Messiás, meglepetések nélkül (Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus hangversenye)

2011. május 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus
Zádori Mária, Jeffrey Thompson, Bárány Péter, Kovács István - ének
Vez.: Vashegyi György

HÄNDEL: Messiás

*

Ha csupán egyetlen szóval kellene jellemeznem az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus szombati koncertjét, azt mondanám, szép volt. De a puszta szépség nem jelent mindig feltétlenül jót is, különösen, ha zenéről van szó. Meg aztán a szépség kizárólag Händelnek köszönhető, aki leírta épp azokat a hangokat, amiket leírt. Hogy azt a zenészek hogyan adják elő, az már nem a szerzőtől függ. De még mielőtt felháborodna a kedves Olvasó, és azt gondolná, hogy csak fanyalogni támadt kedvem, rögtön hozzáteszem a leírtakhoz: nem ismerek egyetlen másik magyar régizene-együttest sem, akik jobban csinálnák. Sőt, sok külföldi régizene-együttes sem csinálná jobban. De ez még nem jelenti azt, hogy nem is lehetne, vagy nem is kellene jobban csinálni, továbbfejlődni.

Nem tudom, hogy karmesteri koncepció, vagy kényszerűség volt-e a csekély zenekari létszám, hogy miért hiányzott a társaságból az oboa és a fagott, amelyek egyébként (ha jól tudom) Händel zenekarában is szerepeltek. Talán nem voltak külön jelezve az eredeti partitúrában, de ez korántsem jelenti biztosan azt, hogy a szerzőnek és az akkori előadóknak nem volt magától értetődő dolog, hogy vannak. Elég lenne kicsit kívülről hallgatni a zenét és a karmester rögvest érezhetné, mennyire hiányzik a fényesség a hangzásból. A nyitány például egyáltalán nem volt händeli, és - nincs ezen mit szépíteni - a zenekari hangzás mindvégig túl karcsúnak bizonyult. Talán már az is nagy segítség lett volna, ha a csembaló, orgona és két nagybőgő mellé több hegedűt állítanak.

A kórus viszont úgy volt tökéletes, ahogy volt. A művészek arcán látszott a lelkesedés, boldogan, felszabadultan énekeltek. Mondhatom, hogy nélkülük igencsak halovány előadásban lett volna részünk. Főként hogy a darab alappilléreit a kórustételek alkotják.

Nem kevésbé lényeges persze a szólóénekesek megválasztása sem. Szebbnél szebb, cseppet sem könnyű áriák sorát komponálta a szerző a kórustételek közé. Változatos dallamvilágú, hangulatú tételek. Van köztük kedves, humoros, szomorú és ujjongó egyaránt. Jelen esetben sajnos nem minden énekes szólista volt képes kiaknázni a felkínált lehetőségeket.

Számomra Jeffrey Thompson volt az, aki leginkább tudta közvetíteni a zene mondanivalóját, aki nem csak a kottafejeket énekelte el, hanem életet is lehelt beléjük. Talán vannak, akik szerint már-már vicces Thompson mimikája, szenvedélyessége, az, ahogyan eljátszik minden szót, minden érzést. Ha haragról énekel, a feje búbjáig elvörösödik s majd megpukkad mérgében, ha boldogságról, szinte kiugrik a bőréből, s mindeközben belenéz a közönség szemébe, szinte már odajön hozzánk egyenként, elmagyarázni, mit is akar mondani. Na de kérdem én, mi másról is szól a zene, ha nem a közlésről, arról, hogy ha már ott ülünk, akkor változzon meg bennünk valami? Legyünk szomorúbbak, vagy boldogabbak, vagy ijedjünk meg, vagy essünk kétségbe, vagy történjen bármi, csak ne maradjunk ugyanolyanok. De visszatérve Thompsonra, azon előnyös tulajdonsága mellett, hogy nem fél a színészi játéktól, még énekelni is tud. Bár a hangja nem különösebben gyönyörű, de remekül tud vele bánni, ismeri a zenét, amit énekel, észreveszi, hogy mi történik mögötte a zenekarban, nem hagyják hidegen a harmóniai váltások, egyszóval nagyon tudatos muzsikus.

Az első részben azt gondoltam, Zádori Mária csak tartalékolja az energiáit, ezért énekel kicsit óvatosabban, de sajnos tévedtem, mert a második részben még annál is óvatosabban énekelt. Minden tiszteletem a művésznőé, számtalanszor írtam már dicsérőleg a művészetéről, de szombat este sajnos csalódást okozott rendkívül kulturált, okos, muzikális, de szinte hallhatatlan éneklésével.

Épp ellentétes előjelű volt a probléma Kovács Istvánnal, aki hatalmas hangon, de rendkívül egysíkúan, sok esetben bántó ritmus- és intonációs hibákkal, folyamatos lebegéssel énekelt. Sajnálom, mert szeretem a hangját és többször hallottam már nagyszerűen énekelni, de ez nem az ő estéje volt. A harmadik részben a "The trumpet shall sound" kezdetű áriáját lényegében csak azért tudtuk nagyon is élvezni, mert a trombitaszóló egészen lenyűgöző volt.
Sajnos Bárány Péter sem ezen az estén volt a legjobb formájában. Hangja fénytelennek, előadásmódja bátortalannak tűnt Händel remekművéhez.

A zenét hallgatva újra és újra felmerült bennem a kérdés, vajon mit szólna ehhez a koncerthez Händel, s mindvégig arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel - néhány mozzanatot leszámítva - meglehetősen unatkozna, talán bosszankodna is.
Elsősorban azon, hogy még mindig milyen jól nevelten, milyen "szépen" játszanak ezek a tehetséges muzsikusok. Hogy az Orfeo Zenekarban véletlenül sem történik semmi szokatlan, hogy alig-alig árulnak el valamit az érzelmeikből, véletlenül sem csinálnak egy kicsivel erősebb hangsúlyt, nagyobb fortét, egy leheletnyivel szenvedélyesebb dallamívet. Az örvendezés és a szomorúság között alig érezni a különbséget, az ellentétek csekélyek, hiányzik az élet pezsgése. Ez persze nem vonatkozik minden egyes zenészre, de az összkép mégis ez. És ez sajnos nem meglepetés. A meglepetés az lett volna, ha nem így történik.

A bosszantó az, hogy ez az együttes sokkal jobb is lehetne.
Ha sok évvel ezelőtti koncertjeiket idézem fel, tagadhatatlan a fejlődés, de már jó ideje nem történik semmi új, tartják ezt a korrekt, de teljesen átlagos szintet. Semmi igazán egyéni hang, valami, amiről felismerhetőek volnának. Amiről pontosan tudnánk, ez csak az Orfeo Zenekar lehet.