vissza a cimoldalra
2018-05-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60802)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3983)
Társművészetek (1254)
Momus társalgó (6334)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11275)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9289)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2529)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (713)
Élő közvetítések (7196)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (580)
A nap képe (2056)
Momus-játék (5490)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2732)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (844)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1407)
Franz Schmidt (3127)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4274)
Simándy József - az örök tenor (536)
Kolonits Klára (1066)
Jonas Kaufmann (2255)
Operett, mint színpadi műfaj (3604)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Nedvedző testek, eltompult elmék (Berg Luluja Barcelonából)
Balázs Miklós, 2012-01-02 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Berg Luluja Barcelonából BERG: Lulu

Patricia Petibon, Julia Juon, Ashley Holland, Paul Groves
Symphony Orchestra of the Gran Teatre del Liceu
Michael Boder

Universal / Deutsche Grammophon
073 4637

*

Frank Wedekind nem akárkiktől tanulta a premodern nőgyűlölet mesterségét: a német filozófustól, Arthur Schopenhauertől és egykori cimborájától, August Strindberg svéd drámaírótól. Jó kis társaság. A gyengébb nem iránti zsigeri averziókat átmentve a XX. századba szörnyűséges nőalakokat lelni: Turandot hercegnő, vagy a vele többé-kevésbé „egykorú” Lulu borzongató jelenségek, igazi vérfagyasztóan kegyetlen, terribilis nőalakok az operatörténetben. Persze nem precedens nélkül valók: a Shakespeare-től kölcsönzött Lady Macbeth (Verdinél) lehetne ezen gyilkos, gonosz, jéghideg végzet-asszonyok ősanyja.
Wedekind úgy álcázza heveny nőutálatát, hogy Pandora szelencéjének nevezi a Lulu-jelenséget – ezt a címet adja ugyanis Alban Berg operájának alapjául szolgáló vérdrámájának –, mintha valamiféle női archetípust öntene művészi formába Lulu alakjában, s nem csupán saját, önnön frusztrációját, ki nem élt, elfojtott szexuális vágyait kivetítve vagdalkozna – Berg pedig, a végletekig kihasználva a 20-as, 30-as évek balos észak-német avantgárdja által felszított szabadosságát, új testeket szab a wedekindi rémalakoknak.

Mert, ne tévedjünk: sem Wedekind, sem Berg nem bírálja, vagy helyteleníti e jelenségeket, csupán leírja, bemutatja, ábrázolja őket. Elénk, nézők elé tárja. Ám míg előbbit cirkuszi mutatványosként hajszolt és értelmetlen cigányéletbe, később börtönbe kényszerítik a császári konvenciók ellencsapásai, utóbbi könnyebben megteheti, hogy kevéssé legyen tekintettel a felelős polgári magatartás és műélvezet csontra száradt normáira, s a gyanútlan néző elé citálja azt, amit korábban nem „illett”. Például, amit Berlin vagy Hamburg külvárosi mulatóiban és bordélyaiban tapasztalni, s ezt színpadra applikálni mind csekélyebb stilizálási hajlandósággal.
Berg legalább az állatszelidítő monológjával megteszi azt, amit a kor esztétikája követel tőle: elidegenít, hogy kívülről, a „tisztes távolság” biztonságos sáncai mögül figyelhessük a történéseket. Mert, sugallja a cirkuszos, itt bizony állatokat fogunk látni, más szóval minden emberi vonásuktól, ha tetszik, emberiességüktől megfosztott lényeket; elállatiasodott, lefokozott teremtményeket. Ez már szinte Franz Kafka nyomasztó világa, ugyanakkor nemcsak Lulu excentrikus, mégis ellenállhatatlan alakjában kerül színpadra ez az animális, erotikusan túltelített nőstényi vadság, hanem a minden erkölcsi érzéküket feladó férfi és női mellékszereplőkben is: mindenki Lulut akarja, és ez a darab igazi tragikuma.

A genfi Nagyszínház és a barcelonai Gran Teatre de Liceu közös produkciója a bizarrt még bizarrabbá, a groteszket még groteszkebbé torzítja, felerősítve az elidegenítést, de megnehezítve, eltávolítva a befogadást. Az előadás rendezője nem akárki: Olivier Py, a híres párizsi Odéon Színház igazgatója nemrégiben egy botrányszagú Rómeó és Júliával mélyítette a szakadékot a posztmodern rendezői irányzatok és azt ezt elutasító, „szórakozni vágyó” közönség között. Jelen rendezése is inkább csak a felszínét kapargatja a darabnak, nem magyaráz, nem interpretál, nem értelmez. Csupán illusztrál és díszít: röhejes állatjelmezekkel, naturális háttérdíszletekkel, hatáskereső színészvezetéssel igyekszik operálni. És mindenekelőtt rengeteg szexualitással. Számára a darab nem egyéb, mint az aberráció apoteózisa, elsősorban a szexuális perverziók kimeríthetetlen tárháza, melyben valamennyi résztvevő skrupulusok nélkül kiélheti minden titkolt vagy bevallott erotikus inflexióját – a háttérben, apró alkóvokban torz bábalakok mímelik ugyanezt vég nélkül.

Py a darab emberi oldalát nem feszegeti, nála a színpad különböző pontjain feltűnő, harsány neonfeliratok (pl. I hate sex, vagy az időről időre, különböző szereplők által kerekeken betolt Meine Seele) is az elidegenítést szolgálják: nem enged közel a szereplőihez, valósággal letilt, ellehetetlenít minden esetleges azonosulást, részvétet, empátiát. A színpadkép rendkívül élénk, színes és változató, ugyanakkor hallatlanul nyomasztó és agyonzsúfolt, szinte érezni a különböző testnedvek szagát az imitált párzási jelenetekben, fellációban és onániában. Jóllehet, manapság nagy divatja van az effajta, a kendőzetlen szexualitást a maga nyers vadságában ábrázoló színreviteleknek ott is, ahol ezt a szövegkönyv vagy a zenemű nem okvetlenül indokolja (lásd például David McVicar skót rendező munkáit), Py azonban csakis innen, a szexus felől képes közelíteni a Luluhoz, amitől a rendezés kissé egysíkúvá, kiszámíthatóvá, emellett végtelenül – és nyilván szándékoltan – vulgárissá válik. Ilyen értelemben tökéletesen más a koncepciója, koreográfiája, mint a 90-es évek ünnepelt Lulu-produkciójának, Graham Vick híres glyndebourne-i munkájának (NVC Arts, Warner Music, 1996), mely éppen a leegyszerűsítéssel, a színpadterek „letisztításával”, „semlegessé” tételével, a színpadias testiség visszafogásával próbál hatni.

Patricia Petibon első látásra különös választásnak tűnhet a címszerepre, hisz korábban leginkább cikornyás barokk dalművekben vagy zagyva, bohókás Poulenc-darabokban csodáltuk hangi adottságait, színpadi képességeit és személyiségének egyedülálló varázsát. Petibon finoman nőies, bájos, szenzibilis jelenség, Luluja így néhol szokatlanul érzékeny, ám ettől hallatlanul izgalmas és megragadó lesz az alakítása. Hangilag győzi a szólamot, noha szopránja „vékonyabb”, mint elvárnánk, mégis olyan elemi erővel – és minden erőlködés nélkül – van jelen a szerepben, hogy megkockáztatható: az évtized Luluja Petibon!
Neki köszönhetjük, hogy a rendezői intenciók ellenére is találni ebben a veszett némberben valami esendően sorsszerűt, emberien fatálist, elkerülhetetlent. Lulu országos ringyó, számító, hidegvérű gyilkos, igazi szörnyeteg, ám furcsa módon akadnak pillanatok, mikor mégis szerethető, de legalábbis szánható a karaktere.

A mellékszereplők közül két férfiút kell feltétlenül kiemelni. A végig szomorú bohócnak maszkírozott álapuka, a Schigolchot éneklő Franz Grundheber baritonja ugyan megkopott kissé az idővel, de szerepformálása professzionális és eleven. A másik remeklő az Alwát játszó-éneklő Paul Groves, aki minden férfi karakter közül talán a legbiztosabb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtja. Előbbieknél haloványabbnak, tompábbnak, de így is kellően kidolgozottnak érzem a zenekar és Michael Boder karmester munkáját, ám egy ennyire erőteljesen szuggesztív rendezés és egy ilyen magával ragadó címszereplői alakítás mellett alig akad esélyünk, hogy a zenei megvalósításra jobban is odafigyeljünk.
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Mikolaj Warszynski (zongora)
LISZT: Zarándokévek, 2. év (Itália) – 2. Il Penseroso
LISZT: Három koncertetűd – 3. Un sospiro
LSIZT: Két koncertetűd – 2. Gnomenreigen
LISZT: Liebesträume (Három noktürn) – 3. Oh Lieb, so lang du lieben kannst
LISZT: 2. ballada
LISZT: Zarándokévek, 2. év (Itália) – 6. 123. Petrarca-szonett
LISZT: 10. magyar rapszódia
LISZT: 1. legenda – Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál
LISZT: 12. magyar rapszódia

11:00 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

MÁV Szimfonikus Zenekar
Közreműködik és vezényel: Baráti Kristóf
BEETHOVEN: Hegedűverseny
DVOŘÁK: VIII. szimfónia

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Drahos Evelin (ének)
Harazdy Miklós (zongora)
J.S. BACH: Ich folge dir gleichfalls - ária a János passióból, BWV 245
HÄNDEL: Tornami a vagheggiar - részlet az Alcina című operából
PURCELL: Hark, the Ech'ing Air - részlet a Tündérkirálynő című operából
MOZART: Exultate, jubilate, K. 165 - Alleluja!
LISZT: In Liebeslust, S. 318
KODÁLY: Várj meg madaram, Op.14, No.3
PUCCINI: Quando m'en vo' soletta - részlet a Bohémélet című operából
DONIZETTI: Regnava nel silenzio - részlet a Lammermoori Lucia című operából

17:00 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

MÁV Szimfonikus Zenekar művészei
BOISMORTIER: Szonáta Op. 40 No. 5
MENDELSSOHN: Oktett Op. 20
BOISMORTIER: Szonáta Op. 40 No. 6
MENDELSSOHN: C-dúr szimfónia No. 13

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Kruppa Bálint tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

18:30 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Az Indiana University rézfúvós kvintettje és a Zeneakadémia diákjai
DUKAS: La Péri - Fanfár
ROLAND BARETT: Three Frames
ANTHONY PLOG: 2. Mozaik rézfúvós kvintettre
DUKE ELLINGTON: It Don’t Mean A Thing If It Ain’t Got That Swing (David Kosmyna átirata)
HIDAS: Signal

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Artemis Quartett:
Vineta Sareika, Anthea Kreston (hegedű), Gregor Sigl (brácsa), Eckart Runge (cselló)
MENDELSSOHN: 3. (D-dúr) vonósnégyes, Op.44/1
SOSZTAKOVICS: 5. (B-dúr) vonósnégyes, Op.92
SCHUMANN: A-dúr vonósnégyes, Op.41/3

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Kölcsey Kórus
Arte Semplice Kamarakórus
Vezényel: Duffek Ildikó
"Duffek Ildikó karvezetés DLA zárókoncertje"
WEELKES: The Nightingale, the Organ of Delight
WILBYE: Come Shepheard Swaynes
WEELKES: On the Plaines Fairie Traines
FARMER: Faire Phyllis I saw sitting all alone
BENNET: Weepe O Mine Eyes
MORLEY: April is in My Mistris Face
ORBÁN GYÖRGY: Come Away
JEAN BELMONT: The Passionate Shepherd to His Love
BRITTEN: Öt virágének, Op.47 – 4. The Evening Primrose
ARCADELT: Il bianco e dolce cigno
MONTEVERDI: Cor mio, mentre vi miro (a 4. madrigálkötetből)
CLAUSETTI: L’ombra dei boschi d’Aser
CLAUSETTI: Saltavan ninfe
KODÁLY: Négy olasz madrigál – 1. Chi vuol veder, 2. Fior scoloriti, 3. Chi d’amor sente
KOCSÁR MIKLÓS: Négy madrigál – 1. Alkonyi dal, 2. Elfojtódás
VAJDA JÁNOS: Álmok – 1. Álom pávákkal, 2. Szélnóta
PETROVICS: Hervadáskor
TÓTH PÉTER: Magyar madrigálok – 9. Elmehetsz már, 10. Magas hegyről foly le a víz, 12. Bordal (asszonycsúfoló)

19:00 : Budapest
Belvárosi Szent Mihály Templom

"Organ & Choir"
A mai nap
született:
1926 • Miles Davis, jazz-muzsikus († 1991)
1938 • Teresa Stratas, énekes
elhunyt:
1999 • Paul Sacher, karmester (sz. 1906)