Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Az ősz meséje (Lajtha László vonósnégyesei / III., IV.)

2011-07-28 09:56:44 Balázs Miklós

Lajtha: Vonósnégyesek, III.
Lajtha: Vonósnégyesek, IV.
LAJTHA LÁSZLÓ:
Vonósnégyesek – Összkiadás, III., IV.

10. vonósnégyes, No. 10 op. 58
8. vonósnégyes, No. 8 op. 53
6. vonósnégyes, No. 6 op. 36

2. vonósnégyes, No. 2 Op. 7
Zongoraötös (Dramma per musica), Op. 4

Auer Vonósnégyes
Granik Anna – zongora

Hungaroton
HCD 32544, HCD 32545

*

Korai és kései művekkel zárja le mintegy hároméves, nagy vállalkozását az Auer Vonósnégyes: „dobozban van” immár és a nagyközönség számára is hozzáférhető Lajtha László vonósnégyeseinek hangzó összkiadása, kiegészülve a sajátos hangulatú, tartalmas Zongoraötössel (a zongoránál: Granik Anna). Az első két kötetről három éve volt alkalmam beszámolni e lap virtuális hasábjain – nem csekély lelkesedéssel –, a sorozat második fele, azaz a harmadik és a negyedik kötet pedig ez év nyarán nyert utat a fülünkhöz.

Lajtha meglehetősen gazdag vonósnégyes-termése éppen kerek tíz opust kínál, ám érdekes módon ezek legtöbbje az életmű két pólusán, vagyis nagyrészt annak korai szakaszában (1923–30, 1–4. kvartettek), valamint a pálya végéhez közeledve keletkeztek (1950–53, 7–10. kvartettek). A ’30-as és ’40-es évek, úgy tetszik, e tekintetben kevésbé voltak munkásak, mindössze az 5. (1934) és a 6. (1942) vonósnégyes született ebben az időszakban. Ám a szerző halálát követő negyven év nem csupán e kvartettekkel, de jószerivel a mester egész oeuvre-jével elbánt – igen mostohán. Legfeljebb a 10. vonósnégyes lehetett valamelyest ismert a hallgatók előtt, köszönhetően a szerzői ajánlást is bíró Tátrai Kvartett sokat emlegetett lemezének.

Pedig ezer színt és hangulatot, pregnánsan épülő ritmusokat és kalandos úton járó harmóniákat hordoznak ezek a kamaraművek. A 2. kvartett például cseppet sem érezteti korai voltát: megvan benne egy komoly reményekkel induló szerző minden személyes, nagyra törő ambíciója; kellő távolságot tartva a korszak intellektuális-muzikális héroszaitól, Bartóktól, Kodálytól, de szellemében mégsem elkanyarodva tőlük. Lajtha saját, önálló hangja aligha elvitatható: a népi motívumok, a ritmika és a dallaminvenció kreatív, vagyis korántsem szolgai, még kevésbé öncélú vagy pusztán illusztratív felhasználása jellemzi fúgában, indulóban és lírában egyaránt. És bizony tetten érni benne a szerzőjére oly jellemző, mesteri polifon szerkesztést. Lajthát hallhatóan inspirálja, ösztönzi, de mindenekelőtt lelkesíti a népzene, s nagyon is nyugatias, mondhatni európai műzenén felnevelt formakultúrája eszményien keveredik a pentaton dallamvilág „keleti vadságával”.

A Zongoraötös már inkább tetszik vitatható munkának. A harmincéves komponista – noha már a Nemzeti Zenede tanára – első komolyabb szerzeménye a kamarazene terén ez a terjedelmes, szinte bőbeszédű, már-már színpadiasan harsány, s helyenként a groteszk felé forduló kompozíció, mely hol ide, hol oda kap az avantgárd stílusiskolái közt csapongva. A „Dramma per musica” alcím is afféle fontoskodó, mintsem találó cégér. Sok hangjegy, sok hangnem, sok fonák, disszonáns hangzás, nehezen felfejthető rendben összefércelve.

Hanem a 10. vonósnégyes!

Az, kérem, igazi Opus Magnumként szolgálja alkotóját, sőt, szolgálja a magyar zenetörténet legjobb, legnemesebb divertimento-hagyományait. Való igaz, Lajtha vonósnégyeseinek szellemi gyökereit a korai Bartók-kvartettekben, Kodály 1917-es, 2. vonósnégyesében, meg persze a századvég és a századelő francia posztromantikus és impresszionista hagyományában (Franck, Fauré, Debussy, Ravel) kell keresni.

De a 10. vonósnégyes más: sehol ilyen világosan, letisztultan nem hallani a népzenei karakterek ihlető, hovatovább teremtő erejét, önálló hangját, ethoszát. A mű alcíme azért is Erdélyi szvit, vagy – a szerző saját megfogalmazásában – Udvarhelyszéki Suite, hiszen Lajtha hangszeres népi táncmotívumokat alkalmaz végig a darabon. Ez a háromrészes mű, noha formálisan csupán népdalfeldolgozások sorozata, mégis jóval több „rusztikus”, vagy parasztzenei karakterdarabok laza fűzérénél. Elemi erővel hat: sűrű és egységes, mindenekelőtt mozgalmas, friss és üde szerzemény. Bizonyosan a legeredetibb, legszebb vonós kvartett Bartók 6. (1939) és Ligeti 1. vonósnégyese (1954) között. Igazi korszakos műremek, mely az Auer Vonósnégyes interpretációjában Tátraiék után másodízben nyer méltó megszólalást. Hogy mindez elég lesz-e Lajtha életművének egyre sürgetőbb újraolvasásához, még kérdés, az azonban aligha vitatható, hogy döntő lépés lehet afelé.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.