Visszafogott lelkendezés a leírhatatlanról (Jevgenyij Kiszin koncertje)

2010. november 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jevgenyij Kiszin – zongora

SCHUMANN: Fantasiestücke, Op.12
Novelette, Op.21 No.8
CHOPIN: 4 ballada (g-moll, Op.23; F-dúr, Op.38; Asz-dúr, Op.47; f-moll, Op.52)

Rengeteg ember gyűlt össze a MűPában szerda este – kicsik, nagyok, öregek, fiatalok, soványak, kövérek, elegánsak és slamposabbak. Érzésem szerint a város egyik legnépszerűbb hangversenysorozatának számítanak a Jakobi László szervezésében létrejövő, „A zongora” bérlet koncertjei.
Ez az este pedig különösen izgalmasnak ígérkezett.

Talán Önök is emlékeznek arra a fehér bőrű, torzonborz hajú kisfiúra, aki úttörőnyakkendőben mosolygott a zongora mögül egy-egy LP borítóján.
Hát, ez a kisfiú azóta megnőtt, otthonosan mozog a világ legnagyobb „hall”-jaiban, valamennyi „orchestra” örömmel játszik és készít vele felvételeket. Ő az, aki sok világhírű pálytársával ellentétben nem dirigál, nem is nagyon kamarázik, hanem igazi legendaként, magányosan járja a koncerttermeket.
És most 25 év után újra eljött hozzánk is.

A nagyterem dugig tele, még a pódiumon is ülünk vagy százan. Kicsit feszélyez is ez a közelség, mindig is úgy gondoltam, hogy az előadónak (előadóknak) különösen nagy szükségük van saját térre.
Aztán persze jön Jakobi László a szokásos és nagyon hasznos intelmekkel, majd a mikrofon-eltávolító emberke.
És végre jön Kiszin.

Az első 10 percben különösen rosszul éreztem magam a közelség miatt. Minden hang mellé járt egy izomrángás az arcon. Minden zenei megmozdulás pontosan tükröződött Kiszin negyvenévesen is gyermeki vonásain.
De ami megszólalt, az maga volt a csoda.
Jevgenyij Kiszinnek tényleg csak az arca árulkodik a belsejében dúló viharokról, feszültségekről. Karmunkáján (a kézfejére sajnos nem láttam rá) már csak az orosz iskola tökéletes mozdulatsorai látszanak, ahogy kellőképpen segíti hátulról a kifinomult ujjtechnikát.

A Fantasiestücke egészen új színekben tündökölt.
A Des Abends és az In der Nacht rebbenő, érzéki hangjai váltották egymást az Aufschwung őrült erejével és az Ende vom Lied puhaságával. Elképesztő szélsőségek jelentek meg a terembem, mégis megmaradt a sorozat intimitása. Pontosan az a megkapó Kiszin Schumann-játékában, hogy képes megmutatni a kisember erejét. Azokat a ritka pillanatokat, amikor az egyén, az átlagember parányi lelke közel kerül a szenvedélyek eszeveszett gomolygásához, vagy éppen a világ rendjének nyugalmához.

A novelette-tel valami új jelent meg a levegőben. Eddig csak a hangulatokra, a karakterekre tudtunk figyelni, de most kiderült, milyen hihetetlen műgonddal építi egymásra Kiszin a hangokat.

Ám az igazi strukturális bravúr csak a szünet után következett.
A balladák szerkezete olyan szilárdan állt az orosz pianista keze nyomán, hogy többé eszünkbe sem jutott kicsinynek, átlagosnak érezni magunkat. A teljes magabiztossággal felrakott vázra pedig hihetetlen mennyiségű ékítő elem került. Minden pillanatban történt valami új, de egyetlenegy megmozdulás sem volt öncélú. A hirtelen dinamikai váltások, a billentésmód alig követhető sokszínűsége, a pedálok sokrétű használata ezt a biztos kézzel megépített szerkezetet tette még határozottabbá, izgalmasabbá.
Kiszin személyében egy páratlanul intelligens zenei elme ötvöződik kifogástalan technikával, és ami talán még fontosabb: elementáris energiákkal. És ezek az energiák – melyeknek nekem még a puszta közelsége is megterhelő volt – soha nem győzik le Kiszint. Kézben tartja őket, s mint valami szelíd nyájat tereli maga előtt.

Tombolt a ház. Jöttek a ráadások, utoljára még egy b-moll scherzo is, hogy aztán állva ünnepeljük valamennyien az orosz vendéget.
Kiszint hallani kell. Ő az a ritka tünemény, aki képes az érzések ösztönös erejét és az értelem rideg logikáját tökéletes egységbe kovácsolni a zongoránál. S ő az a kivétekes képességű előadó, aki az így létrejövő, merőben újszerű interpretációkat hitelesen, mindenki számára befogadhatóan alkotja meg a világ színpadain.