Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Félelem és tartózkodás nélkül (NFZ - Missa Solemnis)

2009-12-29 12:29:40 - dni -

Kocsis Zoltán 2009. december 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sümegi Eszter, Mester Viktória, Horváth István, Kovács István
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Vez.: Kocsis Zoltán

BEETHOVEN: Missa Solemnis

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar az UNICEF "kinevezett jószolgálati nagykövete". Nem tudjuk pontosan, hogy ez milyen kötelezettségekkel jár, de a rendszeresen tartott jótékonysági hangversenyekről be szoktunk számolni. Most már csak azért is, mert ezt a programot semmiképp nem akartuk kihagyni. A Missa Solemnis előadásával nem sokan merészelnek egyáltalán próbálkozni, és még kevesebben vannak, akiknél a próbálkozás sikeres.

A művet okkal veti össze a műsorfüzet írója az egy időben keletkezett - és hasonló apparátust foglalkoztató - IX. szimfóniával, mondván "a művészet történetének legnagyobb alkotásait kétféle sors sújthatja: vagy az elcsépeltség, vagy a nagyságuktól való félelem és tartózkodás." Annyival toldanám meg, hogy a Kilencediket én nem nevezném elcsépeltnek, csupán a negyedik tétel-béli "örömóda" egyszerű dallama és még egyszerűbb ritmusa ihlet meg a kelleténél többeket.

A Missa Solemnis esetében viszont szó sincs egyszerűségről. Előadása a legjobb kórusok számára is legendásan nehéz. Gyilkos magasságok, ráadásul előkészítés és pihenő nélkül, az igénybevétel szinte folyamatos. Az igazi probléma pedig pontosan ebben rejlik. Nincs igazi lassú tétel, nincs kamarajellegű hangulati ellenpár. Minden egyes hang hangsúlyos, nincs antiklimax, és ez a legerősebb (és egyetlen) érv, amit a mű ellen fel lehet hozni. Ha minden csúcspont, akkor nincs csúcspont. Kevésbé szokták emlegetni, de ez a körülmény a karmester feladatát is rendkívül nehézzé teszi, hiszen a szünet nélküli lendület könnyen kelti ágálás, vagy akár "handabandázás" látszatát.

Szóval, a "nagyságtól való félelem és tartózkodás" nem az elkényeztetett és válogatós közönség, és nem az olcsó sikerre vágyó művészek döntése. Valóban rendkívül nehéz és bonyolult feladat, előadni mindenképp, de valójában a befogadása is kihívás.

Annál érdekesebb, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vállalásában - különösen így utólag - nem érzékelek semmi kockázatot, "ki, ha én nem" merészséget.
Magától értetődő, egyértelmű és nagyvonalú produkció volt. Magabiztos és meggyőző.

Amihez elsősorban a Nemzeti Énekkarra volt szükség. Tudjuk, hogy Beethoven irgalmatlan volt a szopránokhoz, és ezért is szoktuk (néha ugyan morogva) tudomásul venni, hogy a forte magasak hamar préselt sikollyá fáradnak, hogy a második-harmadik tételben a szólam helyett már csak néhány strapabíróbb szólista érces kiabálását halljuk, gyakran a legnevesebb együttesek felvételein is.

De nem itt.

Tartalmas volt és tömör, fényes-magas, de nem súlytalan, átható, de nem éles. Tudjuk, hogy a Nemzeti Énekkar nagyon jó együttes, de ezt most lehengerlő és meggyőző módon, tulajdonképpen egyfajta kinyilatkoztatásként bizonyították. Nem hiszem, hogy aznap bárki jobb lehetett volna náluk.

A négy szólista szereplése is élményszámba ment. Nem estek abba a hibába, hogy megpróbálják túlénekelni a teljes létszámú apparátust, a végig fortissimo éneklő kórust. Kiegészítettek, árnyaltak, és persze nagyon is megszólaltak, ahol az kellett, például a Sanctus első pár percében...

Kocsis pedig összerakta.

Pedig nem kifejezetten "hálás" darab, nincsenek olyan hangsúlyok, vagy nagy dinamikai váltások, ahol teátrális mozdulatokkal lehet megmutatni a közönségnek, ki az úr a háznál. Persze, van, aki ezeket tükör előtt gyakorolja. De hogyan lehet elsajátítani azt, hogy egy assai sostenuto olyan feltartóztathatatlan méltósággal haladjon előre, mint egy izzó lávafolyam?






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.