Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Szerelmi öröm és bánat - Kreisler kontra Beethoven (Kocsis Zoltán és Sergei Krylov szonátaestje)

2010-09-30 19:46:25 Bódi Árpád

Kocsis Zoltán és Sergei Krylov 2010. szeptember 26.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Sergei Krylov - hegedű
Kocsis Zoltán - zongora

BEETHOVEN:
G-dúr szonáta, Op.30 No.3
A-dúr szonáta, Op.12 No.2
A-dúr ("Kreutzer") szonáta, Op.47

Szót fogadtam a jegykezelő asszonyságnak és leültem oda, ahová "javasolta". Úgy éreztem magam, mintha a '80-as években megpróbáltam volna belógni a King Kong-ra. A deja vu még erősebb attól, hogy az Uránia Mozi a helyszín. A magányos ücsörgés jót tesz: 30 évet visszaugrottam az imént az időben, maradt még vagy 180 esztendő megszámlálása, hogy az 1800-as évek elejére képzeljem magam. Nem is megy nehezen!

- Megengedi, hogy leüljünk? - kérdezi egy 90 év körüli úriember. Kimértsége, udvariassága, lassú mozgása, arisztokratikus tartása újabb évszázadot repít vissza, egészen Richard Strauss, vagy Liszt koráig. Ők és kortársai már úgy beszélhettek Beethovenről, mint mi a jelenkorban Bartókról.
A műsorfüzet böngészése tovább tágítja bennem az időt. Ez nagyszerű! Alig 25 perc leforgása alatt fel tudtam készülni az esti koncert befogadására.
Amikor belépek az előadóterembe, villámcsapásként ér a felismerés: az előadók teljes tudatossággal választották a koncert helyszínéül az Uránia Filmszínház e csodás termét. A rengeteg arany és barna színárnyalat az egész kupolát kitöltő, mégis könnyednek tűnő csillár, a kupola érdekes sokszögekre tagolt felülete több kultúrát, stílust és korszakot fog össze. Most már tényleg jó hangulatom van a "hallgatózásra".

Mivel még mindig maradt néhány percem, a gyönyörködés mellett néhány kérdés merül fel, kezd foglalkoztatni, kellemes izgatottságot keltve bennem:
Milyen lehet Krilov?
És milyen lesz most Kocsis?
Képesek lesznek együttműködni?
Igazi kamaramuzsikát hallunk, vagy két művész közötti versengés-küzdelem lesz?
Egyenrangúak vajon?
Kinek az ötletein alapul-alakul a zenei matéria?

Nem túl hosszú várakozás után két roppant dinamikus ember lép a színpadra, szinte katonás léptekkel - az alacsonyabb (Krilov) szinte rohanva -, majd gépiesen és mosolytalanul meghajtva magukat köszöntik a közönséget.

A G-dúr szonáta Kocsis részéről brutális skálasorozatokkal indul. Közép és mély regiszterben tökéletesen elnyomja a hegedű hangját. Bár tudjuk, hogy Kocsisnak van - ha nem is mindennapi - humorérzéke, ez játékában egyáltalán nem mutatkozik meg. Ütemről-ütemre mészárolja le a hangokat. Krilov ellenben úgy ad elő, mintha egy korábbi Beethoven-estjét folytatná: játszik! Élvezi a zenét! Beethoven híres súlyjátékait elképesztően plasztikusan és a zene saját idején belül maradva valósítja meg. Ami Kocsisnál korrekt - hallható, hogy nagyon is jól tudja a hangsúlyok szerepét -, Krilovnál vicc és játék, vagy meglepetés. Őt egyáltalán nem zavarja, hogy partnere nem érzékeli: a hegedűnek ebben a szonátában szerepe van. Kitart amellett, hogy nem csupán profi, de spontán is legyen az előadás. A vonósok és énekesek intonációjával kapcsolatos vitákkal a teljes Széchényi Könyvtárat meg lehetne tölteni: Krilov minden elmélet nélkül számomra tiszta, hajlékony intonációval adja elő a nem mindig könnyű, Beethoven által darabossá tett zenét.

Az első tétel végül úgy zajlik le, hogy maga a zene nem is jut el hozzám, csupán az előadásmód, illetve a művészek eltérő felfogása. Az első forduló így azt volt képes megmutatni, hogy a két előadó koncepciója alapvetően más.

A szonáta második tétele azonban már a zenéről szól! Az előadók érezhetően jobban egymásra találnak. A zene nagyon különös. Itt bizony tetten érhető, hogy Beethoven elsősorban nem melodista. Apró gesztusokból, kőről kőre építi fel a szerző a témákat. A sok apró és váratlan hangsúly éppenséggel nem teszi könnyebbé a művészek azon igyekezetét, hogy a tétel a hallgató számára összefogott legyen. Krilov belemegy a játékba: a legapróbb hang is a legnagyobb figyelmet kapja, de nagyon jó vonókezelésének köszönhetően fordulékony, humoros, sőt időnként bájos. Hallható, hogy élvezi a művet. Kocsis mást gondol! Számára Beethoven marad szikladobáló titán. Nem csupán törekszik rá, de valóban tökéletesen adja vissza a kottaképet. A legnehezebb zenei megoldásokat is jól interpretálja. Éppenséggel ezért válik keménnyé, minden mozzanat túlmagyarázottnak tűnik. Egy-egy váratlan súly olyan erőszakos, hogy inkább érzem magam zongoraórán, mint Beethoven-esten. A közönség egyértelműen érzékelte, hogy nem együtt alkotnak a művészek, ennek megfelelően lanyha tapssal honorálta a G-dúr szonáta előadását.

A következő szonáta az Op.12 No.2-es A-dúr. A művészek megint beviharzanak a színpadra. Most veszem csak észre, hogy alkatukban mennyire különbözőek. Krilov alacsony, izmos, jellegzetes hegedűs púppal, nagy, kifejező szemekkel. Kocsis magas, szinte arisztokratikus, szigorú mozgású és tekintetű, mint egy bíró, vagy jegyző: mindenképpen a törvény őre.
Krilov a második szonátánál sem adja be a derekát: játéka továbbra is finom, de élő és izgalmas. Továbbra sem érteni, Kocsis miért nem lazít egy kicsit, és miért nem hagyja szóhoz jutni a hegedűt. A "Jegyző Úr" csak egyféle törvényt ismer, és azt szigorúan be is tartatja. Szinte a csodával határos, hogy Krilov így is megtalálja a módját ötletei és kreativitása megmutatására. Játéka gyakran olyan érzetet kelt, mintha egy-egy megoldás épp most jutna eszébe. Folyamatosan születnek a hangok és gesztusok, újrateremtődik a zene. Kocsis rettenetesen szigorúan tartja a tempót, nem hagy sok időt Krilovnak. Ez egyre izgalmasabb helyzeteket hoz létre. Ez a hangszerek közötti vita, ami leginkább előreviszi a zenei történéseket. A szonáta végére már egyértelmű, hogy a nyitott és a zárt személyiség előbb utóbb találkozni fog.

Kíváncsian várom a "Kreutzert", a szünet máris túl hosszúnak tűnik. Nem is csalódom! Valóban jobb az összjáték. Természetesen maga a mű is összehasonlíthatatlanul jobb, mint az előző két szonáta. Itt a hangszerek arányát is jobban alakítja a szerző, és megmutatja azt is, hogy gyönyörű dallamossággal is ki tudja fejezni gondolatait, érzéseit. Krilov teljesen másként hegedül, kiderül, hogy hatalmas hangot képes elővarázsolni hangszeréből. Hátradőlök, és gondolatok nélkül élvezem a első tételt az elejétől a végéig. A variációs tétel azonban mindkét művészt próbára teszi. Időnként kissé már unalmassá is válik. A zongoránál időnként érthetetlen a sok pedál, ez különösen azért zavaró, mert a hegedűn nincs pedál... A záró tétel mindként előadó részéről agresszív, de ebben az esetben teljesen elfogadható, sőt jól esik hallgatni a tehetség elsöprő lendületét. A mű végére annyira jól működnek együtt, hogy az az érzésem támad, túl rövid volt a koncert! A közönség hálásan tapsol, én is szívesen hallgatnám még a művészeket.

Krilov és Kocsis láthatóan felszabadultak, örömmel jönnek vissza a színpadra még két ráadást játszani. Kis szellemi bakugrással kapcsolja össze Beethovennel Kreislert, mondván mindketten Bécsben alkottak. A Szerelmi öröm kissé vaskosra sikerül Krilovtól(!), ellenben Kocsis fantasztikus kamarapartnerré alakult. Nem zongorakíséretet játszott, hanem érzékeny társszólamot, úgy vigyázva a hegedűsre, mintha testvére lenne.
A Szerelmi bánat felkonferálása is kissé lazított Kocsis korábbi zárkózottságán:
- "A szerelmi örömöt a bánat követi rendesen. Vagy nem is tudom, melyik van előbb..." A mű csúcsromantikus előadása helytálló volt, Kocsis ismét remekelt Krilov pedig - bár pengeélen táncolt időnként - elkerülte a hegedűsök híres "giccsparádéját".

Visszagondolva a koncertre, nagyszerű élmény volt a zeneszerető közönség számára. Beethoven zenéje két igen erős karakteren szűrődött át. A zene értelmezése-megszólaltatása nem kevés konfliktust okozott a művészek között, de éppen ez tette oly izgalmassá a koncertet.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.