Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Vénasszonyok ideje (A Festival Strings Lucerne koncertje)

2010-11-05 10:00:00 Balázs Miklós

A Festival Strings Lucerne koncertje 2010. november 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Festival Strings Lucerne
Gottlieb Wallisch – zongora
Vez.: Achim Fiedler

SCHÖNBERG: Gavotte és Musette vonószenekarra
SCHUBERT: Német táncok, D.90
MOZART: C-dúr zongoraverseny, K.415
BRAHMS: G-dúr vonósötös, Op.111

A komolyzene halott. Aki a szerdai koncertnek tanúja volt, arról is meggyőződhetett: már el is hantoltuk. Néha exhumáljuk, persze, a tetemet, hogy lássuk, nem kell-e újrabalzsamozni, s fejcsóválva nézzük, ha rikoltozó rockerek a Tankcsapda-koncertről hazafelé ballagva lerúgják a fejfát a helyéről. Hisz ők még élnek. Mert egyébként elrebegtük a gyászéneket és -misét régen. S közben egyetlen hamis hangot sem ejtettünk, amire büszkék vagyunk. Jó kritikát is kapott.

Ha mást nem is, azt eddig is tudtam: az említésre érdemes szerzők mind holtak. De most úgy tetszik, holtak az előadók és halott a közönség is. Még mozognak ugyan néhol, húzzák a vonót, billentik, meg fújják, amit kell, de a hullafoltokat aligha mossa le egy-két jól sikerült hangszerszóló. És a közönség sem mutat, még csak halovány életjelet sem, hacsak a kötelező önszórakoztató, és mind kínosabb vastaps-kényszer nem nevezendő annak. Szerda este a publikum nyolcvan százalékát ásatag nénikék és vizenyős tekintetű nagypapák tették ki, akik látszólag lépni alig bírnak, a ruhatárnál mégis földöntúli fizikai erőt mutatva tolják a vesémbe kisebb-nagyobb pakkjaikat, s napjuk fénypontjaként marékszám zsebelik az ingyencukrot az oldalfolyosókon gubbasztó ásító, talpas gömbökből. Pedig ők is unják, látom a szemükön, de belefér a nyugdíjba.

Ez még nem is lenne akkora baj. Csakhogy lassan a koncertek is csak nekik szólnak. A szerdai legalábbis mindenképpen. A Festival Strings Lucerne gondoskodott róla, hogy előadásuk nyomán ne akadjon ki egyetlen pacemaker se. Meglehet, az SZTK-szemüvegkeretek és a zsírpecsétes nyakkendők mögül az ilyesfajta produkciók színvonalasnak tűnnek. Mert egyébként nem azok.
Illetlen lenne Svájcból – azaz a világ legunalmasabb (értsd: legdöglöttebb) országából – érkezett muzsikusoktól átütő szenvedélyt várni, de ami sok, az sok. Értem én, hogy a kis- vagy nagypolgári attitűd, melyet az Alpok zöldellő lankáin oltott magába e sok ezernyi jámbor lélek, ennyit enged, de akkor meg nekünk nem kéne engednünk, vagy beengednünk ezeket. Főleg nem meghívni. Azt aztán már tényleg nem.

A koncertet nyitó Schönberg-darab akkora nulla, hogy ennyivel le is kell zárnom ezt a mondatot. A Schubert-féle Német táncok is olyan aggasztóan jelentéktelen, hogy legszívesebben azonnal felállnék, és elhagynám a termet, mégis maradok, mert érezni vélem a schuberti dallam-szépség idegnyugtató potenciáját. Szükségem is van rá. A zenekar játszik: pontosan, kényelmesen, még azt is megkockáztatom, szép hangon. Zizegnek, zümmögnek bambán, húzzák a vonót a húrokon, s közben a fejek mélyen a kottában. Jó helyen vannak ott. Achim Fiedler karmester úgy dirigál, mintha száztagú együttest és méretes kórust vezényelne: pálcával (!), széles és kifejező, mi több, áramvonalas mozdulatokkal. Még jó, hogy dobogót nem kért a húsz főt el nem érő kamarazenekarához.

De a legrosszabbat csak ezután tolják az arcomba: begördül Steinway és Fiai a maga fennkölt eleganciájával, fölényeskedő gőgjével, az egész ócska, XIX. századi ihletésű rituálé a zongoralakk májer mázával több mint kínos. Önmagában ripacskodás. Érkezik hozzá Gottlieb Wallisch, névjegykártyája információi szerint "osztrák zongoraművész", és elővezeti Mozart C-dúr zongoraversenyét. Gyengén, bután, semmitmondóan. Kár volna több szót vesztegetni rá.

És nem sokkal jobb a szünet utáni Brahms-kamaramű, a G-dúr vonósötös sem. Kicsit kibővült ugyan a létszám, de úgyis mindegy. Túl azon, hogy egy Op.111-től többet várnánk, az előadás is olyan bosszantóan érdektelen, olyannyira nélkülöz minden hiteles művészi szándékot, hogy azon kapom magam, az orgonasípokat számlálom és azt lesem, vajon a címer tényleg ferde rajtuk, vagy csak abból a szögből látszik úgy, ahol én ülök. Unatkozom. Ülök mélán, nyugodtan. A műsorfüzettel nem bíbelek, mert nincs.
Nem a katarzist hiányolom, arról régen lemondtam. Csak a csepp értelmet áhítom, hogy tudjam, értsem, minek ülök én itt, miért fizetek a belépőjegyért, és azt, hogy miért hangicsálnak azok a jóemberek odafent a pódiumon, és miért kell ezért fizetni nekik. Mindenkinek joga van tehetsége és ízlése szerint jól vagy rosszul játszani. De sehogysem játszani, vagyis ülni a pódiumon és úgy tenni, mintha muzsikálnánk, majd jelentőségteljesen meghajolni, mint aki elvégezte a dolgát, az hallatlan pimaszság. Semmitmondó és színvonaltalan játékkal és műsorral közlekedni a világban szintúgy.

A Művészetek Palotája ötévesen is koravén. Oda minden hamvas ifjúsága, lendülete. Sarkai megkoptak, padlója megfakult, talán az ajtók is nyikorognak már. Még a hostessek is csúnyulnak. Vagy, hadd mondjam így, lassan teljes értékű nyugdíjasklubbá cseperedik, ahol a tévészobában néha átkapcsolnak a koncertközvetítésekre, ha vége a Vacsoracsatának. Nem verem el rajtuk a port azért, mert a fennállásuk óta a leggyengébb koncertszezont produkálják. A válságköltségvetés bizonyára ennyit enged.

A Fesztiválzenekar legutóbbi hangversenye a bizonyíték rá: a zenével együtt mi magunk is kicsit megszületünk és kicsit meghalunk minden este egy hangversenyteremben. Mert a zene nem olyan, mint a Mona Lisa, ami van és kész, mert egy tárgy. A zenét mindig "meg kell csinálni", újra és újra. Ezért vagyunk itt, és nem máshol, és ezért mérgesít, ha egyesek csak mímelik a dolgukat. Mert valamire mégiscsak választ várunk. De úgy kell annak, aki egy merev hullát faggat az élet nagy kérdéseiről.
A komolyzene halott. Kocsis Zoltán néha virágot visz a sírra.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.