Öt éve élmény
Most vasárnap, a nemzeti ünnep előestéjén rendezte ötéves születésnapi hangversenyét a Művészetek Palotája. Tényleg igaz, a "próbaüzem" hangversenyei már januárban megkezdődtek, de az ünnepélyes megnyitó a március 15-e alkalmából rendezett díszhangverseny volt - szinte hihetetlen, 2005-ben.
Az évfordulót mindenki komolyan veszi - fotópályázat, sajtótájékoztató, ünnepi kiadványok, nyilatkozatok, kiadott statisztikák, összegyűjtött recenziók...
Már öt év? Mintha tegnap lett volna - mondja a feleségem. Igaza van, habár bennem a torzult időérzék ellenkező előjellel is nagyon határozottan jelentkezik. Mintha mindig is a MűPába jártunk volna. Időtlen idők óta otthonként ismerős, és ezen a kisebb-nagyobb újítások sem változtatnak. Az információs pult és a büfé helycseréje fölött azonnal napirendre tértünk, és mióta a megváltott hangversenyjeggyel további fizetés nélkül látogatható a Ludwig Múzeum is, még korábban igyekszünk odaérni. "Belaktuk" a házat, és jól érezzük magunkat benne. A jóhoz könnyű hozzászokni.
Öt év talán még nem igazán komoly, kerek évforduló, de néhány jelentős tanulságot már megállapíthatunk, néhány fontos kérdésre már választ kapunk.
A próbaüzem első nyilvános koncertjére menet például főleg azon gondolkodtunk, hogy az új terem lesz-e olyan barátságos és otthonos, mint a Zeneakadémia? Akkor, az első benyomások alapján azt írtam, hogy "valószínűleg szeretni fogom ezt a termet...".
És lőn!
Dömölky Dániel képe Az "Élmény minden tekintetben 2010" fotópályázat nyertese |
De ami még ennél is fontosabb, a koncertek hosszú sora alatt, a sok nagy élmény közepette szép lassan két makacs fenntartásom is végképp eloszlott.
Először is, az előadó igényei és képességei szerint a hatalmas belmagasságú teremben is kialakulhat az intim légkör. Sem a nagy légtér, sem a rengeteg néző nem vonja el a figyelmet.
A másik inkább megérzés, talán kissé misztikus is, de hátha megértik.
Volt mintegy tizenöt-húsz év, amikor nagy befogadóképességű, ugyanakkor elegáns koncerthelyszínként szinte csak a Budapest Kongresszusi Központ jöhetett számításba. A zenebarátok soha nem tudták igazán megkedvelni, és gyanítom, hogy nem csak a barátságtalan akusztika miatt. Mint multifunkciós nagyterem, egyszerre volt helyszíne konferenciának, könyvvásárnak, szépségkirálynő-választásnak, dáridónak és celeb-shownak, és mintha sosem sikerült volna teljesen szétválasztani sem a műsort, sem a közönséget. Maga a terem alkalmazkodott, mintegy leereszkedett a kívánalmaknak megfelelő szintre. (Emlékeznek, hogy a leges-legelső tévéközvetítés kedvéért ordenáré módon szabálytalan alakú kört fűrészeltek a hátteret adó domborműbe?) Még jó hangversenyen is gyakran volt olyan érzésem, hogy egy külsőleg karbantartott, viszont miliőjében "lezüllött" helyen ülök. Biztosan mások is éreztek hasonlót, legalábbis soha máshol nem találkoztam hangversenyen annyi gátlástalanul beszélgető, köhögő, sőt telefonáló emberrel...
Amikor a megnyitó után nagyon hamar nyilvánvaló lett, hogy a MűPa sem kizárólag komolyzenei rendezvényeket enged be a házba, még aggódtam. Mégis, mintha itt minden fordítva lenne. Vállalhatatlan bulik eleve nincsenek, a maradékot pedig - rejtélyes módon - a ház emeli fel magához.
Öt év alatt három és fél millió látogató, ennek körülbelül tíz százaléka külföldről. Hírünket viszik. Aki innen hazamegy, nem valószínű, hogy a bankrendszerünket, a tömegközlekedésünket, vagy a politikai újságírásunkat fogja emlegetni, kulturális életünkre és zenénkre viszont még mindig méltán kíváncsi a világ. Ha ezt tudjuk tovább csinálni, ha a Művészetek Palotája a következő öt, tíz vagy ötven évben is azt tudja nyújtani, amit eddig, akkor én máris sokkal optimistábban várom a jövőt.