Olcsó színház - Nagyszerű színház! (Erwin Schrott romantikus áriaestje)

2010. április 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Erwin Schrott - ének
Auxiliadora Toledano - ének
Kerek István - hegedű
Zádori László - zongora
Ács Péter - bőgő
Marcelo Nisinman - bandoneón
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vez.: Pier Giorgio Morandi

Részletek VERDI, MOZART, ROSSINI, DONIZETTI, BIZET, BELLINI, PUCCINI műveiből
Négy tangó JULIO MARIA, CARLOS GARDEL, és PABLÓ ZIEGLER műveiből

Rengeteg ember kavargott a MűPában elsején este. Valahogy más, kicsit színesebb társaság gyűlt össze, mint amilyen más koncerteken szokott. Sok volt a selyem, az estélyi jellegű költemény, a gondosan befésült frizurák. Nagy tömeg volt a büfében is, csokornyakkendős elegáns urak igyekeztek kiszolgálni csillogó szemű csinos hölgyeket, pezsgősüvegek nyíltak, könnyed kacagások szálltak fel itt is, ott is.

Érthető volt ez a hangulat: Erwin Schrott koncertjére készültek, nem pedig Szokolov Beethoven-estjére.

Már önmagában a koncert elnevezése is sokat elárul. A műsor fele Mozart, mégis romantikus áriaestről beszélt a plakát. Vajon miről lesz itt szó? A szokásos operaházas elhúzott, legatós, szétkent Mozartról? Vagy ezúttal valami másért fért bele ez a legklasszikusabb klasszikus szerző a romantika korszakába? És egyáltalán: mi ez az egész? Ezek a macsós - mondhatnám stílszerűen: Don Giovanni-s - fotók az Interneten, a sármos mosoly, a szexis testtartás? Komoly dolog ez? Figyelemre érdemes? Megéri ezt a rendkívül borsos jegyárat kifizetni érte, vagy csalódást okoz majd az uruguayi fiatalember?

Erwin Schrott mindenkinek csalódást okozott, aki nem tud szabadulni az európai kultúrkörben nevelkedett énekes generáció, és a nálunk szokásos színpadi hagyományok kliséitől.
Erwin Schrott ugyanis valami egészen mást hozott, mint ami errefelé szokás. Ő nem készül hosszasan egy-egy magasságra, nem tervezgeti meg hajszálpontosan, mikor merre fog lépni a színpadon, vagy hogyan fogja meg partnernőjét, nem hagyja, hogy a konvenciók befolyásolják mozgását, arckifejezéseit vagy hangképzésmódját.

Igen, ez egy egészen más Mozart volt, mint amilyenre számítunk itt Európa közepe táján. Sem az operaházak nagyhangú előadásának keretei közé, sem pedig az archaikus előadó-művészet tudományosan érzelmes világába nem fért bele. Megvoltak benne a mozarti gesztusok, de valahogy egészen másképp, mint eddig hallhattuk bármikor is.

Óriási hangja van. És ugyanakkor hihetetlen pianókat tud énekelni. Alig, de mégis hallani a legfelső emelet legutolsó sorában is.

És eltér Erwin Schrott a nálunk szokásos tiszteletreméltó előadói attitűdtől is. Nem a darabra koncentrál, nem lehet folyamatosan érezni, hogy a mű, a zenei történések szolgálatába állítva irányítgatja a testét. Kintről nézve olyan, mintha most súgná a fülébe valaki a hangokat, melyeket egy pillanattal később minden gond nélkül, ösztönös megérzéseit követve elénekel.
Ily módon természetesen rengeteg fölös energiája marad a kisportolt testalkatú, mozgékony hangú basszbariton férfinak.

És innen indul a játék csak igazán. Erwin Schrott nem egyszerűen a színpadot tölti be, hanem az egész termet. Ott van minden hallgató mellett, ott lóbálja lábát a hangvetők tetején, leinteget a karzati emeletekről. Nincs szüksége díszletekre, jelmezekre, különféle világítástechnikai bravúrokra. Egy szál szürke öltönyében egy üres színpadon is maradéktalanul megmutat mindent, amit a szerep megkíván. Hát ennyit az operaházi monstre-költségvetések szükségességéről. Nem múlik rajta semmi.
Schrott csak úgy "pőrén" is mindenkit meghódít és kiszolgál egyszerre.

Mert azért vannak pillanatok, amikor tetten érhető, hogy itt egy nagyon komoly emberről van szó. Amikor egy-egy félmozdulaton, oldalra sandításon érzékelheti a hallgató, hogy Schrott figyel a többiekre, a zenésztársakra és a közönségre is. És úgy énekel, úgy játszik, ahogy pillanatnyi megítélése alapján a zenének és a hallgatóknak a legjobb.

Hogy nem lehet egyeztetni a kettőt?
Elvileg szerintem sem. Neki sikerült.

És ott volt mellette a szintén nagyon fiatal és csinos spanyol énekesnő, Auxiliadora Toledano, aki valahol félúton van egy szokványos operaházi énekeső és Schrott között. Nála lehet érezni a koncentrációt, de mindemellett marad ideje a színpadi játékra is. Nagyszerű hang ő is. A magasságai kicsit szorítósak, nem csak testből jönnek, hanem javarészt torokból. De még emellett is olyan pianókat énekel fenn, hogy megáll az emberben az ütő.

De az est legszívmelengetőbb alakja Pier Giorgio Morandi, a karmester volt. Ha épp nem vezényel, akkor olyan, mint egy nyugdíj előtt álló öregedő mackó. De mihelyst hátat fordít a közönségnek és felemeli a karját, 20 éves ifjúvá fiatalodik és érzelmes, vehemens gesztusaival igazi operai hangulatot sugall az előtte ülőknek.

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának szüksége is van a külső inspirációra. Még emellett a rendkívül intenzív karmesteri jelenlét mellett is megtalálják a kibúvót az izgalmak alól. Mégis, az a pár ütem, amikor sikerült felemelkedniük Morandi szintjére, kárpótlást nyújtott az üresjáratokért.

És a végén jöttek a tangók - három nagyszerű magyar(!) zenésszel és egy latinos nevű ragyogó bandoneónjátékossal -, melyek igazán megmagyarázták, hogy mitől ilyen más Schrott Mozartja, mint a miénk.
Ez egy másik világ, egy másik életritmus, egy másik dimenzió, ahonnan ő jött. És Schrottnak megvan hozzá az ereje, a tehetsége, hogy ezt a meggyökeresedett, elnehezedett Európát kicsit áthívja, kimozdítsa egy másik kultúra felé.
Aki Schrottot hallgatja, vagy át tud lépni ebbe a másik világba, vagy jobban teszi, ha elkerüli őt.
De én azt ajánlom Önöknek: tegyenek meg mindent azért, hogy sikerüljön a váltás.
Páratlan élményben lesz részük mind a zenerajongóként, mind pedig hétköznapi emberként.