Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Reich, Amadinda, Umze

2009-12-14 07:44:30 - dni -

2009. december 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

UMZE Kamaraegyüttes
Amadinda
Schola Cantorum Budapestiensis
Vez.: Rácz Zoltán

STEVE REICH:
Mallet Quartet – ősbemutató
Daniel Variations – magyarországi bemutató
Music for 18 Musicians

Egy kollegina azt mondta a koncert után, hogy Reich már réges-rég mindent megírt, amiért szeretjük.
Korábban talán vitatkoztam volna vele, mert például nekem őszintén tetszett a City Life is. Igaz, már az is több mint tíz éves kompozíció, de a hetvenes években megírt, és hírnevét megalapozó stílushoz képest azért hozott újdonságokat.

De az UMZE Steve Reich-műsora – és valamelyest az előadás – kifogta a szelet a vitorlámból. Az újabb kompozíciók nem tudtak meggyőzni. A Mallet Quartet olyan friss, hogy szinte még meleg. Majdnem-majdnem a teljesen bejáratott ütős, repetitív zene, azonban némi tonális vonással, hangnemváltásokkal. Ezt a többletet sajnos inkább hátránynak éreztem, mintha egy egyébként „komoly” darab könnyített, hígabb változatát kaptuk volna. A művet egyébként kifejezetten az Amadinda számára írta a szerző, az együttes fennállásának huszonöt éves jubileumára, és ebből az alkalomból – enyhén kaján módon – arra gondolok, hogy a tortavágáskor előadott dalocskák sem szoktak sem emelkedettek, sem művészileg kidolgozottak lenni, de hát nem is az a céljuk. „Happy birthday to them” – jó ez így...

A Daniel Variations is magyarországi bemutató, de aki nagyon akarta, már ismerhette CD-ről. A Nonesuch kiadványához nekem is volt szerencsém, de egy mű kvalitásait mégiscsak egy élő koncerten szerzett élmény alapján lehet felbecsülni – már ha lehet –, akkor, amikor.

Ám nem most!

Az első néhány másodpercben csak egyfajta diszkomfort érzésem volt, de hamar rájöttem, hogy a hangosítás bosszant. Komolyzenét élőben egyáltalán nem szokás bemikrofonozni, de persze ez egy speciális eset. Gondolom, ahogy jazz együtteseknél, úgy itt is elkerülhetetlen, hogy az ütők hangerejét „egyeztessék” más, halkabb instrumentumokkal, de ha már muszáj, akkor sem így kéne. Mintha egy régi monó rádió szólna, középről – és torzít. Mindannyian, szerző, előadók – és közönség – többet érdemeltünk volna, de így még véleményem sincs. Kár érte.

Aggódtam, sőt féltem a folytatástól, de ezzel legalább nem voltam egyedül. Kicsit késett is a második félidő, mert értőnek tűnő szakemberek egyre csak viaskodtak a gerjedés-sikolyokkal tiltakozó felszerelés ellen. Valamennyi sziszegés így is maradt, de azt már csak a legelső hang megszólalásáig hallottam. Onnan kezdve egy egészen más történet kezdődött...

A mű megszólalt, és lenyűgözött!

Pedig végtelenül primitív. Egy egyszerű motívum épül fel egyesével, hangonként, építőkockát a kockára. Egy pár ütős és egy pár zongorista folyamatos ritmusalapot szolgáltat, már ha az egyenletes nyolcadokat ritmusnak nevezzük. Vonósok, énekesek, klarinétosok kettesével... Összesen 18 ember. A teljes kifejtés után egy váltás, elölről kezdődik minden, úgy, hogy most másik hangszercsoportnál van a „dallam”, az alapritmus, és a... minek is nevezzem – kontrapunkt? A szerkezet nagyon egyszerű, az eredmény mégis rendkívül összetett. Éppen annyira, hogy gazdag és izgalmas legyen. A Drumming ugyan hosszabb, és főleg a fázistolásos ritmusképletek miatt lényegesen bonyolultabb is, most mégis az az érzésem, hogy talán az áttekinthetősége, talán a tömörsége miatt, de a Music for 18 Musicians még markánsabban, még nagyszerűbben aknázza ki a stílusban rejlő teljes potenciált.

Igazi remekmű, még úgy is, hogy a szerzőnek szinte semmi dolga nem volt a szabályok meghatározásán kívül. Azután a kompozíció már saját magát építi fel. De ez így talán még nagyszerűbb. „Bármely két test között vonzó erő hat, melynek nagysága egyenesen arányos a testek tömegeivel és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével”. Nos, ez a szabály se túl bonyolult, mégis szépen elforog rajta a világ.

Persze Steve Reich nem maga az Isten, és nem is Newton. Egy mosolygós, baseballsapkás bácsi, aki a koncert végén mosolyogva téblábol a színpadon és ölelkezik az előadókkal, míg a közönség hangosan ünnepli. Majdnem mindegy, hogy miket írt azóta, és dolgozik-e még ezután, a kolleginának igaza volt, Reich már tényleg megírta, amiért szeretjük.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.