Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Jó és rossz darab, jó és még jobb előadás (A Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János)

2011-12-01 09:46:43 - dni -

Jó és rossz darab, jó és még jobb előadás (A Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János) 2011. november 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Celeng Mária, Schöck Atala, Borsos Edith, Kovács Annamária, Boncsér Gergely, Kelemen Zoltán (ének)
Narrátor: Pápai Erika
Vez.: Kovács János

JANÁČEK: Glagolita mise
DEBUSSY: Szent Sebestyén vértanúsága, L. 124 – misztérium

*

A Nemzeti Filharmonikusok két nagy bérlete között nehéz egyértelmű különbséget tenni. Elvileg a Ferencsik-bérlet műsora tartalmazza a népszerűbb műsorokat, ebben van például a Smetana Hazám, a Csajkovszkij-hegedűverseny, vagy a Schubert „Nagy” C-dúr. A Klemperer-bérlet viszont sűrűn tele van kortárs művekkel...

De a képlet távolról sem ilyen egyszerű. Amott Dal a Földről és Imígyen szóla Zarathustra, emitt pedig Delius és Elgar színesíti a képet. Ez utóbbiak ugyan távolról sem kortársak, de egyikük sem unalomig játszott, népszerű repertoár-szerző.

És hát a mostani koncerten is a programot találtuk izgalmasnak. A Glagolita misét ugyan 7-8 éve hallhattam a Zeneakadémián, de azt nem tudom, hogy a Szent Sebestyén vértanúsága mikor ment utoljára koncerten – már ha egyáltalán...
Ritkán játszott és nehezen befogadható művek, nekünk, képzett veteránoknak is kihívás.

A hangversenynek volt még egy komolyan vonzó tulajdonsága: okkal bízhattunk abban, hogy a kevéssé ismert műveket olyan előadásban hallgathatjuk meg, ami aligha hagyja rejtve az igazi értékeket. A nagy szerzőket most nem fenyegeti az a veszély, hogy képzetlen, esetleg kevéssé lelkiismeretes előadók miatt becsülik le alkotásaikat.

Talán a Glagolita mise interpretációjával kapcsolatban maradtak bennem egészen enyhe kételyek. Úgy érzem, az a mű alapvetően markán, karakteres, „szögletes”. Nem Modigliani de nem is Schiele expresszionizmusa. Inkább Kokoschka keménysége, csikorgó vonalai, csontig hatoló vörösei jellemzik, de Kovács János más alapállásból, más igénnyel dirigálta. Talán szebben és „gömbölyűbben”, mint ahogy azt előzetesen vártam.

A harmadik tétel (Gloria / Slava) szoprán szólója sem volt úgy monumentális, ahogy például Teresa Kubiak énekeli azt a Royal Philharmonic Orchestra és Rudolf Kempe felvételén. Borsos Edith fényesebb és könnyebb hangot ütött meg, de ez kifogástalanul illeszkedett Kovács János koncepciójához.

Végül is a darab dinamikája, ereje nem sérült, eléggé karakteres maradt így is. Az előadás általános minősége pedig éppen elég meggyőző volt ahhoz, hogy ezt az értelmezést nem csak elfogadni, hanem élvezni is tudjam.

A többi szólista is hiteles, méltányolható teljesítményt nyújtott. Schöck Atala szép, Boncsér Gergely változatlanul kevéssé férfias volumenű hang, de a magasságai szinte korlátlanok, Kelemen Zoltán pedig megnyugtató.

Akit viszont szívesen méltatnék kicsit bővebben is, az Celeng Mária, de ő már a második félidő, a Szent Sebestyén vértanúságának a szólistája volt.

Nem! – Sajnos tudom, hogy ezzel az átkötéssel nem úszom meg, hogy szóljak egy-két szót a bemutatón (és párszor később is) megbukott Debussy-kompozícióról. A fő problémának azt találom, hogy szöveg és zene között semmiképp nem alakulhatott ki az a hatómechanizmus – szimbiózis –, ami a jó oratorikus-vokális műveknek a sajátja. Nevezetesen az, hogy a szöveget a legelvontabb művészeti ág, a zene képes kommentálni, kiegészíteni azzal, amit a szöveg nem tud elmondani. Gabriele D'Annunzio szövege önerőből annyira absztrakt (és annyira mélyrehatóan zavaros), hogy azzal zene nem mérkőzhet. Ha mégis megpróbálja, az lesz olyan tétova, mint Debussyé.

Inkább vállalom az értetlenség vádját, vagy mondjuk azt, hogy nem nőttem még fel a darabhoz. Természetesen ez még változhat – habár ahhoz valószínűleg újra meg kellene hallgatnom a művet...

A hangversenyen két olyan momentum volt, ami miatt talán még azt is érdemes lenne. Az egyik a Nemzeti Énekkar, akiket egyébként is gyakran vagyok kénytelen dicsérni, de most – némiképp mégiscsak különleges módon – a gyönyörű hangú férfikart szeretném kiemelni.

A másik – ahogy említettem – Celeng Mária.
Meglehet, rövid és egyszerű a szerep, de ezt is nagyon megjegyzi magának a publikum – ha ilyen, minden erőlködéstől, lebegéstől és huhogástól mentes, kristálytiszta szoprán hangon szólal meg, amilyet az ember fia csak álmodni tud...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.