vissza a cimoldalra
2020-01-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11463)
A csapos közbeszól (95)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1845)
Franz Schmidt (3505)
Palcsó Sándor (277)
Pantheon (2508)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3046)
Élő közvetítések (8348)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4655)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3627)
Verdi-felvételek (556)
Kolonits Klára (1154)
Operett, mint színpadi műfaj (4201)
Zenei események (1009)
Marilyn Horne (474)
Milyen zenét hallgatsz most? (25048)
Momus-játék (5769)
Ilosfalvy Róbert (874)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Örökkévaló (Verdi Requiemje az Operaházban)
Flórián Gergely, 2011-11-01 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

Verdi Requiemje az Operaházban 2011. október 28.
Magyar Állami Operaház

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Kolonits Klára, Gál Erika, Fekete Attila, Fried Péter (ének)
Vez.: Ion Marin

VERDI: Requiem

*

Szegény, félreértett olasz opera! Több mint száz évvel virágkora után szerzők, nagy karmesterek, rendezők minden erőfeszítése ellenére úgy tűnik, a mai napig sem az őt megillető helyet foglalja el a köztudatban. Bármennyit is küzdöttek a zeneszerzők az igazi drámaiság eléréséért, bármekkora hangsúlyt helyeztek a kifejezésre, a mai operalátogatónak, hacsak nem valami különösen szerencsés csillagzat alatt született produkciót lát, sokszor be kell érnie a darab drámai összefüggéseit megismerni meg sem próbáló rendezők modern (értsd: fölöslegesen polgárpukkasztó), vagy hagyományosnak mondott (azaz semmitmondó, poros) színpadi koncepciójával, az üzleti szempontoknak magukat kényszerből alávető karmesterek és szólisták sebtében összetákolt, műhelymunkát hírből sem ismerő produkciójával, ahol bizony sokszor a hősnőnek a felvonásközi függöny előtti pukedlizése tűnik az előadás legkidolgozottabb mozzanatának, a tenorista pedig mintha a „magas hang, tartsd sokáig” törvényen kívül más zenei szabályt nem is ismerne. Tisztelet a ritka kivételnek.

Nem is csoda, ha a köztudatban élő Verdi-kép is jócskán torz, félreértett. A huszonegyedik században például egyáltalán nem divat úgy emlegeti a mestert, mint harmóniai zsenit (ez a cím a romantikus zeneszerzők közül kizárólag Wagnernek járhat ki). Miért is kellene a számtalan, „umcacca” kíséretű, születése pillanatában népszerűvé vált dallam szerzőjére másként gondolni, mint „fülbemászó” operaáriák kapcsán? Vagy miért is emlegetnénk a Verdi-operák drámaiságát, a zenei forma zseniális kiaknázását, a lenyűgöző ellenpontot, a csillogó, ugyanakkor sohasem magamutogató hangszerelést? Verdi, fájdalom, de megmaradt az operába szinte kötelességtudatból járó rajongók, illetve a divatból betévedő sznobok kedvencének. Nézzünk magunkba: ki és mikor látott utoljára olyan Rigolettót, Traviatát, amelybe bele tudott volna feledkezni, amelyben együtt lélegzett, érzett, sírt a hősökkel, és reménykedett a reménytelenben, hogy mégis jóra fog fordulni a cselekmény?

Pedig Verdi művészetének megértéséhez talán nem is olyan rögös az út. És a darab, amelynek kapcsán nem kell attól félnünk, hogy az esetlegesen silány színpadi történés tönkreteheti a műélvezetet, minden évben, Halottak napja környékén felhangzik szinte minden nagyobb koncertteremben. A Requiem magában hordozza Verdi zenéjének minden szépségét, és – annak ellenére, hogy oratorikus mű – mindezt az abszolút zene eszközeivel éri el (értsd: a zene szöveg nélkül is kifejezi a mondanivalót, a művet akkor is megérthetjük, ha nem ismerjük a latin szöveget vagy annak fordítását). Ez a zene, bár népszerűsége miatt a kelleténél biztosan többször (és a kelleténél kevésbé igényesen előadva) hangzik el, a mai napig meglepi hallgatóját frissességével, merészségével és modernségével. Természetesen a Requiem előadásmódja is terhes az évtizedek alatt rárakódott hagyománytól, de ha önmagához igényes karmester irányítása alatt hangzik el, jó eséllyel bele tudunk feledkezni Verdi muzsikájába.

A rendkívül szimpatikus Ion Marin ilyen személyiség. A Magyarországon kevéssé ismert román karmester komoly pályafutást tudhat maga mögött, a legnagyobb zenekarokkal, világsztár szólistákkal dolgozott már együtt. A koncert első hangjától érezhető, hogy kiforrott koncepciója van a darabról, és határozott elképzelése a Verdi-stílusról. Nagyon jól ismeri a partitúrát, és mivel a darab a kezében van, mindent megtesz, hogy a zene romantikus oldalát, a kottában nem jelzett tempómódosításokat, a dinamikai szélsőségeket kihozza a zenekarból. Pontos mozdulatokkal, ugyanakkor – amikor csak lehet – elszakadva a négy negyed szigorú kiütésétől, inkább frázisokban, ívekben, színekben gondolkodva vezényel. Egyeseknek talán nem ízlése szerint való Marin stílusa, és az állandó expresszivitás egy idő után látványként valóban fárasztó. És az is igaz, hogy a koncerten voltak pillanatok, amikor a kifejezés szinte követhetetlen szélsőségessége komolyan veszélyeztette a pontosságot, ennek ellenére öröm volt látni ezt a – magyar karmesterekre kevéssé jellemző – stílusú dirigálást. Úgy tűnt, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara is élvezi az együttmuzsikálást – annak ellenére, hogy a gyilkos akusztikai körülmények mindent megtettek, hogy nehezítsék az előadók dolgát.

Nos, az akusztika... Amikor az elegendő létszámú, és egyébként is egységesen, jó szövegmondással éneklő operaházi énekkar Dies Irae-jét is elnyomja a zenekari hangzás, az emberben komolyan felmerül a kérdés, hogy a helyszín alkalmas-e ilyen előadó-apparátus befogadására. Különösen megszenvedték a hangzási körülményeket a szólisták, akiknek a színpadi takarás síkja mögül kellett énekelniük, és akiknek a hangja ezáltal nagyrészt elveszett valahol a zsinórpadlás és a vasfüggöny közötti térben. Ilyenkor, ha bármilyen hangi problémával küzd egy énekes, azt sokszorosan emeli ki a süket terem, és sajnos úgy tűnt, hogy Gál Erikát kivéve – akinek a hangja ebben a térben is csillogóan, kellemesen szólt – mindannyiuk számára komoly küzdelmet jelentett az előadás. Kolonits Klára, Fekete Attila és Fried Péter hangja egyébként – erejénél fogva – átjött a zenekaron, a zenei kifejezésüknek azonban a töredéke sem. Kolonits előadása mégis meggyőző volt: bár bizonyos pianókban kifejezetten nehézkesen szólalt meg a hang, rendkívül drámai módon fogta fel szólamát, és ez kicsit sem áll messze a darab karakterétől: a Requiem zenei eszközei időnként annyira emlékeztetnek bizonyos Verdi-operák megfelelő színpadi jeleneteire, hogy a koncertlátogatónak az az érzése, mintha Gildát, az Inkvizítort, vagy Desdemonát látná maga előtt a színpadon. Fekete Attila szép tenorhangja talán jobban érvényesült, különösen a felső regiszterekben, de a magasságok szép megszólaltatása ezúttal nem jelentett egyúttal átütő kifejezőerőt is. Ugyanezt éreztük Fried Péter produkciójában: mintha hiányzott volna az alapos előkészítő munka a koncert előtt, és bizony – a fent említett okok miatt – az akusztika sem tette lehetővé sem nála, sem énekestársainál, hogy a hallgató legalább a szép, kidolgozott hangban gyönyörködhessen.

Márpedig egy ilyen népszerű darabnál az átlag koncertlátogatónak is komoly elvárásai lehetnek. Számtalan kitűnő, a művészi mércét magasra tevő felvétel ismert az elmúlt fél évszázadból, és bár egy zseniális előadás otthoni meghallgatása sohasem fogja pótolni még egy közepes színvonalú élő koncert élményét sem, az atmoszféra megteremtéséért igenis meg kell dolgozni. Akármennyire ismerte is Verdi az énekhang sajátosságait, akármennyire is „dolgozik alá” a szólistáknak, ettől önmagában nem lesz jó az előadás. Ékes példa erre a darab azon része, amikor a szólisták egy bonyolult modulációs szakaszban zenekari kíséret nélkül maradnak: a pénteki koncerten a harmóniák, a hangnem követhetetlenek voltak ebben a pár ütemben. Talán – mint az az előadó-művészetben sokszor előfordul – az első előadás izgalma okozta mindezeket a problémákat? Lehetséges, hogy a szombati koncert hallgatósága sokkal jobban járt, mert addigra a lámpaláz alábbhagyott az előadókban, és jobban uralták a darabot?

Összességében mégis elmondhatjuk: Verdi győzött. Minden elidegenítő hatású tényező ellenére a darab olyan elementáris erejű, a lélek mélységeit feltáró meditatív mű, hogy a hallgató tudja: nem fog hiányozni a jövő évi Halottak napi előadásról sem, bármilyen legyen is az. Hogy ennek oka a Requiem által keltett sajátos vallásos áhítat, vagy csupán az, hogy a hallgató Verdi-fanatikus, aki bármilyen produkciót megeszik? Nos, ezt mindenki magában dönti el.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

KACSÓH PONGRÁC: János vitéz

15:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

"Orgonalátogatás haladóknak"
Szabó Balázs zenés orgonatörténeti sorozata/2
A romantika virtuózai – Mendelssohn, Liszt, Reger

15:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Benjamin Beilman (hegedű)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Marek Janowski
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, op. 61
SCHUMANN: II. (C-dúr) szimfónia, op. 61

18:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: Figaro házassága

18:00 : Budapest
BMC, Koncertterem

Egri Mónika, Pertis Attila (zongora)
Méhes Csaba (pantomimművész)
"Egri & Pertis Zongoraduó: Áthallások 2. - Ha Debussy pantomimozott volna..."
MASSENET: Báli jelenetek Op.17 – részletek
- A maszkok bevonulása
- Promenád holdfényben
- 2. tánc
LUDVIG SCHYTTE: Pantomimok Op.30 – részletek
STRAVINSKY: Petruska – burleszk (1914) – 2. kép: Petruska szobája
PERCY GRAINGER: Händel in the Strand – Clog Dance (1912)
FAURÉ: Maszkok és bergamaszkok – nyitány Op.112
DEBUSSY: Játékdoboz (1913)
BIZET: Gyermekjátékok Op.22 – részletek
MILHAUD: Ökör a háztetőn – komikus balett Op.58
OFFENBACH: Kán-kán az Orfeusz az alvilágban c. vígoperából

19:00 : Budapest
Magyarországi Francia Intézet, Auditórium

Etienne Rolin, Ifj. Kurtág György

"Átlátszó Hang újzenei fesztivál"
Concerto for electronics and soundpai

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Benjamin Beilman (hegedű)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Marek Janowski
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, op. 61
SCHUMANN: II. (C-dúr) szimfónia, op. 61
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Mendelssohn Kamarazenekar
BIBER: Battalia (A csata) „Sonata di marche”
BEETHOVEN: c-moll vonósötös, op. 104 (a szerző átirata a c-moll op. 1, No. 3 zongorás trióból)
SOSZTAKOVICS: Kamaraszimfónia op. 110a (Rudolf Barshai átirata a 8. vonósnégyesből)
A mai nap
történt:
1853 • A trubadúr bemutatója (Róma)
született:
1909 • Hans Hotter, énekes († 2003)
1955 • Simon Rattle, karmester
elhunyt:
1576 • Hans Sachs, mesterdalnok (sz. 1494)
1972 • Michael Rabin, hegedűs (sz. 1931)