vissza a cimoldalra
2018-08-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61026)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1003)
Operett, mint színpadi műfaj (3663)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2841)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (761)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1466)
Franz Schmidt (3168)
Élő közvetítések (7357)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (545)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4331)
Beethovenről - mélyebben (682)
Kolonits Klára (1075)
Jules Massenet ! Ki ismeri ? (303)
Wagner (2609)
Opernglas, avagy operai távcső... (20130)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6684)
Pantheon (2248)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Tannhäuser utolsó éneke (Wagner Tannhäusere Koppenhágából)
Balázs Miklós, 2011-09-20 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Wagner Tannhäusere Koppenhágából WAGNER: Tannhäuser

Stig Andersen, Tina Kiberg, Susanne Resmark, Stephen Milling, Tommi Hakala, Peter Lodahl, Kjeld Christoffersen, Peter Arnoldsson, Jens Bruno Hansen, Ioannis Marinos
Royal Danish Opera Orchestra and Chorus
Friedemann Layer

Universal / Decca
074 3390

*

Peremvidéknek lenni bizony nem jó dolog. Peremvidékek közt azonban nagyok lehetnek a különbségek. Pedig, kis túlzással, csak elhatározás kérdése, milyen képet mutatunk magunkról. Vagyis, ha a „fényes” Budapestnek történetesen megfelel „az olcsó sör és az olcsó nők városa” kétes dicsőség, akkor az is lesz és nem több az európai rangsorban. És akkor épülhet még vagy egy tucat Művészetek Palotája, csillivilli futballstadion, kaphat még hatezer új égőt az Országház hedonista díszvilágítása, a város státusza a cinikus nyugatiak szemében ugyanaz marad. Ahogy mondani szokás: beáraznak minket.

Mert amíg mifelénk a meglévő értékeinkkel sem mindig tudunk mit kezdeni, másutt, szintén túl a mainstreamen, épült, épül valami, kézzelfoghatóan is, meg országimázs formájában is. S míg a hazai viszonyok közt nagyhangú megmondó-emberek az európai terekben reszketve az előszobák falához lapulnak, addig máshol fontos elhatározások születnek arról, milyen képet sugározzon, milyen arcot öltsön, mivel hívja fel magára a figyelmet egy európai nagyváros.
Így állunk Koppenhágával, melyre a magas kultúra ügyei iránt fogékony világ irigykedve nézett az elmúlt években – ám mi valahogy nagyvonalúan elsiklottunk az ottani fejlemények felett. A dán fővárosban az utóbbi hat évben nagyot fordult a komolyzene ügye: felépült egy impozáns, modern operaház, egy új, korszerű hangversenyteremmel egyetemben. Míg a világ a csodájára járt e két zenei „fellegvárnak”, ahogy illik – s ahogy jöttek a MűPára is annak idején, mint a legyek –, a mi a híradóinkat inkább csak a 2007-es hippizavargások érdekelték, ha Dánia került szóba.

Volt honnan előrébb kapaszkodni, incselkedhetnénk a dán komolyzenei kultúra közelmúltjának állapotán, ha lenne mire kevélynek lennünk amúgy, mindenesetre tény: Koppenhága ma a legjobb úton jár, hogy – marginális földrajzi pozícióira rácáfolva – Európa egyik jelentős zenei centruma legyen. És van saját útja: a közismert skandináv mértéktartás, a polgári erények dicsérete; mert Koppenhága ma ezt üzeni a világnak a gigantomán ízléstelenség és buzgó illúziókeresés szalmalángjai és talmi gajdolása közepette: a jó skandináv lutheránusok nem feledik régi hitelveiket, nem feledik eszméiket, s ma is, mint egykoron, az ésszerűség és a gyakorlatiasság tantételeit prédikálják. Úgy fest, Koppenhágának akad hiteles mondanivalója Európa számára, Budapestnek, ha van is, kevésbé látszik élesen a nagy európai horizonton.

Holott mi is pályáztunk. Csak zárójelben: vajon a budapesti Mahler- vagy Wagner-napok, ill. az Operaház bemutatói rosszabbak volnának, mint Koppenhága sokat emlegetett produkciói? Nyugodtan mondhatom: egyáltalán nem. Vajon a „mi” Lohengrinünk alacsonyabb rendű előadás, mint a dániai Wagner-premierek? Bizonyosan nem az. Ám valahogy mégsem ezeket adja ki DVD-n és Blu-ray-en a magát piacvezetőnek hirdető lemeztársaság.

Nos, a fent emlegetett hagyományos északi józanságnak és mértékletességnek a manifesztuma volt nemrégiben a Decca által DVD-n publikált , A Nibelung gyűrűje-ciklus is (ismert nevén: The Copenhagen Ring, 2006, kiad.: 2009), melynek váratlan (és páratlan) nemzetközi sikere szinte felvarrta a dániai operajátszást a világ zenei térképére – szerfelett hamar. Ahogyan Kasper (Bech) Holten ifjú dán rendező is csaknem egy szemvillanás alatt vált világszerte keresett mesterré és magától értetődő tekintéllyé az operakedvelők körében.

Holten Tannhäuser-rendezése ugyanazt a nyomvonalat követeti, mint a Ringje. Ahogyan a germán hőseposzból, a nagy ívű világ-mitológiából földhöztapadt, emberléptékű történetet farag, úgy a holt idők meghasadt tudatú Minnesäng-legendájából igazi jó ismerőst, civil figurát eszkábál. A konfliktus, a gyarló ember és a művész elkülönböző énjei, valamint a társadalom és a művészi elhivatottság tragikus összeütközése unalomig ismert, egyéb rendezésekben agyonelemzett, „túlintellektualizált” konfrontációját a legelemibb élet-síkon, a hétköznapiság síkján deklarálja. Holten szerint a római elbeszélés, meglehet, csak puszta fikció, Tannhäuser zavart elméjének Vénusz ihlette kreatív szüleménye, de a legszebb történet, melyet valaha elregéltek, s talán az egyetlen, melyet a félholt poéta még elbeszélni képes.

Holten színrevitele egyfajta metaszínház, egy deromantizáló igényű, friss perspektíva: a cselekményt a sok évszázados régiségből 19. századi lakóterekbe helyezi át, a kulisszák mintha egy Strindberg- vagy Ibsen-dráma díszletei lennének a „romantische Oper” elnyűtt kliséi helyén. A színpadkép az egész előadás alatt alig változva egy keresztirányú lépcsősorokkal átszőtt nagypolgári otthont ábrázol, ahol a Vénusz-hegy orgiája csupán a háznép buja peepshow-ja, mellyel sikerrel űzik el a szende Erzsébetet, Tannhäuser pedig, Vénusz istenasszonyt legszebb múzsájaként tudva, valóságos íráskényszerben ontja a szavakat, a dalnokverseny pedig egy újgazdagok látogatta puccos, sznob társasági esemény.

Persze Wagnernél mindig van megváltás, itt is, mert katarzis nélkül nem születhet érték. A friss hajtást hozó pásztorbot emblémája mindenki másnál üres giccs volna, Wagnernél (és Holtennél) azonban nem az, még ha csak posztumusz elismerés jut is a címszereplőnek, s Wolfram is mintha neki címezné Esthajnalcsillag-himnuszát. Élet vagy halál, megváltás vagy pokol – a rendezés tudatosan tompítja és oldja a drámai ellentéteket: polgári-családi lét és az ihletett művészi közléskényszer missziója nem kerül szembe olyan élesen, helyenként már-már feltételezik egymást.

A címszerepet vállaló Stig Andersen mintha maga Richard Wagner volna, a megidézett költő alakja személyesen, aki setét szakálla mögött őrlődik a szexuális devianciák szirénhangjai és a nemes művészet, a hit és a valóság hívószava között. Bár hangilag csupán egy átlagosan jó – de tegyük hozzá, igen tapasztalt – Wagner-tenor, színészi alakítása feltétlenül érdemesíti a dicséretre. Andersen játéka a hiperérzékeny művész figuráját festi, minden arcizma valósággal együtt él a szereplő lélekváltozásaival.
Tina Kiberg (Erzsébet) produkciója kevés izgalmas vonást hordoz, s a mellékszereplők, a kórus és a zenekar is (vezényel: Friedmann Layer) legfeljebb átlagosan jól teljesítenek.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1933 • Janet Baker, énekes