Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Ha megcsap a rutin szaga (Komlósi Ildikó és Marcello Giordani áriaestje a Műpában)

2011-09-29 08:37:44 - zéta -

Komlósi Ildikó és Marcello Giordani áriaestje a Műpában 2011. szeptember 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Komlósi Ildikó és Marcello Giordani áriaestje
Km. a Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez.: Marco Balderi

*

Valaha nagyon kedveltem operaestekre járni. Vonzott a változatos műsor, hogy tízpercenként változó világba, változó élethelyzetekbe képzelhettük magunkat, változó hősökkel. A főszerep a zenéé volt, pontosabban a minőségi operamuzsikáé. Később – a három tenor annyira nem üdvös tevékenysége nyomán – az operaestek átalakultak operagálákká. A hallhatóan aprócska különbség a két szó között markáns eltérést jelent, melyet pontosan modellezhettünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tartott keddi koncerten.

Indulás egy lendületes nyitánnyal, amúgy is adva van egy szimfonikus zenekar, emitt a Miskolci Szimfonikusok. Kis szépséghiba, hogy mindjárt a harmadik ütemnél egy elhibázott belépés kapcsán borulásveszélyes helyzet áll fel. Innentől az egész együttes, a szorgalmas kismester benyomását keltő dirigenssel, Marco Balderivel együtt óvatosra veszi az est hátralévő részén elhangzó részeket, ami mondjuk egy Carmen-, vagy egy Végzet hatalma-nyitánynál kifejezetten hátrányos megoldás. Tisztes mestermunkát hallunk tehát és korrekt rutint. De sokszor jutott eszembe a koncert közben e szó!

Az énekesek közül elsőként Marcello Giordani lépett színre. Beéneklésnek a Luisa Miller tenoráriáját választja. Előadásként nem is több annál. Giordani jóképű, tagbaszakadt mackó, korunk hiány-hőstenorja. Mélysége gyakorlatilag nincs, a középregiszter fölső felétől számít igazán hangnak, fölül viszont szépen kinyílik, ám ott kevéssé érces. De néhány trükkel egész jól eladja magát. Olykor heves karmozdulatokkal gesztikulál, ami remekül elfedi, hogy hangi kifejezésben korántsem törekszik oly nagy drámaiságra. Korrekt, akárcsak az első részben hallott Canio-ária, valamint a fél duett a Parasztbecsületből. Rutinszagú produkció, nem több.

Azután, a szünet után egyetlen szám erejéig Giordani megrázza magát. A Carmen Virágáriájában végre dallamokat énekel, olvatag finomsággal, sőt az ária végén arra a kényes b-re oly lágyan siklik föl, mint csak nagyon kevesek. Sajnos ezúttal a közönség bukik el a vizsgán, Giordani produkciója ezúttal a langyos tapsig jut csak el. A tenor okul a dologból, így Radames románcát, a következő kényes záró b-vel együtt már beleüvölti a képünkbe, az eredmény háromperces vastaps.

Igen, a gálák nagy „eredménye”, hogy olyan rétegekhez is eljutott az operaműfaj, akiket a korábbi „szimpla”, csak zenéről szóló operaestek nem érintettek meg. (Azt hiszem, elég finoman fogalmaztam.) Ugyanakkor, ha a gálák tisztán zenei részének az arányát megsaccolnánk, alig érné el az 50%-ot. A többi a bemegy/kijön/pózol/ölelgeti a karmestert/még pózol/gratulál a partnernek/fölállítja a hamis klarinétszólistát/újra pózol/puszikat dobál a közönségnek/törölgeti homlokát/integet/még egy utolsót pózol/stb. De rossz arány!

Az est hátralévő részében Giordani tehát a közönség igényei szerint üvölt, végül a ráadás sem lehet más (nem is gála, ahol nem hangzik el), mint a „Nessun dorma”. Szegény Puccini odafentről nagyon unhatja már, ráadásul ő a kottába véletlenül sem tett koronát a h-ra, az első lemezfelvételeken nem is tartja senki a kiírt negyednél tovább. De sajnos a rapid siker igénye átírta a kottát, immár vagy fél évszázada.

Más ívet járt be ezen az estén Komlósi Ildikó. Nemzetközi pályát befutott mezzónk a verista blokk részeként Cileával kezd. A hercegné áriája az Adriana Lecouvreurből ütős indítás, annak ellenére, hogy a publikum nagyon nagy hányada először találkozik a művel. Utána takarékra kapcsol, az est mélypontjaként értékelhető fél Parasztbecsület-duett (majd a végén a fél-re is kitérnék) a részéről sem sikerült a legjobban. Komlósi remek hangi állapotban van, bár a magasságai kicsit mozognak, de lehet, hogy ez csak az elmúlt hetek túlterhelése miatt tűnik föl. A többnyire szoprán-kedvenc Santuzza-áriát ki is hagyja, amit megértünk, hiszen mindannyian jól járunk ezzel a döntéssel.

A szünet utáni két Carmen-részlet számára rutinfeladat, sikerrel is hozza. Az Amneris–Radames kettős laposra sikeredik, persze ebben a tenorkolléga is alaposan ludas. Viszont Komlósi elég rutinos ahhoz, hogy tudja: egy gálán az utolsó élmény a döntő. Ráadásnak elébb egy tisztességesen odatett Eboli-áriával („O don fatale”), s végül egy igazán élményszerű Csókáriával (Sámson és Delila) fölteszi a koronát az estre. Utána még néhányszor jönnek-mennek a tapsorkánban és ünneplik magukat, ahogy egy rendes gálán illik.

Sajnos a gálák permanens jelensége kezd lenni, hogy a műsorszámokat levágott zenekari bevezetők és lezárások szegélyezik. Így nincs igazán lehetőség (még a komponista által megszabott keretek között sem) ráhangolódni az adott számra, közibe csapunk a lecsónak, akár jól szól így, akár nem. Ugyanez a végén: ha van értelmes lezárás-érzete (tonikának mondják) a hallgatónak, ha nincs, az énekes utolsó hangján a zenekar húz egy vaskos tust, mint a cirkuszban, és vége. Barbár dolog, minősíti a karmestert, aki ebben ilyen lelkesen belemegy, mint azt tette ez este Balderi.
S visszatérnék még arra a fél Parasztbecsület-kettősre is. Nos, jobb helyeken már rendőri intézkedést vonna maga után, amilyen durván, a semmiből indították a kettőst annak kellős közepén, de még inkább az a generálpauza, ahogy a semmiben abbamaradt a részlet. A közönség döbbenetét pontosan jelzi, hogy utána az énekesnőnek kellett (nem igazán szépségdíjas mozdulatokkal) arra bíztatnia, hogy bizony ez itt a taps helye, bármennyire is nem úgy hangzik.

Azt hiszem, én most egy ideig nem megyek operagálára. Rutinosan kihagyom őket.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.