vissza a cimoldalra
2018-07-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60969)
Momus társalgó (6348)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2278)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4309)
Operett, mint színpadi műfaj (3648)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (633)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2811)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (746)
A díjakról általában (1032)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (950)
Élő közvetítések (7310)
Balett-, és Táncművészet (5534)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1443)
Franz Schmidt (3156)
Gaetano Donizetti (951)
Miklósa Erika (1224)
Kedvenc magyar operaelőadók (1085)
Momus-játék (5503)
Kimernya? (2729)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Én és Énke (Kocsis Zoltán Juhász Előd mikrofonja előtt)
Balázs Miklós, 2011-12-29 [ Könyvek ]
nyomtatóbarát változat

Kocsis Zoltán – Juhász Előd mikrofonja előtt Kocsis Zoltán – Juhász Előd mikrofonja előtt
192 oldal
3000 Ft
Nap Kiadó

*

„Sok mindenről másképp gondolkozom ma már, de az irányadó szempont természetesen az akkori énem-gondolkodásom.” – jegyzi meg megengedően a kötet ürügye, tárgya és főszereplője, Kocsis Zoltán az Utószó kommentárjában. Az „akkori énem” kitétel a gyakorlott olvasó számára sokszor valamiféle nosztalgikus hangütést előlegez, ami talán patetikus régmúlt-idézésbe, esetleg öngúnyba, öniróniába csap át, netalán színpadias mea culpákba torkollik: mindenesetre feltételez valamiféle markáns önreflexiót. Kocsisnál természetesen egyikről sincsen szó. Csak ténymegállapítás.
Nem úgy, mint Karinthy örökbecsűjében – ahonnan jelen írás címét is kölcsönöztem –, „Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem a legkellemetlenebb […].” Ez pedig a régmúlt-béli beszédek, interjúk, írások, miegymás: az egykori én és a jelenlegi én elkerülhetetlen összeütközése, ahol csakis a becsapódás zaja a kérdéses. Karinthy Énkéje afféle pajkos kobold, mely „mulatja magát rossz dalokkal, verklimuzsikával”, Kocsisnál erről szó nem lehet, éppen hogy a minőségi muzsika szerepe, méghozzá központi szerepe a legfontosabb. A visszanézés, vagyis a valahai én megszólaltatása pedig, úgy fest, a legcsekélyebb mértékben sem kellemetlen a számára.

Kocsis régi és még régebbi énjeinek összegereblyézését a „Zenebutikos” Juhász Előd tűzte ki célul önmaga elé, s az elmúlt négy évtizedből valamennyi formális érintkezésüket (legyen az nyomtatott sajtó-beli anyag, rádiós vagy televíziós fölvétel) megidézte egy kötetben Kocsis közelgő, hatvanadik születésnapjára, mintegy ajándékbokréta gyanánt, megelőlegezendő. A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évek Kocsis Zoltánjai szólalnak meg itt szépen sorban, melyik-melyik a maga korának megfelelő kérdéskörrel és válaszokkal – no meg hajviselettel.

Tudható, Kocsis szeretett és szeret interjút adni – és persze tud is –, nem is biztos, hogy Juhásznak adta a legtöbbet, utóvégre mindegy is, a szövegek kitesznek egy több mint százhetven oldalnyi korpuszt – plusz a díjak és más elismerések felsorolása még párat. Semmitmondó elő és utószó, végeérhetetlen hozsannákkal, számos önismétléssel terhelt egyéb paratextusok sora és bárgyú kommentárok: kész is a könyv. Vagy valami, amit keményfedéllel forgalomba lehet hozni bruttó háromezer forintos fogyasztói áron. Az interjúk és más megszólalások többé-kevésbé időrendi sorrendben követik egymást, s az aktuális történelmi-politikai konstellációk éppúgy rajta hagyták a nyomaikat, mint Kocsis művészi fejlődésének stációi. És Kocsis beszél, folyékonyan és érthetően, többnyire arról, amiről kérdezik, néha másról is, ha úgy akarja, mert ha el akar mondani valamit, akkor azt el is mondja, bármennyi is a maradék adásidő.

Sorjáznak az interjúk, hosszabbak és rövidebbek, megtudjuk, hol volt zenei betét éppen, élőben vagy hanglemezről, s várjuk, lessük, hogy lassan-lassan kirajzolódjék valamiféle pályaív, az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb magyar „komolyzenészének” pályaképe, a világjáró zongoristáé és az elkötelezett zenekarépítőé, de csak nem akar élesedni a kép. Az interjúkészítő és az interjúalany személyén kívül semmi sem fűzi össze ezeket a beszélgetéseket, de az is lehet, hogy ez éppen elegendő, ha az olvasóban valahogyan célt érnek a válaszok.

Noha talán nemcsak a zsánerből eredő mozaikosság, töredékesség vagy fókuszálatlanság a probléma, vagy, hogy Juhász műsort csinált és nem könyvet írt, mikor kérdéseit interjúalanyának szegezte, mert Kocsis e beszélgetések tükrében inkább távolodik tőlünk, mintsem közeledne. A kocsisi én-anziksz, az én akkori-mai önkifejezése mindig cezúrákba és korlátokba botlik, akár a személyes karrier a téma, akár a magyar zenei élet anomáliái, akár általános zenei dilemmák, melyeknek megválaszolása láthatóan a mester legkedvesebb szenvedélye.
Pedig a válaszok többnyire egyenesek és – amennyire lehet – következetesek, néha nyersen őszinték, de kerek egészeket szinte sehol sem tudunk kikanyarítani belőlük, legfeljebb rövidre zárt válaszok pillanatnyilag megnyugtató felkiáltójeleit, vagy zavaros, lezáratlan gondolatkísérletek sovány halmazát. Már a kilencvenes évek „világsztár” Kocsis Zoltánja is alig-alig talál utat az 1970-es vadóc versenygyőztesig, a 2011-es maestro pedig végképp egészen más világban él. Meglehet, Kocsis mindenkori aktuális énje kritikusan viszonyul a korábbiakhoz, de ennek nyomát az idő múltával mind kevesebbet találni.

A főszöveg is elér csaknem a jelenig (az utolsó beszélgetés időpontja 2011. február), ám az olvasóig csak nehezen juthat el. Az aktuális én-képek hol elkülönböznek, hol közelebb találnak egymáshoz, csak időközben ezen ének fonalai már egészen máshol gombolyodnak, mint tették húsz év előtt. Az ének és énkék pedig, mint a Szentivánéji álom huncut koboldjai, akik minduntalan zsonganak az alvó szerelmesek körül, csak repdesnek ágról-ágra a feltartóztathatatlan időben.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"A II. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny nyitókoncertje"
Fesztiválakadémia Budapest
BARTÓK: 44 duó két hegedűre, BB 104 (részletek)
Kokas Katalin, Kelemen Barnabás (hegedű)
MENDELSSOHN: d-moll hegedűverseny
Tóth Kristóf (hegedű), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
SCHNITTKE: Concerto grosso, No. 1
Shlomo Mintz, Kelemen Barnabás (hegedű), Dinyés Soma (csembaló, preparált zongora), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
Vezényel: Jan Latham-Koenig

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

„Amikor leszáll az éj”
A Fesztiválakadémia Budapest nyitókoncertje
SAINT-SAENS: Violons dans le soir
Horti Lilla (szoprán); Natalia Lomeiko (hegedű); Balog József (zongora); Molnár Piroska (vers)
POPPER: Requiem, Op. 66
Danjulo Ishizaka, Natalie Clein, Jan-Erik Gustafsson (cselló); Balog József (zongora)
MOZART: g-moll vonósötös (K. 516)
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű); Yuri Zhislin, Dmitry Smirnov (brácsa); Jan-Erik Gustafsson (cselló)
J.S. BACH: „Mein gläubiges Herze” – ária a BWV 68-as kantátából
Horti Lilla (szoprán); Dmitry Smirnov (hegedű); Philippe Tondre (oboa); Lakatos György (fagott); Dinyés Soma (csembaló)
SOSZTAKOVICS: d-moll cselló–zongora szonáta, Op. 40
Fenyő László (cselló); Diana Ketler (zongora)

20:30 : Budapest
Vajdahunyadvár

Közreműködik: Radnóti Katalin (fuvola), Kiovics Okszáná (hegedű), Szabadfi Mónika (csembalo)
Semmelweis Vegyeskar (karigazgató: Oláh Márta)
Musica Sonora Kamarazenekar
Vezényel: Illényi Péter
J.S. BACH: V. Brandenburgi verseny BWV 1050
VIVALDI: Gloria RV 589
SCHUBERT: Esz-dúr mise D. 950
A mai nap
született:
1866 • Francesco Cilea, zeneszerző († 1950)
1944 • Maria Joao Pires, zongorista
elhunyt:
1757 • Domenico Scarlatti, zeneszerző (sz. 1685)
1969 • Kemény Egon, zeneszerző (sz: 1905)