Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

A tökéletesség felé (Krystian Zimerman Liszt-felvételei)

2011-10-20 09:08:14 Balázs Miklós

Krystian Zimerman Liszt-felvételei LISZT:
Piano Concerto No.1 in E flat, S.124
Piano Concerto No.2 in A, S.125
Totentanz, S. 525
Piano Sonata in B minor, S.178
Nuages gris, S.199
La Notte, S.602
La Lugubre Gondola, S.200 no.2
Funérailles

Krystian Zimerman – piano
Boston Symphony Orchestra
Seiji Ozawa

Universal / Deutsche Grammophon
2 CD
477 9697

*

Tessék megnézni a fényképeit: Krystian Zimerman annyira normális figura, hogy az már bántó; biztosan nem szabadidős zongoraművésznek gondolnám, ha szalonnasütéskor letelepedne mellém a balatonfenyvesi kempingben: matematikatanárnak legalábbis. Még a szakáll is, amellett, hogy az intellektüell megjelenésének kijáró tekintélyt kölcsönöz ábrázatának, olyan jól áll neki, hogy az botrány – én meg kétnaponta kaparom az arcom a legapróbb szőrszálakat is eltüntetendő. Na, ha valakitől, tőle biztosan vennék használt autót, ha futna rá.

A hétköznapian rokonszenves külső, a kisimult arcvonások mögött azonban egy, a hétköznapisággal nehezen megbirkózó, introvertált, zaklatott művész belső vívódásai szikráznak, egy zseniális, a maga nemében párját ritkító pianista elszánt harcai a vérszomjas valósággal. Aki ugyanakkor nemcsak a zongorából csal elő ékesszóló hangfüzéreket napra nap, de olykor maga is keresetlen ki- és beszólásokra ragadtatja magát, ha ennek szükségét érzi. Kell-e emlékeztetnem a Nyájas Olvasót a közelmúlt nagy port kavart skandalumára, mikor a lengyel zongoraművész a koncert kellős közepén ekként vágott oda az elképedt amcsiknak: „el a kezekkel a hazámtól!”? A procc Los Angeles-i közönség, ahogyan mondani szoktuk, köpni, nyelni nem tudott, csak nézett bambán, zavartan, hogy akkor most mi van, meg hogy ő nem ezért jött. Történt ez éppen öt esztendeje, a Walt Disney-ről elnevezett hangversenyteremben, akkortájt, mikor az USA rakétaelhárító fegyverarzenált kívánt Lengyelország területére telepíteni.

Igaz, korábban azt is kijelentette Zimerman, ő bizony nem lép fel az Egyesült Államokban sohamár, mikor is megesett, hogy a New York-i John F. Kennedy reptéren atomjaira szedték szeretett zongoráját, mert a túlbuzgó „officerek” – in memoriam 09/11 – megriadtak a belőle szivárgó ragasztószagtól, mely akár bombára is utalhatott volna. De nem utalt. Később azután csak azt deklarálta a lengyel muzsikus, hogy amíg Bush elnök a hivatalában van, ő bizony még a földrészt is messzire elkerüli. El is kerülte: President Obama meg rövid szöveges üzenetben magyarázkodott neki, hogy az nem is úgy van, Lengyelországban nem lesz semmi.

Zimermannak azért nemcsak az amerikai imperializmus és militarizmus számára van markánsan csengő üzenete, de a hetvenes évek óta, mikoron feltűnt bimbódzó tehetsége, a zeneszerető közönség számára is. Ki ne emlékezne jóleső elégedettséggel Zimerman Grieg Zongoraverseny-lemezére, melyen az agg Karajan suhogtatja a pálcáját a Berlini Filharmonikusok élén. Micsoda remek előadás volt! Karajan úgy hitte, megfogta az Isten lábát, megtalálta Anne-Sophie Muttert férfiban, meg zongoristában. Karajan aztán nemsokára meghalt, Zimerman pedig egy-két jó ajánlólevéllel – akkortájt jött Chopin és Brahms, olyan titánokkal kart karba öltve, mint Giulini vagy Bernstein – a bőröndjében indult világkörüli turnékra – akkoriban még az USA-ba is, szíve minden melegével. Lemezei pedig jobban fogytak, mint a Donald-rágó.

A jelen kiadvány (mely a lengyel zongorista tizenegynéhány éves Liszt-felvételeit csomagolja újra) első korongja is Amerikában készült, közelebbről a hűvös Bostonban, Seiji Ozawa és a Bostoni Szimfonikusok polgáriasan mértéktartó, ám irritálóan precíz kíséretével. A két zongoraverseny mellett a Haláltánc került a lemezre, korántsem véletlenségből. A kísérőtanulmány sem bízza a véletlenre, és mindjárt értelmezi is nekünk a miérteket, a művész „legszemélyesebb” lemezének aposztrofálva a bejátszást. Maga Zimerman deklarálta ekként e felvételt, a rögzítés évét megelőző esztendőben ugyanis két, meghatározó jelentőségő magánéleti esemény zajlott az életében: 1986 májusában elveszítette édesanyját, augusztusban megszületet Claudia lánya. Így a lemezen hallható Haláltánccal, mely csak az utolsó pillanatban vált a lemez programjává, anyja emléke előtt kívánt tisztelegni. (A kiadvány második korongja a h-moll szonátát rögzíti, kiegészítésképpen komor hangulatú, kései Liszt-zongoraműveket választ, az elmaradhatatlan Szürke felhőkkel.)

Krystian Zimermant mint intelligens, kiváló ízléssel megáldott, rendkívül jól képzett, hiperérzékeny pianistát írja le a kortárs zenekritika, aki emellett igazi perfekcionista zenész, amennyiben sohasem éri be az általa nyújtható legjobbnál kevesebbel. Vagyis afféle maximalista egyéniség és művész ő, aki aprólékos munkával és féltő gonddal építi föl az előadásait. Finoman árnyalt interpretációiból hamar kihallani: egyszerre hallatlanul szenzibilis és kivételesen fogékony zongoraművésszel van dolgunk.

Zimerman Liszt-előadásaiban sincs semmi, ami akár csak az öncélúság árnyékát is magára vonhatná; ez a zongorajáték olyan letisztult, bölcs és sallangmentes, amihez foghatót ritkán hallani. Elvéthetetlen arányérzék, patikamérlegen adagolt dinamika és emóciók, gyönyörű, kerek hangokat produkáló billentés, irigylendő fegyelmezettség. Noha a zongoraversenyek erre alkalmat kínálhatnának, Zimerman Lisztje nem a nagyvilági virtuóz, nem a nagystílű világfi briliánsan csillogó képét közvetíti, hanem az elmélyült, tépelődő, a teremtő magányban feloldódó művészét. Ugyanez igaz a h-moll szonáta jelen felvételére is, mely egyszerre okos és bensőséges, ugyanakkor megdöbbentően tiszta és kivételes szépségű előadás.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.