritka, gyakorlatilag konvencionális megoldás, hogy egy zenei tétel végén a szünetjel felett korona, azaz fermata ül – valójában a IX.-nek is három tétele végződik így –, talán kissé túlzás a valóban kivételes és nagyszerű első tétel végén levő koronás szünetjelnek önmagában akkora jelentőséget tulajdonítani, mint ő teszi.

A harmadik tételről szóló elmélkedésben is furcsa, miért gondolná bárki is az Adagio molto e cantabile tempójelzésről, hogy abban a cantabile (énekelve) valamiféle teljes hangerőre utal. Az első ütemekben a dinamikai utasítás a második hegedűk, brácsák, csellók számára piano. A mezza voce az első hegedűsök szólama alatt nyilván azt jelzi, ebből a puha hangzásszőnyegből emelkedjen ki az általuk játszott dallam. Az eredeti angol szöveg ismerete nélkül sajnos itt nem lehet eldönteni, mi, hol csúszott félre, azonban függetlenül ettől, úgy tűnik, hogy Sach itt is egy kicsit túlkombinálja a dolgokat.

Mindazonáltal súlyos, elgondolkodtató könyvet vehetünk a kezünkbe Beethovenről és a IX.-ről, amely nem egyszerű és egy olvasás után félretehető olvasmány. De egy következő kiadás gondosabb szerkesztés után kiált, ami először is a zenei utalások pontosítását kell, hogy jelentse. De nem maradhatna el bővebb jegyzetelés sem, így Harvey Sachs – sokszor nagyon szakmai jellegű, a gyakorlati karmesteri munkája során leszűrt – gondolatai jó néhány esetben lennének a laikusok számára is sokkal érthetőbbek.