Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Bartók, Csárdás, Happy Birthday (A Moszkvai Szólisták és Jurij Basmet)

2010-04-04 09:52:00 Bódi Árpád

2010. március 25.
Thália Színház

Moszkvai Szólisták
Vez.: Jurij Basmet

CSAJKOVSZKIJ: Firenzei emlék, Op.70
BRAHMS: h-moll kvintett - átirat brácsára és vonószenekarra, Op.115

Mi tagadás, Budapestre érve mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha autóval megyek (40 perc a kezdésig). Budapest, mint városállam, bizony komoly feladatot ad a koncertre igyekvőnek (30 perc a kezdésig). Az útfelújítások, az "ideiglenes" forgalmirend-változások, a parkoló autók miatt életveszélyessé szűkülő utcák próbára teszik az utazó idegrendszerét (20 perc a kezdésig). A keskeny utcák fölé hajló magas házak végül a GPS-t is térdre kényszerítik, így az útvonal követését segítő női hang csaknem kétségbeesetten közli: képességei határára ért, nem tud tovább navigálni, mivel nem látja a csillagos eget (12 perc a kezdésig). Nincs más megoldás, az első szabaddá váló helyen parkolok: Fantasztikus! Meg tudtam végre állni (9 perc a kezdésig). Keresem a táblát a gyengén megvilágított utcában: kell-e parkolójegy, és ha igen, hol van a parkolóautomata? (7 perc a kezdésig.) Megvan! Kétségbeesett kaparászás fémpénzért a tárcámban... A fene egye meg, csak 20 percre elég! (6 perc a kezdésig.) A járókelőkhöz fordulok, remélve, valaki tud papírpénzt váltani, de sem magyar, sem angol szóra nem állnak meg, sőt félrelöknek (3 perc a kezdésig). Végül bedobok annyi pénzt, amennyi van nálam, bízva abban, hogy a parkolóőr is a koncerten lesz... (2 perc a kezdésig). Mivel a tájékozódásban senki nem segít, megnyitom korona csakrámat, és a keskeny mennyboltszeletre tekintve felfohászkodok:
"Csillagok, csillagok, utat mutassatok!"

Hermész sietve érkezik és szárnyakat köt a lábamra, irányba állít. Fél nyolc! És megérkeztem! Röpke hálaimát rebegek, majd belépek a Thália Színházba. Sok más koncertlátogató is késik. A jegyemet kétszer is ellenőrzik. Bizonyára kétlik, hogy tényleg létezem, annyira valószínűtlen, hogy erre a koncertre ilyen zaklatott állapotban érkezem. Miután meggyőződtek róla, hogy nem MMS vagyok, megmutatták a helyemet. A színház zsúfolásig telt, így csak 14 ember lábát kell végigtaposnom - a sor kellős közepére szól a jegyem -, és még béna mentegetőzésemet is végighallgatják: Nem én jöttem későn, hanem önök túl korán! Nyugodtságukat szemlélve gyanú ébred bennem: ezek az emberek ide születtek, a 8. sorba, így nem is kellett közlekedniük a városban. Micsoda élet! Igaz, kicsit szűk az életterük, de minden este ragyogó művészi élményekkel telve térhetnek nyugovóra.

A fellépő művészek igencsak megvárakoztatják a közönséget, így bőven van időm megnyugodni és gondolataimat rendezni. Körbetekintek, és az jut eszembe, hogy a koncerttermek csodásak. A Thália nagyszínpadának nézőtere ugyan nem túl pompázatos, de a visszafogott, mégis igen jó ízléssel kialakított szép környezet irtózatos pénzösszegeket emészthetett fel. A közönség számára a helyiség megszokottnak tűnik, ámuló, vagy csodálkozó tekintetet keveset látok. Érdekes - gondolom -, eleinte a közönség fürdik fényárban, az ő egyedi gondolatai a fontosak - a körülöttem ülők nagy lelkesedéssel meg is beszélik az aznapi eseményeket -, majd lekapcsolódik a kellemesen szóródó sok fény, és a színpadon álló művész kerül jóval koncentráltabb és erősebb világításba. A közönség sötét tömeggé válik, és a termet csak a művész érzései, gondolatai töltik meg. Nagyon izgalmas! De természetes kapcsolat ez a zenével? Helyhez vagy kötve zenehallgatás közben, csomó ismeretlennel az oldaladon és a hátad mögött. A zenésznek van tere, a hallgatónak nincs. Nem kiálthatsz fel, hogy ez milyen szép, és nem pattansz fel a helyedről izgalmadban. A profi zenész már nem szolgálja hallgatóságát? Leigázta és helyhez láncolta?

Gondolataimat a közönség türelmetlen tapsa szakítja meg. Mindenki várja már, hogy az est előadói színpadra lépjenek. Pár pillanat, és teljesül óhajunk.

Mély megdöbbenésemre - korábbi gondolataim ellenpontjaként - a vonószenekar csöndben vonul be, olyasféle inget viselve, mintha fekete ruhás szerzetesek lennének. Hangolás nincs! A "szakma konyhaszagát" így a pódium mögött hagyták. Fegyelmezetten várják vezetőjük színpadra lépését. És ekkor döbbentem meg másodszor. Jurij Basmet úgy lépett színpadra, mintha a zenekar egyszerű tagja lenne. A szerzetesek vezetője. Felvételekről ismertem már, de nem számítottam rá, hogy ilyen kistermetű. Dús, fényes fekete haja és sötét szemei azonban lendületet, nagyságot és erőt sugároznak. A karmesteri dobogóra lép és már lendül is a keze. Pálca nélkül dirigál.

Csajkovszkij Firenzei emlék című vonósszextettjének Basmet által vonószenekarra átírt változatát hallgatjuk. Kétségtelenül közepes színvonalú darabról van szó. Az első tételben ráadásul folyamatosan az a gondolat kísért, hogy a fafúvósok és a rezesek valami oknál fogva nem jöttek el a koncertre. Azonban a zenészek olyan elképesztően biztos hangszerkezelés birtokában vannak, hogy megfeledkezem a zenéről, és gyönyörködöm a hangszerek megdicsőülésében. Tudom, az orosz muzsikusokat gyakran éri a vád: nyersek, technikaközpontúak és giccsesek. A Moszkvai Szólisták nem! Különösen a második tételben megszólaló koncertmesteri hegedű hangja olyan lágy és gyengéd, hogy becsukod szemed és azt érzed, hogy simogatnak a hangok. A magyar vonóskultúrára oly jellemző brutális fortékat nem hallunk az este alatt. A Csajkovszkij-mű 3. és 4. tétele továbbra sem különleges, ám - különösen a hegedűk - olyan könnyed virtuozitással tartják kezükben a zenét, hogy elhatároztam, ha valaki még egy rossz szót ejt az orosz muzsikusokról, finoman jelzem neki, hogy a következő síszezont Moszkva környékén töltse, állításait ellenőrizendő. A mű végét nem követhette ováció, bár erős tapssal ismerte el a közönség a zenészek teljesítményét. Nem is teljesen világos, Basmet miért ezt a darabot választotta.

A szünet után Brahms h-moll klarinétkvintettjének Basmet által vonószenekarra és szólóbrácsára átírt változata következett. De mekkora csalódás! A Brahms által világosan szerkesztett műből szétfolyó, követhetetlen, dallamokat és szerkezetet szétráncigáló, még inkább szétterítő vég nélküli valami lett. A szólóbrácsa szerepe a legérthetetlenebb. Indokolatlan is, hiszen vagy nem játszik, vagy, ha mégis, akkor nem hallatszik. A mű csupán ott él - különösen az Adagio tételben -, ahol Basmet nem nyúlt a műhöz, vagyis csak a szólamvezetők és a szólóbrácsa játszik. A zene gyakran teljesen megáll, a frázisvégek túlzottan finomkodóak, ráadásul majdnem mindet ugyanazzal az előadói gesztussal zárják. Ami kárpótol, az a darab végéig megtartott igényes és szép hang mind az együttes, mind a szólista részéről. Brahms zenéje egyébként is igen komoly koncentrációt igényel a közönség részéről, ezzel az átirattal próbára tették még e sorok íróját is. A hallgatóság türelme a harmadik tételben kezdett elfogyni, egyre több a köhögés, gyakrabban hallani Negro- és savanyúcukor-papírok zörgését. Ilyenkor azért meg lehet érteni, hogy a népzenészek miért ragasztották a "szomorúzenész" gúnynevet klasszikus zenét játszó kollégáikra.
Megszólalt a mű utolsó két piano hangja, egyidejűleg egy leejtett üdítős üveg is, detonációval felérő csörömpöléssel.

Csodák csodájára vastaps! Mintha a közönség csak arra várt volna, hogy feledtessék vele az elmúlt fél órát. Bár valószínűbb, hogy a ráadásszámokat szeretné meghallgatni. Benda: Grave... Basmet hangszere úgy szól, mint egy cselló. Csodás! Végre összefüggő dallamok! Érthető tagolás! Igazi vonószene.
Kíváncsi voltam, mi jöhet. A következő ráadást Bartók születése napjának tiszteletére játszották. És mekkora sértés! Tán nem szereti Bartókot, vagy a magyarokat? A Happy Birthday Brahms Magyar táncaira emlékeztető, csárdáshangulatot keltő borzalma ízléstelen és kegyeletsértő.
A hangversenyt Alfred Schnittke Polkája zárta. A mű is és az előadók is ragyogó! Humor, gúny és önismeret! Szenzációs!

A koncert tanulsága kettős. Legközelebb a budapesti parkoláshoz viszek aprót és nyugtatót, a Moszkvai Szólisták koncertjére pedig akkor megyek, ha tudom, hogy nem Basmet zeneszerzői ambícióit kell megismernem, hanem a zenekar karakterének megfelelő darabokat látok műsorra tűzve.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.