Prága tornyai, Iowa lankái (Dvořák „amerikai” vonósnégyesei)
DVOŘÁK:
String Quartet No. 13 in G major, Op. 106
String Quartet No. 12 in F major, Op. 96, the "American"
Pavel Haas Quartet
Supraphon
SU 4038-2
*
Aligha akadt sokoldalúbb zeneszerző a maga korában Antonín Dvořáknál. A „hasonszőrű” cimborának, Brahmsnak esze ágában nem volt például operát írni. De Dvořák jobban szerette a muzsikát és annak végeérhetetlen, ezerszínű fonalát annál, mintsem beskatulyázta volna magát egyik vagy másik klasszikus műfajba, mint tették azt jeles kortársai Wagnertől Brucknerig – akik persze nem mellesleg új irányt és formát szabtak ezeknek. Antonín Dvořák azonban nem fordította neki tetsző irányba a világ kerekét: nem formált át műfajokat, s nem is teremtett újakat. Ezzel szemben a legmagasabb fokon művelte csaknem valamennyit. Szemben a fenti szaktársakkal, a cseh komponista zenei palettája már csak a műformák változatosságát tekintve is különösen tetszetős, s emellett bizony igen tanulságos is, amennyiben az életműben meghúzódó, izgalmas kontrasztokat éppen nem a variabilitásában már-már tobzódni látszó, mondhatni önfeledten kanyargó pályakép szélső pólusain leljük, sokkal inkább egyazon műfaji kereteken vagy életmű-szakaszokon belül bukkanhatunk rájuk.
Úgy hiszem, nem vállalok nagy kockázatot, ha kijelentem: minden műfaji változatosság ellenére a kamarazene volt az önkifejezés legelemibb, legfontosabb terepe Dvořák számára. Példaként tessék megfigyelni két zongoraötösét: az első (Op.5, A-dúr) egy harmincéves, ambiciózus muzsikus alkotása, tele ifjúi hévvel, a második (Op.81, szintén A-dúr) egy érett, befutott mester jól szabott mestermunkája, nem kevesebb lendülettel és szikrázó fénnyel. A kettő közt eltelt idő több mint tizenöt évet ölel fel, éppen annyit, mint az első és az utolsó zongorás trió közötti időbeli differencia (1875–1890). A drámai mélységeket rusztikus népünnepély-imitációk vidámodó hangjai kísérik, a mondanivaló még feloldódik olykor a kényszeres idiómakeresésben, a saját, az egyéni hang azonban végig jelen van.
Ha beszélhetünk még műfaji hierarchiáról, a vonósnégyest alighanem ma is annak csúcsán kell látnunk. A dvořáki oeuvre ebben a kényes, talán kissé arisztokratikus műfajban is tekintélyes mennyiséget, nem kevesebb, mint tizennégy opuszt számlál, többet, mint amennyit Dvořák bármely más műfajban komponált. Az e sorok közt tárgyalt lemezre két „amerikai” ihletésű kvartett került, a mifelénk „Négernek” is becézett Op.96-os F-dúr és az Op.106-os G-dúr, melyek annyiban mindenképpen „újvilágiak”, hogy – a szerző saját szavai szerint – sosem születtek volna meg a komponista Amerikában szerzett élményei nélkül. Dvořák tengerentúli tartózkodása második esztendejének nyarát (1893) egy, cseh anyanyelvét őrző közösség meghívására az iowai Spillville-ben töltötte, s a közszájon forgó zenetörténeti kánon szerint az ottani táj és a helyi népzenei impulzusok inspirálták a művet, mely azóta a vonósnégyes-irodalom leggyakrabban játszott darabjai közé emelkedett. Ezzel szemben a ritkábban elővett G-dúr kvartett már teljes egészében Európában íródott (1895), de vállaltan az amerikai impressziók utóhatásaként nyerte el végső formáját.
Akárhogy is van, nehéz még elképzelni is két ennyire ellentétes attitűddel, karakterisztikával megragadott zeneművet ugyanazon műfaj korlátai közt, hovatovább egyazon pályaszakaszon belül. Míg a G-dúr egy több helyütt Beethovent idéző, drámai hangvételű, küzdelmekkel, vívódással teli kompozíció, addig a mozarti derűt sugárzó F-dúr leginkább a sok évvel korábbi, fent idézett A-dúr zongoraötös közeli rokona, amennyiben ugyanazt a felszabadult életigenlést, oldott kedélyességet közvetíti. Bár első hallásra nem tűnik szerencsésnek ezen munkák egymás szomszédságában való szerepeltetése, a lemez többszöri meghallgatása arról győz meg: van ennek veleje. Egyfelől nem a keletkezésük időrendjében került a CD-re a két mű: vagyis a G-dúr kvartett lidérchangjait halljuk elsőként, s csak azután az F-dúr gyermekien naiv, éneklő melódiáit.
A kontraszt döbbenetes. Kivált, hogy az előadás, úgy tetszik, szándékoltan is épít a két darab közti élénk feszültségre. Napjaink egyik legkeresettebb fiatal vonósnégyese, a cseh Pavel Haas Vonósnégyes az utóbbi évek kivételesen sikeres kamarazenei formációi közé tartozik, korábban megjelent három lemezüket – melyeken névadójuk, valamint Janáček és Prokofjev műveit játsszák – szinte nyakig elhalmozták díjakkal, tették ezt mindenekelőtt a brit médiumok. Jelen produkciójuk az eddigi leghangosabb diadalt aratta: a kiadvány elnyerte az idei Gramophone-díjat kamarazene kategóriában, sőt, az év lemezének is megválasztotta e tekintélyes szakmai fórum.
Minden oka megvolt rá.
Ez a CD a fotelhez szegez és el sem enged, míg le nem telik a hatvanhárom percnyi műsoridő. A Pavel Haas Kvartett játéka olyan eleven és magabiztos, ugyanakkor rendkívüli módon kiérlelt, hogy csakugyan nehéz riválisokat találni. (Az F-dúr kapcsán nekem azért sikerült: Griller Vonósnégyes, London, 1948.) Hatalmas energiákat mozgat a G-dúr kvartett: erő, tartás, feszültség ötvöződik benne; talán sosem hatott ilyen tragikusnak, nyersességében is ennyire mélyenszántónak és ilyen hallatlanul modernnek ez a zene. Kétségkívül van benne valami elszánt démoniság, valami különös sugallat. Az F-dúr játékossága megkapó, zamatait, éneklő témáit jó újra és újra hallani, ízlelni, ez az olvasat azonban nem nélkülözi a feszes és pontos együttjáték kívánt, ideális tisztaságát sem. Ahogy haladunk előre az időben, úgy fogynak belőlem kérdések, s csak a szuperlatívuszok latolása marad.
