Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Oltári nagy dobás (Tosca / Price, Corelli, MacNeil)

2011-03-04 08:52:24 - zéta -

Tosca / Price, Corelli, MacNeil PUCCINI: Tosca

Leontyne Price, Franco Corelli, Cornell MacNeil, Ezio Flagello, Norman Scott, Paul Franke, George Cehanovsky
The Metropolitan Opera Orchestra & Chorus
Kurt Adler

Sony
88697804682

*

Vannak alapfelvételek. Ha Tosca, akkor már minden valamirevaló operabarát fújja a leckét: Callas, di Stefano, Gobbi, de Sabata. Hiába, ezen nőttünk föl, evidencia. Számomra is az volt, de most meginogtam. Ráadásul egy élő előadás, nem holmi stúdióban beállított-kikavart-összevágott produkció miatt.

Met-live, még 1962-ből. Kicsit álmosítóan indul, mintha Kurt Adler, a New York-iak precíz kezű mestere sosem akarna eljutni a harmadik nyitóakkordig. De ez csak addig tart, amíg meg nem jelenik az első igazi nagy egyéniség, Franco Corelli. Cavaradossi alakítója kiadós tapsvihar kíséretében lép színre. A közönség imádja a produkciót és együtt él vele, ennek csak első jele volt, hogy a három főhőst harsány üdvrivalgás fogadja. (Ez mondjuk Scarpia esetében a legmacerásabb, lévén ő nem csak úgy bejön, hanem inkább berobban a színre, nagy kiabálás közepette.)

Corelli egy évvel ezelőtt debütált a Metben, A trubadúrban, de ugyanazon az estén még egy csillag született, a Leonoraként bemutatkozó Leontyne Price, aki lemezünkön a Tosca címszerepét énekli. Együttes megjelenésük a színházban Rudolf Bing direktor nagy húzása volt, az általános fiatalítás részeként. Mert nemcsak felléptek, hanem rövid időn belül átvették a legtöbb vezető szerepet, akárcsak a náluk két évvel korábban Rigolettóként debütáló Cornell MacNeil, lemezünk Scarpiája.

Nem csoda, hogy 1962-ben már mindhárman az amúgy finnyás New York-i publikum kedvencei. Mindhárman 35-40 között vannak, és a csúcson. A Toscában ezen az estén találkoznak először, de ez nem hallatszik, rutinos játékosként adogatják a labdát.

Ott tartottunk, hogy amikor Corelli megjelenik, hirtelen egészen más léptékkel folytatódik az előadás. Cavaradossi szólama klasszikusan a passzív énekeseknek kedvez. Kevés valódi cselekvés kontra szép éneklés. A festő valódi drámája, hogy csak minimális mértékben vehet részt az események alakításában. Franco Corelli viszont megfordítja a trendet. Első áriáját ("Recondita armonia") szinte szétfeszíti a szenvedély. Úristen, mi lesz ebből? De Corelli még tovább tudja fokozni, a második felvonásban a két elképesztő Vittoria-kiáltás után elszabadul a pokol, a közönség jogosan ünnepelné a tenort, ha a jelenet nem folytatódna. Cavaradossi passzivitását alapjaiban a Levéláriára szokás visszavezetni, de ezúttal ez a dogma is megdől. Még sosem tűnt a halálraítélt kétségbeesése ("bár úgy vágyom élni...") ennyire őszintének, szívből szólónak. Tragédiája persze ettől csak még nagyobb lesz.

Corelli egyfelől hatalmas súllyal énekel, másrészt meg játszi könnyedséggel mozgatja az elképesztő hanganyagot. Hatásosan áll meg a csúcshangokon, de egy pillanatig sem érezzük modorosnak, vagy nem odaillőnek a helyenként 5-8 másodperces fermátákat.

A szerep hasonlóan újszerű megfogalmazásával találkozhatunk Leontyne Price Toscája esetében is. A hang asszonyosan fiatalos, nem is akar ennél ifjabb (mondjuk úgy: csitrisebb) lenni. Az első jelenetben szerelmesen évődik kedvesével, gondtalan és mosolygós. Az első Scarpia-duettben már rémültebb, de tartja magát, rettentő hidegen viselkedik a báróval. A második felvonásban egy összetört asszonyt hallunk, a büszkeség keveredik a megalázottsággal. Kettejük küzdelmében Price a hangulatok és hangszínek folyamatos változtatásával vesz részt. Kétségbeesik, könyörög, magához tér, fenyeget. Szinte észrevétlen sodródunk a drámával, és pont akkor kerül Tosca kezébe a kés, amikor rájön, hogy nincs más kiút: fel kell vennie a harcot (neki, az asszonynak) ezzel kéjenc fenevaddal. Szeretném hinni, hogy tudatos alakítás Leontyne Price-é!

A híres imában ("Vissi d'arte") a vállaltan lassú tempó ellenére sikerül mindvégig fenntartania azt a vibráló feszültséget, amivel elindítja az áriát. Nem kis dolog, a legnagyobbak is belebuktak (mondjuk Callas nem). Milyen hátborzongató előadásában az a gúnyos mondat a II. felvonás legvégénél: "És ettől rettegett egész Róma!"

Cornell MacNeil a Met történetében több mint kilencvenszer játszotta el Scarpia utálatos figuráját. (Nála többször ez csak az abszolút Scarpia-világrekordernek, Antonio Scottinak sikerült.) Nem annyira harapós hang és jellem, mint inkább ellenszenves. Puhán agresszív, de levakarhatatlan. Szagot fog az első pillanatban, vérbeli kopóként nem is engedi el az áldozatát egy pillanatra sem. Nem számít se pénz, se könyörgés, ha valamit el akar érni. Nincs menekvés előle, hacsak nem pusztítod el.

Puccini nehéz és gyönyörű öröksége ez a lélegzetelállító krimi, de csak akkor igazán lélegzetelállító, ha ilyen hatalmas személyiségek adják elő. Három csúcshang csúcsformában. Minden különösebb rákészülés nélkül adják magukat. A Sony nagyot dobott most ezzel a felvétellel.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.