Az Énekesnő (Renée Fleming a Májusünnepen)

2011. május 11.
Magyar Állami Operaház

Renée Fleming – szoprán
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vez.: Kristjan Järvi

*

Az Énekesnő ezen az estén Douglas Hannant ruháit viselte, ékszerei Ann Ziff Tamsen Z kollekciójából kerültek ki. Van már saját parfümmárkája, neveztek el róla virágfajtát és édességet is, sőt, a közönségét kiadványokkal nem nagyon kényeztető Magyar Állami Operaház a tegnapi fellépésére saját kiadásában jelentette meg könyvét. Renée Fleming – mert róla van szó – egy koncert erejéig Budapest és a Májusünnep vendége volt.

Fleming egyáltalán nem meglepő módon Richard Strauss-szal indított. A négy dal (Ständchen, Traum durch die Dämmerung, Zueignung, Morgen) alapvetően egy gondolati körből származik. Finom, hangulatfestő harmóniák, tiszta gondolatok jellemzik. Az énekesnő takarékosan kezdett, de – mint látni fogjuk – ez kitartott mindvégig. Nemcsak a ruhát és ékszereit, hanem a műsorát is gondosan állították össze. Az este kereteit amúgy szintén Richard Strauss szolgáltatta, az Intermezzo című operájának négy zenekari közjátéka hangzott fel, négy nagyjából azonos részre szeletelve a koncert műsorát.

Az első negyed tehát Strauss-dalokkal telt, a második Jules Massenet két áriáját hozta (a Kleopatra és a Thais című operákból). Fleming változatlanul óvatos volt, de maguk az áriák sem jelentettek túl nagy kockázatot. Technikailag kifejezetten könnyűnek minősíthetőek, nagyobb mélységet se keressünk bennük. Legkésőbb tehát a szünetre már mindenki előtt világossá vált, hogy Fleming nem ezen az estén dönti meg saját csúcsát, fellépését sportnyelven szólva maximum a biztonsági kűrre korlátozza. A publikum ennek megfelelő udvariassággal, a világsztároknak kötelezően kijáró ovációval kezelte a dívát, de annál egy cseppet sem adott többet.

A második félidő első számában azután Fleming kockáztatott egy picinykét.
A Ruszalkából a címszereplő híres áriáját énekli, s egy pillanatra mindannyian azt hisszük, most végre beindul valami. A közönség váratlanul fellelkesedik Dvořák művén. Vastaps, de akkora, hogy még a művésznő is meglepődik.
De a gyorsan jött érzés hamar elpárolgott, Lehár Vilja-dala végtelenül negédes modorban hűtötte le az indokolatlanul felcsigázódott kedélyeket.

Az utolsó negyed Puccinié és verista kortársaié. Mimi III. felvonásbeli áriáját a Bohémek szólószámai követték. Ruggero Leoncavallo két szegényes részlete inkább hangulatos karakterszám, mintsem igazi operaária. S valljuk meg őszintén, a zárószám alapján senkinek nem jött meg a kedve Zandonai méltán elfeledett operáját, a Conchitát kibányászni az archívumok mélyéről.

Az este folyamán Fleming egyetlen arcát mutatta, a kicsit szépelgő, olykor kedélyes hangulatot kisugárzó lírai szopránét, aki minden középnehéz frázist nagyjából ugyanolyan érzéssel közelít meg. Talán nem is volt épp a legjobb formában, kicsit sápadt hangszínéről erre következtetnék. Félreértés ne essék, Renée Fleming egy hatalmas művész, aki most (végre) bemutatkozott a világ innenső oldalán is, de ehhez ebben az ismeretlen közegben semmi rizikót nem vállalt. Felvette gyönyörű ruhakölteményeit és eladta a lehető legkockázatmentesebben a másodkézből való áruját, mi meg vittük. Óvatosak voltunk, ő is, mi is. Művészetéből morzsákat juttatott nekünk, de tudjuk (sejtjük? reméljük?): tudna többet is mutatni.

Valahogy az egész a ráadások alatt lett teljesen nyilvánvaló. A Lauretta-ária, a Summertime és West Side Story-részlet után már mindenki a My fair Ladyt várta. És akkor Fleming megrázta magát és Korngold Magyarországon eddig sosem játszott operájából, A holt városból elénekelte Marietta dalát. Ugyan ebben az egy részletben többet csillantott meg, mint előtte az egész estén, de akkor már késő volt.

A Magyar Állami Operaház Zenekara az este folyamán nem húzott egy tisztességes fortét, szolgálatkészen és udvariasan pendlizett pppp és mf között a szintúgy szolgálatkész és udvarias karmester, Kristjan Järvi keze alatt.