vissza a cimoldalra
2019-04-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11346)
A csapos közbeszól (95)

Milyen zenét hallgatsz most? (25018)
Erkel Színház (9931)
László Margit (194)
Balett-, és Táncművészet (5793)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1640)
Franz Schmidt (3313)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (8)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4326)
Élő közvetítések (7828)
Operett, mint színpadi műfaj (3886)
Thomas Hampson (266)
Charles Gounod (221)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4482)
Palcsó Sándor (242)
Udvardy Tibor (207)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3228)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Motezuma aranya (Vivaldi operája a Dynamictól)
Balázs Miklós, 2011-12-12 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Vivaldi: Motezuma VIVALDI: Motezuma

Motezuma: Vito Priante
Mitrena: Mary-Ellen Nesi
Teutile: Laura Cherici
Fernando Cortés: Franziska Gottwald
Ramiro: Theodora Baka
Asprano: Gemma Bertagnolli
Il Complesso Barocco
Teatro Comunale di Ferrara
Conductor: Alan Curtis
Director: Stefano Vizioli

Dynamic
2 DVD
33586

*

A barokk operában az a rossz, hogy többnyire éppen két órával hosszabb, mint kéne, vagy mint azt a cselekmény vagy a muzsika minősége megkövetelné. A barokk operában az a rossz, hogy könnyebben válik unalmassá, mint a tévéközvetítés az Országgyűlés általános költségvetési vitájáról. A barokk operában az a rossz, hogy az ember a sokszor hosszú percekig tekergő recitativóknál könnyen elbóbiskolhat, még mielőtt a bárgyú bosszúáriák vagy más lelki bajoktól hangos, cirkalmas nóták hada számolatlanul sorjázna egymás után. A barokk operában az a rossz, hogy ha teheti, rögvest és rendre ellene mond minden dramaturgiai aranyszabálynak és színházrendészeti zsargonnak, és néha minden, de minden elképzelhető módon betart a józan észnek. A barokk operában az a rossz, hogy jobb híján Verdin, Puccinin meg Wagneren edzett füllel kell hallgatnunk – de ez persze már minket minősít, nem a tárgyat –, így hovatovább a szépséges és zengzetes kórustablókról is, fájdalom, jobbára le kell mondjunk.

A barokk operában az a jó, hogy az énekeseket sosem nyomja el az üvöltő mamutzenekar, melyet máshol a zeneszerző és a karmester szent szövetsége duzzasztana eléjük, s a vokális zenei kifejezésnek nem kell a túlvezérelt hangerő csapdájában vergődnie. A barokk operában az a jó, hogy pátosztalan patinájában, gyűrött ódonságában is annyira újszerűnek hat, hogy valamiért mégsem lépünk le az első felvonás után, ha netán „középszerűnek” ítéljük az előadást. A barokk operában az a jó, hogy nincs „bezzeg a Pavarotti”, meg „bezzeg a Flagstad”, mert a mai barokk operajátszás nem termelt ki akkora óriásokat, akikre minden félművelt zsöllyelakó könnyes szemmel visszamutogathat „a régi szép idők” párájával a szemében. (Jaj, ha egyszer élőben is hallotta, sosem szabadulsz). A barokk operában az a jó, hogy van egy nagyjából kétszázötven évnyi szünet a megszületésük és újrafelfedezésük között, nem úgy, mint a romantika meg a verizmus remekeinél, ahol a hagyomány töretlen (és ráadásul: kötelez, mert olyan), így lehetőleg minden tenor hangfajba besorolt kezdő énekest csakis Carusóhoz lehet és kell mérni, s ócsárolni nyakló nélkül. A barokk operában az a jó, hogy a recepciótörténete legtöbbször csak két-három évtizednyi jobb-rosszabb kísérletet ölel fel, így senki sem állítja, kizárólag recsegő acetát lemezekről lehet megtanulnunk, hogyan is kellene ezt vagy azt az áriát „megcsinálni”. A barokk operában az a jó, hogy nemcsak újra fel kellett fedezni, de élő tradíció híján újra ki is kellett találni, hogy tényleg a miénk, maiaké – nem megörököltük, hanem megteremtettük.

Azonban az a legutóbbi, alig több mint három évtized, melyről szólva már beszélhetünk a barokk operák előadásának valamiféle „hagyományáról”, hallatlanul tartalmas volt, küzdelmes, vitás, de eredményekben és tapasztalatokban gazdag mind a zenei megvalósítás (lásd még: korhű hangszeres, historikus előadói mozgalom térnyerése) mind a teátrális színrevitel tekintetében. (Hogy az a merőben más jellegű, a romantikus tendenciáktól élesen elkülönböző dramaturgiai eszköztár, mely általánosságban a barokk operát jellemi, csakugyan adott-e annyi muníciót és kibontakozási lehetőséget a zenés színpadok rendezőinek, mint amennyit vártunk egykoron, azt nem célom e sorok között megválaszolni.) Mindazonáltal tagadhatatlan: jó ideje formálódóban volt és van egy, az operajátszáson belül működő „barokkista műhely”, mely vércseként csap le a kisebb, de jó akusztikával bíró teátrumokra, a korabeli hangszereken játszó zenei együttesekre, a kis hangú, de tehetséges énekművészekre, hogy ezekkel Händel vagy Vivaldi remekeit megszólaltassa, és megteremtse a maga tizennyolcadik századát: voltaképpen a mi tizennyolcadik századunkat.

Vivaldi nemrégiben napvilágra hozott dalműve, az utolsó azték uralkodót megéneklő Motezuma nem éppen „a legvidámabb barokk”, viszont van benne annyi szenvedély, keserv, gyötrelem meg elhalálozás, hogy az ember fia eltöltsön vele csaknem három teljes órát. A darab filológiájának színes történetétől, ha szabad, megkímélem az olvasót, azt jó öt éve Varga Péter kollégám kiváló írása már megtette a mű első lemezfelvételének alapos recenziójában ugyane lapban. Visszautalni erre a premier-lemezre azonban nagyon is szükséges, hiszen a jelen cikkben tárgyalt produkció előadóinak egy része azonos a Deutsche Grammophon által 2006-ban megjelentetett stúdiófelvétel közreműködőivel: a karmester és zenekara (Alan Curtis és az Il Complesso Barocco), valamint a címszereplő megformálójának személye (Vito Priante) ilyen. A ferrarai előadás, melyet e DVD rögzít, alig két esztendővel az ominózus világpremier-lemez után készült, s az olasz Dynamic kiadó gondozásában került a piacra.

A Motezumával az a baj, hogy minden negatív sztereotípiát (vö.: első bekezdés) elénk tár a barokk operákkal kapcsolatosan, ugyanakkor az a jó, hogy minden pozitívat (vö.: második bekezdés) is. A rendezés (Stefano Vizioli munkája) alapvetően jó úton jár, amennyire mozgalmassá, élettelivé lehet tenni egy ennyire statikus, utóvégre kissé fárasztó és vontatott darabot, azt ő megteszi, kihasználva a színházbelsőnek a színpadtérhez nem tartozó tereit is. (Egyes áriák így konkrétan a földszinti páholyok tövében hangzanak el, ahol a könyökükre támaszkodó nézők reakcióit is megfigyelhetjük.) Hangilag jó formában lévő, felkészült és kompetens énekesgárda állt a színház rendelkezésére, köztük olyan, kiváló színpadi adottságokkal, muzikalitással és példás stílusismerettel rendelkező művészek, mint Mary-Ellen Nesi (Mitrena), Laura Cherici (Teutile) vagy Gemma Bertagnolli (Asprano), hogy a szólisták terén aligha szorul mentegetőzésre ez az előadás. Az imént említett Priante is oly otthonosan mozog a szerepében, hogy hajszálnyi hibát sem lelni a produkciójában, igaz, olyannyira hozzánőtt már ez a karakter, mint csigához a háza. Ám az igazi ragyogást nem csupán a válogatott énekhangok, meg az aztékok vakító aranya kínálják, hanem Alan Curtis nagyszerű zenekara, akik a legjobb értelemben vett rutinnal, példás kifejezőkészséggel zenélnek, s Vivaldi e nem túl eredeti darabját színes és megismerésre feltétlen érdemes munkaként tálalják.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
BFZ Székház

Bodó Antónia, Lesták Bedő Eszter, Molnár Noémi, Nagy Gabriella, Pilz János, Szlávik Zsuzsanna, Gulyás Emese (barokk hegedű, barokk brácsa), Oláh Gyöngyvér (barokk hegedű, barokk brácsa)
Reinhardt Nikoletta (barokk brácsa), Sovány Rita (viola da gamba, barokk cselló), Kertész György, Mahdi Kousay (barokk cselló)
Sipos Csaba, Lévai László, barokk bőgő, Csalog Benedek (barokk fuvola), Farkas Gergő (barokk fagott), Hara Fruzsina (barokk trombita), Sztán Attila (barokk harsona), Herboly László (ütőhangszerek), Tokodi Gábor (lant, gitár), Dinyés Soma (csembaló, orgonapozitív)
Csizmadia Angelika, Varga Judit (csembaló)
"Vissza a természethez - kamarazene korhű hangszereken"
CASTELLO: Sonata concertata, Libro II, No. 12
CORELLI: D-dúr triószonáta, Op. 1, No. 12
TELEMANN: G-dúr triószonáta, TWV 42:g1
J.S. BACH: C-dúr triószonáta, BWV 1037
BIBER (?): Sonata a tre, C App. 117
JOHANN RÖSNMÜLLER: Sinfonia seconda
BIBER: C-dúr szonáta (Sonatae tam aris quam aulis servientes IV.)
BIBER: a-moll szonáta (Fidicinium sacro-profanum VI.)
BIBER: g-moll szonáta (Sonatae tam aris quam aulis servientes X.)
JARZEBSKI: Sentinella
VEJVANOVSKY: g-moll szonáta
SCHMELZER: Lengyel dudák
SCHMELZER: Sonata a cinque

20:00 : Budapest
Eiffel Műhelyház

MASCAGNI: Parasztbecsület; Messa di gloria
Koncertszerű előadások
A mai nap
született:
1814 • Egressy Béni (Galambos Benjámin), zeneszerző († 1851)
elhunyt:
1991 • Willi Boskovsky, karmester (sz. 1909)