vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (175)
A MET felvételei (924)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (150)
Régizene (3621)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4886)
Verdi-felvételek (576)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Lötyögő pongyola (Az NFZ és Olga Kern)
- dni -, 2012-01-16 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

Lötyögő pongyola (Az NFZ és Olga Kern) 2012. január 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Olga Kern (zongora)
Tóth László (trombita)
Vez.: Kocsis Zoltán

WAGNER: Tannhäuser-nyitány
SOSZTAKOVICS: 1. (c-moll) zongoraverseny, Op.35
R. STRAUSS: Imígyen szóla Zarathustra – szimfonikus költemény, Op.30

*

Wagner tehet mindenről! Nem is tudom, hogy jutott eszébe az, hogy fúvós kamarazenével kezdjen egy darabot – ráadásul egy operát. Egy ilyen nyitány még szimfonikus részletként is csak a koncert elején játszható, pedig meggyőződésem, hogy minden sokkal könnyebb lenne, ha megelőzné legalább pár percnyi „összeszoktatás”.

Nem tagadom, éppen elképzelhető, hogy egy kürt–klarinét–fagott ensemble tisztán szóljon, de csak akkor, ha az előadók rendkívül jó muzsikusok, rendesen bemelegítettek, nagyon koncentrálnak (és éppen a bioritmusuk és a horoszkópjuk is megfelelő). Az NFZ-nek az első összejött – tudjuk róluk, hogy mind kiváló zenészek – de a többi most valahogy nem. Bejönnek, és rögtön fújni kell, miközben az egyiknek még az jár a fejében, hogy rendesen begombolta-e a sliccét, a másiknak az, hogy bezárta-e az autót, a harmadiknak pedig az, hogy vajon kikapcsolta-e az öltözőben hagyott telefonját.
Persze, ahogy meghallják saját magukat, ők is összerezzennek, egy pillanat alatt rendezik a gondolataikat – és onnan kezdve minden rendben van. A vonóerdő is határozottan megy föl-le, száll a gyantafelhő, szólnak, mint az orgona. Tudom, hogy apróságokról van szó, gikszereket amúgy se nagyon szokott szóvá tenni jól nevelt ember, és itt még csak gikszerek sem voltak – éppen csak diszkrét pongyolaság, lötyögés, kevésbé tisztán megfújt hang, és az is csak a legelső egy-két percben, mégis kár érte. Másképp veszi ki magát, ha a nyitány végén nem az jár a fejemben, hogy „de jó, hogy megint hangversenyen vagyunk, és de jó ez a zenekar”, hanem az, hogy „minden meg van bocsájtva.”

A második műsorszám előtt viszont alkalmam van egy kicsit elmerengeni azokon a kikerülhetetlen szervezési rituálékon, amik könyörtelenül terelik másfelé a gondolatokat és a koncert-érzést. Milyen groteszk: négy sötétbe öltözött úr merev gyász-tartásban közrefogva bekíséri a zongorát, ami mint valami nagy, fekete koporsó, várja a szertartás folytatását a pódium közepén.
Érthetően elég éles a kontraszt, amikor belibben egy törékeny, talpig almazöld sellőnek öltözött hölgy. Olga Kern megjelenése igen csinos, mondhatni attraktív.

Szerencsére Sosztakovics egy pillanatra sem engedi az ember figyelmét elkalandozni. Szikrázóan szellemes zene, Játszhatnák kicsit gyakrabban.
Olga Kern amennyire hangsúlyozta nőiességét és fiatalságát a bevonulásakor, pontosan annyira ellentétes a zongorázása. Gyengeségnek semmi jele, de humora van. Játéka intenzív, határozott és pontos. Az egésznek van karaktere, és én nagyon élvezem. A zenekar is elemében van, a zongorával egyenrangú szólótrombita pedig lenyűgöző. Tóth László (avagy „Lecsó”, ahogy a közönség egyre szélesebb köreiben is ismerik) olyan „lezser” virtuozitással játszik a szordínós trombitán, hogy arra külön is emlékezni fogunk.

Ráadást mégis csak Olga Kern ad, Prokofjev opus 2-es Négy etűdjéből játssza el az utolsót, tökéletes technikával és határozottsággal – amúgy oroszosan.

Nagyon nagy sikere volt, de a zajos ünneplést ez a produkció teljes egésze, zenekarostul, trombitástul és karmesterestől is, mondhatni tokkal-vonóval megérdemelte.

Tulajdonképpen itt abba is lehetett volna hagyni.
A második félidőben a jókedvem nem nagyon tért vissza. A nagybőgőkön megszólaló kontra C-nek még örültem – hiába, ez szinte semmilyen hangfalon nem képes megszólalni, pláne nem így –, aztán viszont szinte minden úgy maradt.
Mintha Kocsist aznap este valami miatt nem érdekelte volna az Imígyen szóla Zarathustra. Nem volt eléggé fordulatos, beszédes, nem volt „epikus”. Végigmentek rajta, de ettől a hanyag lendülettől az egyes hibák, pontatlanságok és gikszerek is megszaporodtak.

Nem tagadom, hallottam már Richard Strausst ennél gyengébben is előadni, de nem a Nemzeti Filharmonikusoktól és nem Kocsistól. Tőlük sokkal magasabb színvonalat szoktunk meg, és még sokkal többet várunk el.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)
1953 • Bándi János, énekművész