Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Négykezes Mahler-szimfónia (Mahler: IV. szimfónia, zongoranégykezes-átirat)

2011-09-16 07:51:05 - zéta -

Kemenes András, Csalog Gábor
(Fotó: www.mupa.hu)
 
2011. szeptember 13.
Fesztivál Színház

Csalog Gábor, Kemenes András – zongora

MAHLER: IV. szimfónia (zongoranégykezes-átirat)

*

A mára jószerivel elfeledett Josef Venantius von Wöss (1863–1943) osztrák komponista és zenepedagógus tulajdonképpen Mahler kortársa volt. A bécsi székhelyű Universal Edition alkalmazottjaként számos zongoraátiratot készített, s az ő nevéhez fűződik a fiatalon elhunyt pályatárs több fontos művének átirata is. A Budapesti Mahler Ünnepen most a IV. szimfóniából készített négykezes változat hangzott el egy összeszokott pianistapáros, Kemenes András és Csalog Gábor tolmácsolásában.

Mahler Negyedikje számomra a komponista legtörékenyebb művének számít. Hangszerelése áttetsző, harmóniavilági kifinomult, hangulata idillikusan békés. Talán nem tűnik túlzónak a megállapítás: a Negyedik minden más művénél optimistább. És persze, itt is megjelenik az a patetikus áhítat, ami Mahler szimfóniáit oly egyedien átszellemültté és elmélyültté teszi.

A nagy kérdés ezen az estén az volt, hogy mindebből mennyi marad egy zongoranégykezes-átiratban? Hogyan tudja pótolni ez a mindössze négy kéz azt az elképesztően összetett és gazdag színvilágot, melyet Mahler oly zseniális hangszerelése teremtett meg?

Kemenes és Csalog ugyanakkor jól választott, amikor a IV. szimfónia átiratára esett a döntésük, Wöss egyéb Mahler-átiratai (a Harmadik, a Nyolcadik vagy a Kilencedik szimfóniából) mind nagyságrenddel nehezebb, fajsúlyosabb, grandiózusabb művek, ahol ugyanez a kérdés hatványozottan vetődne föl. Nos, az első három tételben minden rendben volt.

A két nagyszerű pianista – igazán helyesen – a mű érzékeny karaktereinek megjelenítését érezte fő feladatául. Az előadás ezen része számos újdonsággal szolgált. Legelsőként azt említeném, hogy – bár a zeneszerző köztudottan nagy tisztelője volt – még sosem tűnt ennyire egyértelműnek, hogy Mahler komponistaként egyenes ági „leszármazottja” Joseph Haydnnak. A műből ezúttal áradt a haydni derű és optimizmus. Csalog és Kemenes pedig a jól felépített, tudatos, fokozatosan hullámzó dinamikával elkerülte a csapdát, hogy a hallgató „beleunatkozhasson”az első tételek visszafogott hangulatába. Nem öncélú pilinckázást hallottunk közel háromnegyed órában, hanem kitartó és lendületes felvezetést, ami ugyanakkor nem lépte túl sehol sem a mezzoforte dinamikai határait. Ez pedig egyfajta előadói bravúr.

A másik nagy meglepetés nem is annyira az előadók, hanem az átiratot készítő Wöss jóvoltából került terítékre. Az átdolgozó ugyanis nem bajmolódott az összetett zenei szövet felrakásával, hanem – szinte mindig – tudatosan törekedett annak leegyszerűsítésére. És kiderült, hogy Mahler nagyszabású tételei szinte minden esetben kényelmesen levezethetők egy-egy szimpla bécsi valcerből. De ez ebben az esetben inkább hozzátett az élményhez, mintsem elvett volna abból.

A negyedik tételben azután kicsit fordult a képlet. Mahler, akinek életművében a szimfonikus műfajjal azonos súllyal csak az énekhang jelenhetett meg, az utolsó tételben énekes szólista szájában adta a mű spirituális mondanivalóját. Ez pedig – tetszik vagy sem – nem adható vissza kizárólag hangszeres tolmácsolással, most sem sikerült teljesen. Ebből fakadóan a negyedik tétel oly lenyűgöző pátosza némileg elsikkadt, de ez a legkevésbé sem írható az előadók számlájára. A négykezes (átirat) műfaja más, ha úgy tetszik, virtuózabb, ha úgy tetszik, szegényesebb. Ennek ellenére Mahler elképzeléseiből meglepően sok „jött át”.

*

Még egy gondolatot engedjenek meg, ami látszólag nem kapcsolódik szorosan az eddigiekhez. Johanna kolléganőm nemrégiben egy lemez és egy koncert kapcsán írta korunk egy jelentős és izgalmas zongoristájáról, Khatia Buniatishviliről, hogy már pusztán külső megjelenésével, vizuális előadói látványával szinte automatikusan „eladja” az adott este programját.

Nos, ezzel Csalog Gábor és Kemenes András a legkevésbé sem vádolható. Megjelenésük, mozgásuk, gesztusaik, zenélésük minden külsőséget mellőznek, sőt néha az az érzésünk, hogy szinte maguk ellen dolgoznak. Akár csukott szemmel hallgathatjuk őket, az élmény éppúgy teljes, sőt, tán még több is úgy. Korunk, sokszor üres PR-viselkedéssel átitatott művészvilágában ritkán találkozhatunk ennyire póztalan, ugyanakkor mégis dicséretesen átható előadásmóddal.

Mondom ezt akkor is, ha pont ezért nem telt meg a Fesztivál Színház amúgy nem túl hatalmas nézőtere. De ez már nem az előadókat, hanem inkább a korunkat dehonesztálja.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.