A nyúlon túl (Macujev, Boldoczki és az LFKZ a Tavaszi Fesztiválon)
2010. április 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Gyenyisz Macujev (zongora)
Boldoczki Gábor (trombita)
Hangversenymester: Rolla János
CORELLI: Concerto grosso (D-dúr), Op.6 No.7
BACH: A-dúr oboaverseny, BWV 1055 - átirat trombitára
MOZART: G-dúr zongoraverseny, K 453
BARTÓK: Divertimento
SOSZTAKOVICS: c-moll versenymű zongorára, trombitára és vonószenekarra, Op.35
A húsvéti rituálék kötelező gasztronómiai kellékei közül mindből jutott az ünnep másnapjára: a reggeli sonka és tojás egyvelegét délre feledteti a húsvéti kalács zamata, estére pedig vagy harminc deka csokinyuszi üli meg a gyomrom. Idejében jött az esti kijózanító szellemi táplálkozás, még mielőtt végleg saját emésztőszerveim áldozatává lettem volna.
Az est valós műsorrendje éppen olyan kavarodást hozott, mint az imént idézett étkek a bensőmben, az előzetesen meghirdetett Dvořák-darabnak híre-hamva sem volt, helyére pompás barokk kompozíciók kéredzkedtek, némileg átrendezve a koncert menetét. A programmal való kirakós játéknak ezúttal nagyon is volt értelme: a koncert zárásaként időzíteni a Sosztakovics-koncertet jó döntésnek bizonyult volna akkor is, ha más szólistával hallhatjuk a művet, most azonban, hogy Gyenyisz Macujev szólaltatta meg azt, úgy hiszem, így kellett lennie.
Macujev szeret Magyarországra jönni. Hét éven belül - ha jól számolom - ez már az ötödik alkalom, hogy a székesfőváros lelkes közönségét művészetével szórakoztatja. Nincs ezen mit csodálkozni, a pesti publikum eleinte kötelező szívélyességgel, később őszinte kíváncsisággal fogadta az orosz zongoristát, azután a rajongás, majd a kitörő ünneplés hangján búcsúztatta őt rendre utolsó fellépésein. Minden túlzás nélkül állíthatom: Macujev mára belopta magát a magyar közönség szívébe; mindig képes a hazai hallgatóság lelkesedését kiváltani. Még kissé túlsúlyos, más szóval: túldimenzionált Mozartját (G-dúr zongoraverseny) is kitörő tapssal fogadta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége. Mondhatnám, megelőlegezett bizalom a híres Macujev-számként számon tartott Sosztakovics előtt, netán "megutólagozott" hálajel a sok eddigi pörölycsapás nyomán.
Mert Macujev Mozartja messze van attól, amit a modern, vagy manapság divatozó zongoraiskolák korszerű Mozart-játéknak mondanak: zsíros, masszív, hangos és hatáskereső. Sehol a szende fortepianók matt csengése. Az orosz fiú, ha leüt egy billentyűt, akkor az le van ütve. Vagy így, vagy úgy, jól vagy rosszul, de le van. Nem stílustalan, csak kissé bumfordi, ugyanakkor csillogóan virtuóz szeretne lenni ott is, ahol semmi virtuozitásra nem vágynánk. A középső tétel félénk lírája neki is, a kíséretnek is gondot okoz - de legyünk korrektek, ez a versenymű-tétel az egész zenetörténetnek gondot okoz.
Bezzeg Boldoczki a Bach-darabban: szárnyal. Az A-dúr oboaverseny átirata minden felesleges ornamens nélkül is igazi letisztult, arányos Bach-kompozícióval szolgál. Boldoczki játéka testes, de így is érzékenyen formált zenei hangokat hív elénk. Boldoczki igazi "klasszikus muzsikus" alkat, felkészült, szerény, elegáns. A megjelenése is, a produkciója is. Ízlése makulátlan, játéka irigylendően precíz, biztos intonáció, szélsőségektől mentes artikuláció az övé.
Ugyanezt az érzékenységet és eleganciát hallom a Bartók-darabban a koncert második felében: a Liszt Ferenc Kamarazenekar szép tónusú, vékony hangon, világosan interpretálva vezeti be a Divertimentót. Milyen kár, hogy a maréknyi vonósból álló együttes éppen a mű terebélyességét, vaskosságát, természetes hullámzását nem tudja igazán visszaadni, cserébe meghalljuk, milyen a bartóki könnyedség, játékosság - mert bizony, van ilyen is. Talán egy picit szélesebben kibontott rubatókat, markánsabb hangsúlyokat várnánk, nem többet, hogy a népies motívumok nyersebbnek, erőteljesebbnek hassanak.
Macujev és Boldoczki ismét a színpadon: Sosztakovics c-moll zongoraversenye a pár szál vonós mellé még egy obligát trombitát is kér. Különös hangszer-összeállítás, ilyenre csak akkor illik írni, ha pontosan tudjuk, mit akarunk - vagy ha épp nincs más. Az orosz zongoraművész és a magyar trombitás ideális előadói a darabnak. (Lám, Boldoczki kimért eleganciája mögött érzékeny humor is lakozik!)
Megvallhatom, jómagam mindig is bazári, hatásvadász műnek véltem ezt a zongorakoncertet. Az is, valóban, de annak zseniális. Sosztakovics egyaránt mestere a nagyotmondásnak, az odamondásnak, a tollbamondásnak, meg persze a mély mondanivalóval kitüntetett művészi megnyilvánulásnak. Az üres fecsegésnek, a még üresebb bombasztnak, ahogyan az idegborzoló, kérlelhetetlen igazmondásnak vagy a maró gúnynak. Opusz 35-ös versenyműve harsány és gonosz mű, egyszerre oldott cirkuszi mutatvány és kegyetlenül következetes, szúrós bravúrdarab.
Macujev megint 100%-os, egyetlen hangot sem hanyagol el. Mindent hangsúlyoz, amit csak hangsúlyozni lehet. Sosztakovics darabja nála kibújik a céltalan fecsegés skatulyájából, amit sokan bizony ráhúznának. Nála az önmagába forduló virtuozitás nyeri el a legdrámaibb sodrás szigorú pillanatképét, mely egyszer tarajos-vad hullámzással tör fel, máskor fürge és önfeledten kanyargó nyomokat hagy. Úgy csépeli a zongorát, mintha ez élete függne rajta: a többmázsás hangszer szinte összeroppan az öklei alatt, s talán a pódium hosszútűrő gerendái is belereccsennek kínjukban.
A torkunknak ugrik a vérnyúl.
Macujev mer önfeledt, hangos és hatásvadász lenni, ha a darab ezt kéri tőle.
A közönség pedig ráadást kér tőle, s Macujev nem is engedi addig haza híveit, míg minden mára ütemezett hangot ki nem játszik magából: két szóló-encore után a Sosztakovics-versenymű utolsó tétele újra megszólal, ugyanazzal a fékezhetetlen lendülettel. Csattog, vonyít, üvölt a fa és a fém, tombol a közönség. Harap a nyúl, döglik a légy.
