Alfredo legutolsó Alfredójáról és egyéb fontos gondolatokról (Traviata / Te Kanawa, Kraus, Hvorostovsky)
VERDI: La Traviata
Kiri Te Kanawa, Silvia Mazzoni, Olga Borodina, Alfredo Kraus, Dmitri Hvorostovsky, Barry Banks, Roberto Scaltriti, Giorgio Gatti, Donato di Stefano, Massimo La Guardia, Vito Roberti, Alessandro Calamai
Orchestra & Coro del Maggio Musicale Fiorentino
Zubin Mehta
Universal / Decca
478 2500
Ültünk azon a diszkrét szerkesztőségi kocsmázáson. Amikor kézhez kaptam a Decca frissen piacra küldött Traviatáját, -ppp- kolléga jó érzékkel habozás nélkül nekem szegezte a kérdést, kiért is kértem ezt a lemezt? Igen, a Traviata háromszereplős opera, amit elsősorban valakiért vesz meg / hallgat meg az ember immár negyvenedszer-ötvenedszer. Hosszasabban eltöprengtem, mielőtt válaszoltam volna, annak ellenére, hogy erre a felvételre egyértelműen leginkább Alfredo Kraus miatt voltam kíváncsi, és ezt a töprengést most megosztom Önökkel.
A váratlan kérdés ugyanis fölvetett egy sor gondolatot "operaélvezési" szokásainkról. Az opera műfaja - a XIX. századié kiemelten - a szuverén előadói személyiség jegyében alakult. Nem is véletlen, hogy az operatörténelem elmúlt több mint 400 esztendeje mindvégig a sziporkázó egyéniségek örömteli kisugárzásában telt el. De az egymás után következő generációk kiemelkedő énekes jelenségei elég nehezen hasonlíthatók össze, ugyanis az előadói eszközök folyamatosan változtak/változnak. Ha jól meggondoljuk, ez a "nagy Caffarelli" óta (emlékeznek ugye Don Bartolo zsörtölődésére A sevillai borbélyban?) egészen mindmáig így zajlik. Ha ma lefitymálva nyilatkozunk egy frissebb énekesről, az részben azért lehet, mert az újabb (ezúttal nem pejoratív értelemben használt) előadói manírok számunkra (még) kicsit idegenek. De ugyanakkor van az operatörténelemben néhány olyan igazán kiemelkedő egyéniség, aki maga alkotja - szinte téglaként - az operatörténelmet, ezáltal az operarajongók számára kézzelfoghatóvá teszi ezt az amúgy elég nehezen megfogható jelenséget. A kiemelkedő egyéniség ugyanakkor nem feltétlenül onnan ismerszik meg, hogy stadionok telnek meg nápolyi dalokkal zsúfolt estjére, nem is onnan, hogy bármely bulvárlap örömmel teszi címlapra. Ennyitől még nem válik "operatéglává" egy előadó. A kiemelkedő művész nekem az, aki iskolát teremt azzal az előadói manírral, amit ő alkotott meg, ami a nevéhez köthető, amit majd a hárommal utána következő generáció is tisztelettel említ meg, ha a művészete szóba kerül.
Azt gondolom, Alfredo Kraus ilyen művész volt.
Ha jól számolom, jelenleg összesen hét Traviatát lehet kapni Alfredo Krausszal. A legelső (még Callasszal az oldalán) 1958-ból való, a legutolsó - jelen írásunk tárgya - 1992-ben készült. Harmincnégy esztendő, egy előadóművészi pálya kezdete és lezárása. Alfredo Germont a szerep szerint húszas éveinek második felében járhat. Kraus 1958-ban 31 éves volt, lemezünk felvételekor a hatvanötödiket taposta. Nem ideális életkor egy ifjú ember megjelenítéséhez, de ebből a lemezen szinte semmi nem jön át. (Erre a "szintére" még visszatérünk hamarosan.) A hang legtöbbször kifejezetten fiatalosan cseng, talán egyedül bizonyos váltóhangok (a középláge táján) tűnnek helyenként zörejesnek. Magasságai bámulatosan könnyedek, legatotechnikája kikezdhetetlenül virtuóz. Élményszámba megy, ahogyan a hang megtelik színnel, ahogyan felforrósodik például az első felvonás kettősében.
Ha összehasonlítjuk a produkciót Kraus fiatalkori felvételeivel, akkor szembetűnő, hogy idősödve a művész mennyi új eszközt be tudott vetni a drámai szituációk érzékeltetésére. A legjelentősebbek ezek közül a hangszínnel kapcsolatosak. Fantasztikusan tudja érzékeltetni, ahogy a második felvonás második képében (a kártyajelenet vége felé) a hős agresszívvá, sőt egyenesen taszítóan durvává válik. Vagy a másik oldalt: még talán sosem tűnt fel ennyire, hogy Alfredo az opera utolsó jelenetében egyre depresszívebben vesz részt, ahogy mindinkább megérinti Violetta közelgő halála.
És ez az a pont, amikor Alfredo már - a darabot is meghazudtolva - filozofikusan bölccsé válik.
Itt tűnik Alfredo Kraus előadásmódja valószínűtlennek.
Amikor azt írtam két bekezdéssel ezelőtt, hogy szinte semmi nem jön át az énekes valós életkorából, akkor a "szinte" erre a helyzetre vonatkozott. Amikor az előadó életkorából, megélt tapasztalataiból és a kikezdhetetlen technikából fakadó attitűd olyan elképzelhetetlen szintre emelkedik, ami egy ponton túl már ellentétes a figurával. Alfredo Kraus bölcsessége egy hatvanöt esztendős emberé, ami nem egyezhet Alfredo Germont maximum harmincesztendős életkorával. Kraus, aki az első két felvonásban bámulatosan tudta hozni a főhős fiatalos hevületét, szenvedélyes líráját, és ha kellett, annak fékezhetetlen temperamentumát, az utolsó felvonásra - ha hangban nem is, de megjelenítendő figura személyiségében - váratlanul hozzáöregedett saját életkorához.
És pont ez a valószínűtlenség teszi Alfredo Kraus utolsó Alfredo-alakítását olyan különösen egyedivé és széppé. A ritka szituáció, ahogy egy szinte páratlanul hosszú életpálya bölcsességével gazdagabban pillanthatunk rá egy régi és megszokott figura újszerű megfogalmazására. Ahogy kutatok a magam bő három és fél évtizedes operai emlékei között, hasonló élménnyel csak elvétve találkoztam, talán csak Ilosfalvy Róbert kései des Grieux-alakításait és Melis György utolsó Don Giovanni-sorozatát tudnám hasonló minőségben megemlíteni.
Az idősödő kanári-szigeteki tenor remek fiatal partnereket kapott a Decca lemezén. Violetta Valery fájdalmasan szép alakját Kiri Te Kanawa kelthette életre. Előadásában különös hangsúlyt kapott ez a "fájdalmasan szép" jelző. Kevesen tudták nála szívszorítóbban érzékeltetni Violetta társadalmi bukottságát és elesettségét a II. felvonásbeli Germont-duettben. Ebben a jelenetben Kiri Te Kanawa legfőbb eszköze az a lebilincselő eszköztelenség, ahogy Verdi elképesztően kismozgású dallamát ("Ah! Ditte alla giovine") olyan páratlan tisztasággal tudja tolmácsolni. Ugyanezzel hat az utolsó felvonásban is. Ugyanakkor nem lehet tagadni, hogy Te Kanawa nem rendelkezik a rendkívül összetett szerep követelményei szerinti virtuóz koloratúrkészséggel, ami a nyitóképben és főleg az "E strano!" kezdetű ária gyors részében okoz kellemetlen pillanatokat. Alakítása ezért, de csakis ezért nem lehetett tökéletes, mert ezen a néhány ponton nem éri el a darab más részein felmutatott rendkívül magas színvonalat.
Számomra nagy és kellemes meglepetést jelentett Dmitri Hvorostovsky idősebb Germont alakítójaként. Megvallom, az utóbbi években egyre inkább fejtörést okozott többnyire lapos és egysíkú produkcióival, és felmerült bennem, hogy valamilyen művészeten kívüli okot kell keresnünk szép karrierje magyarázatául. De Giorgio Germont nemes figuráját, összetett alakját markáns eszközökkel építi fel, és gyönyörűen áradó, meleg hangon, hatalmas dallamívekkel jeleníti meg. Produkciója a legnagyobbakéval vetekszik, nincs szégyellnivalója még Bruson, Merrill és Warren alakításaival való összevetésben sem. (A kérdés most már csak az, hogy ha valaki harmincévesen ilyen színvonalú előadásra képes, akkor később miért éri be ennek a töredékével.)
Az egyenletesen magas színvonalú lemez egyik legfőbb motorja a dirigens Zubin Mehta személye lehetett. Zenei irányításában minden megvan, ami a produkciót etalonértékűvé teszi, s valószínűleg neki köszönhetjük, hogy Verdi operája ezúttal húzások nélkül hallható, még a mindig elhagyott jelenetek is megszólalnak. Így végre sikerült teljességében megismerkedni a "Di Provenza il mar" áriát követő tenor-bariton kettőssel is.
