Az ünnep súlya és felelőssége (Melis László és Mahler - Budapesti Fesztiválzenekar)

2010. szeptember 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

MELIS LÁSZLÓ: Dionysia
MAHLER: VII. (e-moll) szimfónia

Úgy emlékszem, tavaly némileg bánatosan tettem szóvá, hogy mindössze két produkcióból áll a Budapesti Mahler-ünnep.
Az idei sorozat nem csak annyival volt hosszabb, hogy a tájékozatlan kívülálló könnyen ide sorolhatta a Budapesti Filharmóniai Társaság 5-i előadását is - kár hogy a Feltámadás-szimfónia olyannyira esetlegesen szólalt meg, hogy nem tudtunk felhőtlenül örülni a választék bővülésének.

Viszont a tavalyi Mahler-ünneppel szemben idén a két koncerten két teljes szimfónia is megszólalt. Az Észak-német Rádió Zenekarának Negyedikjéről - valamint Jörg Widman igazán rokonszenves zeneszerzői és klarinétos kvalitásairól - Johanna már beszámolt Önöknek, de a leírtakat én is tiszta lelkiismerettel erősíthetem meg.

A zárókoncertet hagyományosan fenntartja magának a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván, és a műsorszerkezet is előre tudható. Fischerék a koncert első félidejében már másodszor adnak elő egy konkrétan erre az alkalomra rendelt művet. (Tavaly Giovanni Sollima Népmesék gordonkára és zenekarra című darabját hallhattuk.) A kezdeményezést pedig nem tudjuk eléggé dicsérni. Kétszer egymás után, az már hagyomány! Nagyon remélem, hogy jövőre is megtartják.

Nagyon izgalmas már maga a gondolat is, hogy azok a zenebarátok, akik mélységes lenézéssel beszélnek a Mahler itt bemutatott Első szimfóniáját értetlenül fogadó egykori budapesti közönségről, most hasonló elszántsággal kardoskodnak az új művek ellen - vagy éppen mellettük. Fórumainkban is visszakereshető az érdekes polémia (Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek). Eszem ágában sincs visszaélni a helyzettel, nem szeretnék éppen azzal példálózni, hogy Mahlert többnyire pontosan hasonló érvekkel marasztalták el anno, mint manapság Giovanni Sollimát...

A Fesztiválzenekar nem egy speciális fesztiválon, hanem nagyon is frekventált miliőben ad elő egy-egy nagyobb kortárs opuszt - ezzel a hagyománytisztelő és kényelmes közönségből is kikényszeríti az elemzést, a kísérletezést, az új befogadását és persze az állásfoglalást.

Hátha egyszer mi, zenebarátok is rájövünk, hogy nem az a szégyen, ha az utókor majd egyszer másképp vélekedik valamiről, mint mi, hanem ha nem figyelünk oda és nem alkotunk véleményt. És reménykedem, egyszer a szerzők is rá fognak jönni, hogy ilyenkor elsősorban nem őket - vagy nem csak őket - minősítjük, hanem saját magunkat...

Szóval, nagyon komolyan és feszült figyelemmel vártam az új darab bemutatóját.

Azért pedig külön, mert Melis László - valószínűleg az én hibámból - időnként el-eltűnt a szemem elől. A 180-as csoportnál folytatott ténykedésére emlékszem elsősorban (az Etűd három tükörre című kompozíció Hungaroton-lemezen akkoriban sokakhoz eljutott). A későbbi időkből még a Black & White című zongora-szvitet volt alkalmam figyelmesebben meghallgatni, de koncerteken valahogy elkerültük egymást.

Nagyméretű, szimfonikus zenekarra komponálni kortárs szerzőknek - legalábbis az előadhatóság reményével - ritkán adatik meg. Ilyenkor legalább az eldől, hogy ki tudja kiaknázni a lehetőségeket, és ki az, aki ezt úgy is meg tudja tenni, hogy közben saját határain belül marad.

Az ógörög tematikájú Dionysia első tételeiben vegyesek voltak a benyomásaim, de igazából egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a kifejezetten statikus, hangsúlytalan és csomópontok nélküli zenétől. Az archaizáló, modális hangsorok szorosan illeszkednek a tematikához - gondolom, nem véletlenül alkalmazta Melis - mindazonáltal nekem nagyon hiányzottak azok a feszültségek és oldások, amelyek a funkciós zene későbbi évszázadaiban megjelentek. Egy domináns karakter, netán egy hangnem-, vagy ritmusváltás tikkasztó hiánya közben jöttem rá, hogy valójában ez is repetitív zene, csak más tempókban és főleg más apparátuson, mint amit megszoktunk. Sajnos a minimal-art erényei nem igazán működnek ebben a környezetben, a nagyszabású apparátus elfedi a szerkezetet, nem nagyon követhető "építkezés", márpedig az egész stílus minden érdekessége, izgalma ebben rejlik.

Az utolsó tétel belső váltásai és legfőképp a befejező énekszóló nem véletlenül tetszett sokaknak - néhány Olvasónk már szóvá is tette fórumainkban -, ugyanis pontosan ez volt az a rész, ami legalább részben pótolta azokat a változásokat, amelyekkel a szerző addig takarékoskodott. Itt a zene egyszerre kinyílt, és egy egészen más szintre emelkedett.

Szóval, én személy szerint nem voltam meggyőzve, és ha vállalom is a véleményem, az utána következő Mahler fényében csak nagyon óvatosan mernék bármit is sarkosan és véglegesen megfogalmazni. Ha hozzájuthatnék bármilyen felvételhez, nem zárkóznék el a többszöri meghallgatástól, tanulmányozástól. Az hallatszik az egész zenekari hangzáson, hogy Melis László tisztességes és nagy munkát végzett, és ha a lelkesedést nem is adják könnyen, a tiszteletteljes figyelmet feltétlenül megérdemli!

Szóval, hogy is mondtam: "az utána következő Mahler fényében..."

Igen, a Hetedik szimfónia sem könnyű eset. Talán már írtam róla, de nekem a Mahler-rajongásért is meg kellett dolgoznom. Gyanítom, hogy másoknak is, legfeljebb nem mindenki vallja be. Ezek a művek igényelnek egyfajta intellektuális és érzelmi felkészültséget, hozzáállást, de tény, hogy a Hetedik még így sem adja könnyen magát. Talán a legösszetettebb, legbonyolultabb, leghosszabb valamennyi közül. Kezdőnek ne az ebből készült felvételeket mutassuk először.

A Fesztiválzenekar és főleg Fischer tehet róla, hogy a nagy mű nem válik nehezen nyelhető, ragacsos zagyvalékká. A pontos belépésnek, a tiszta intonációnak van olyan foka, amikor a belső szólamok sokkal-sokkal követhetőbbé válnak a szokásosnál. Egy ilyen sűrű és tömött zenekari hangzást egyedül a zenekar minősége tehet plasztikussá és élvezhetővé - és a Budapesti Fesztiválzenekar előadása élvezhető.

Ezzel együtt is vallom, Mahler zenéjének befogadása - a legtöbb nagy zeneszerző műveihez hasonlóan - odafigyelést, felkészültséget, sőt, némi elszántságot igényel. Nincs okunk ugyanezt megtagadni azoktól a kortárs szerzőktől, akik versenyre kelnek a legismertebb és legelfogadottabb mesterekkel. Számomra ez volt az idei Mahler-ünnep legfontosabb tanulsága.