Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Ave Imperator! (Andreas Scholl Händel-estje)

2010-05-15 10:38:13 Balázs Miklós

Andreas Scholl 2010. május 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Andreas Scholl - ének
Stuttgarti Kamarazenekar
Vez.: Michael Hofstetter

HÄNDEL:
Giulio Cesare in Egitto - Ouverture
Admeto, re di Tessaglia - Ballo di larve; Recitativo-accompagnato "Orride larve"; Aria "Chiudetevi miei lumi"
Concerto grosso, op.6 No.1
Giulio Cesare in Egitto - ária "Se in fiorito prato"; Gigue; ária "Va tacito"
Radamisto - zenekari szvit
Rodelinda - Sinfonia-Recitativo "Pompe vano di morte"; ária "Dove sei"
Alexander's Feast - Concerto grosso
Partenope - ária "Furibondo spirai vento"

A Krisztus előtti első században Caius Iulius Ceasar elfoglalja Galliát, s több sikeres hadjáratot vezet a hűvös Brittania földjére is. Ceasar, a hódító szobra magasodik a Forum Romanum impozáns ókori romjai fölé, talpazatán a jól ismert SPQR felirattal, a Szenátus és a római nép egységbe forrt hatalmát hirdetve. Ceasar, a szerelemtől ittas operai hős, már egészen mással van elfoglalva Händel csinos dalművében: a gyönyörű Kleopátra oldalán dicsfénytől övezve vonul be Alexandriába.

Andreas Scholl koncertjén akkor jártunk el jól, ha egy mélyen emberi imperátorra számítottunk. A "Se in fiorito prato" vagy a "Va tacito" ugyanis erről a Ceasarról mesél. Az opera az a különös műfaj, amelyben néha a legnagyobb zsarnokok, véres kezű hódítók is emberi arcukat mutatják, ha van nekik. Partenope, Nápoly királya, vagy Admetus, Thesszália uralkodója ezúttal kívül hagyja fegyverét, s hatalmát édes dallamokba konvertálja. Scholl és kísérete, a Stuttgarti Kamarazenekar muzsikusai a nagy tér ellenére is már-már intim hangulatot teremtettek a színpadon, jelezvén: ez nem a hatalmasok, hanem az esendő emberek ideje.

A kontratenor hangja csak annyira lehet erős, amennyire a hangfaj, pontosabban az arra jellemző hangképzés sajátosságai engedik. A második emeleti oldalerkély még hallótávolságon belül van, a középerkély azonban már "veszélyeztetett zóna", nem is beszélve a harmadik emeletről. Aki csak lemezről ismerhette eleddig Andreas Scholl művészetét, könnyen csalódhatott az olcsóbb tikett és ülőhely birtokában. Az énekes hangjának jellegzetes fénye, egyedi hangszíne nem juthatott el a terem valamennyi sarkába, híján a jelentékeny vivőerőnek. Kárpótlást jelenhetett viszont az a páratlan líraiság, arányérzék és ízlés, mellyel Scholl interpretálja Georg Friedrich Händel operaáriáit.

Mert ezen az estén csak a német földről Angolhonba szakadt zenemester művei szólhattak, s bármennyire is szerteágazónak ismerjük Scholl Dowlandtől Mozartig ívelő repertoárját, be kellett érjük a legfülbemászóbb Händel-slágerekkel a műsorban is, még a ráadásban is - az "Ombra mai fu" szép, szép, de talán unhatják sokan. Még az énekesi pihenőidőben is hercig Händel-szvitekkel igyekeztek űzni a gyengébb helyre kényszerültek unalmát a hangszeresek.

A hang kész, teljes egész, megfelelően mozgékony, s az idővel érik, alig fárad, nemes tartása és "krémes zamata" ugyanaz. Kétségünk nincs, a kontratenorok, vagy ha tetszik férfialtok legjobbja áll előttünk; ezt aligha kell az orrára kötni bárkinek. Az áriák megszólaltatása gazdagon árnyalt és gyönyörűen formált, ihletett előadást hordoz, s a hang annyira képzett, hogy a mostohább koloratúrák sem okoznak gondot. Andreas Scholl énekintelligenciája páratlan, művészi modora irigylendően választékos.

Alaphangja természetesen az érzékeny líraiság, a drámai felindultság nem igazán kenyere. A mélyek tiszták és pontosak ugyan, de kissé erőtlenek, a magasak viszont a lehetőségekhez mérten teltek és zengők, kellően expresszívek. Scholl színpadi eszköztára üdvözlendően csekély, de annál adekvátabb: nyoma sincs a primadonnás gesztusoknak vagy idegborzoló tornamutatványoknak, letisztult, fegyelmezett ének- és színpadi kultúra az övé, mellyel a közönség rokonszenvét maradéktalanul kiérdemli. Noha nem tartozom azok közé, akik vitatják Scholl operai erényeit, értem azok kétségeit, akik szívesebben hallgatnák őt a direkt drámaiságot gyakrabban nélkülöző, stilizáltabb oratóriumokban, vagy éppen üdvözlik dalénekesként.

A Stuttgarti Kamarazenekar modern hangszereken játszik, s bár manapság a virtigli korhű együtteseket szoktuk meg az efféle produkciók mellett (berlini, freiburgi, bázeli régizenei együtteseket például), hangosabb panaszszóra kevés valódi okot találhatunk. Igazi precíz, német zenekar a stuttgarti, megszólalásuk pontos, játékuk mértékletes és egységes. Cserébe azonban kevésbé idiomatikus frazeálást, kevésbé tetszetős formálást hallunk. A Händel-szvitek és operai bevezetők inkább csak jól összerakott rutinmunkaként haladnak a fülkagylók felé. Mondhatnánk úgy is: egy pillanatra sem kívánják elvenni a reflektorfényt az énekes szólista elől. Michael Hofstetter professzionális, felkészült dirigens képét mutatja, apró, ceruzaméretű pálcájával kifejező és világos mozdulatokkal irányítja a zenekart. Épp csak azt a kis pluszt, amitől akár varázsos is lehetne a händeli preromantikus dallamfüzér, azt nem tudja beletenni.

Megjegyzendő, a szólót vállaló elsőhegedűs hibátlan és csakugyan tetszetős produkciót nyújt, nem is beszélve a "Va tacito" obligát szólókürt-szólamát ellátó kürtművészről (információim szerint Christophe Essről van szó), aki makulátlan játékkal tette még elragadóbbá a ráadásként újfent megszólaló slágerszámot.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.