Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A teljesség felé - félúton (BFZ / Graf)

2009-11-09 11:27:49 Matheika Gábor

2009. november 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Christian Tetzlaff – hegedű
Vez.: Hans Graf

JOACHIM: 2. (d-moll) hegedűverseny magyaros stílusban, Op.11
BRUCKNER: IV. („Romantikus”) szimfónia, WAB 104

Ha a hangversenynek van legalább egy emlékezetes momentuma, vagy valami olyasmi történik, amire visszaemlékezvén melegség tölti el a szívünket, akkor a koncertet érdemes volt megtartani. Ezúttal ezt az élményt elsősorban Christian Tetzlaff adta meg számunkra. Zavartan, kissé megilletődötten mosolyog, mikor meghajol a közönség tapsára, egyáltalán nem az a fajta személyiség, aki csillogó sztár-vigyorral és önbizalommal zsebeli be az ünneplést. Ezzel szemben megkérdőjelezhetetlen magabiztosság sugárzik róla, mikor hegedűjén játszik. Ehhez táptalajként szolgál felkészültsége, pedig a darab, melyet előadott ezen az estén, sosem volt a szilárd repertoár része, és nem is lesz az, bár még mindig a legtöbbet játszott műve komponistájának.

Joachim Józsefről tudjuk, hogy a XIX. század kimagasló muzsikusa volt, a zenetörténet azonban szinte kizárólag előadóművészként emlékezik meg róla. A legnagyobb zeneszerzők ajánlják neki hegedűre íródott ópuszaikat, személyes ismerőse, tanítványa, vagy barátja többek közt Mendelssohnnak, Schumann-nak, Brahmsnak.

A d-moll hegedűverseny korrekt, tartalmas zenemű, amely immár főként klasszikus vonásokat tartalmaz, tehát az után íródott, hogy Joachim művészi értelemben elfordult Wagnertől és Liszttől. Szokatlanságát épp az adja, hogy a magyaros, verbunkos dallamok direkten, szépen végigvezetve jelennek meg a darabban, sehol semmi furmányos takargatás, vagy variációk mögé rejtés. Fogja magát a dús hangzású vonóskar, és elővezet nekünk egy nagy ívű, Brahms magyar táncaira emlékeztető ritmikus dallamot. Egy versenyműben ez kétségtelenül kissé szokatlanul hat. El tudom képzelni, hogy nekünk itt, ahol élünk még furcsább ez, mint egy más nációjú emberfiának, aki egész másként viszonyul az ilyen típusú dallamokhoz.

A rendkívül hosszú, és tulajdonképpen hatásos nyitótétel fő zenei anyagát tehát a zenekar szolgáltatja, a hegedűszóló dúskál ennek variációs körültáncolásában. A nem tipikusan lassú, inkább méltóságteljes középső tételt követően technikailag igen nehéz, veszettül gyors zárószakasz következik, mely még Tetzlaff kikezdhetetlennek tűnő technikáját is alaposan próbára teszi. A perpetuum mobile szerű motívumok Beethoven Negyedikjének zárótételét juttatták eszembe. Rendkívül hatásos, mégis egyedi a zárás, melyre azt mondhatnánk, hogy Brahms stílusát idézi, ha nem tudnánk, hogy a német mester évtizedekkel később komponálja meg majd nagy műveit. Ilyesfajta egyediség tanúi lehetünk akkor is, mikor a nyitótétel hatásos kadenciájába itt-ott beleszól a fafúvók lágy kísérete. Összességében sokkal figyelemreméltóbb versenymű Joachim magyaros hegedűversenye, mint ahányszor pódiumra kerül.

A közönség hálás ünneplésében benne rejlik a szólista elismerése, valahol egyfajta rokonszenv a szokatlan darabválasztás kapcsán, és a ráadás Bach után még valami: főhajtás a német szólista azon ritka képessége előtt, hogy a legfinomabb pianókat is képes tovább némítani, cérnaszálnál is vékonyabbra. Mindez azonban nem tűnt üres technikai bravúrnak, hitele volt és helye.

Tetzlaff játékában nem csupán a muzsikus és hangszere közti művészi viszony, hanem valamiféle nemes értelemben vett mesteremberi tulajdonság is benne rejlik, ahogy valósággal összenő azzal a szerszámmal, amivel nap mint nap együtt dolgozik. Nagyszerű muzsikus.

A zenekarról és karmesteréről még nem is ejtettem szót, pedig a versenymű előadásában nagyon jelentékeny tényezőnek bizonyult a pontos és szép kíséret. A Fesztiválzenekart már másodszor vezénylő Hans Graf az a fajta karmester, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták.
Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében. Emlékeim szerint azon dirigensek, akik megpróbáltak merőben új hangzást kicsiholni a Fesztiválzenekarból, eleddig rendre gyöngébb előadásokhoz voltak kénytelenek nevüket adni. Az általam eddig hallottak között egyetlen kivételt ismerek e téren, mégpedig Kurt Sanderling feledhetetlen vendégszereplését Brahms súlyos hangvételű Harmadik szimfóniájával.

Ha a feledhetetlen talán túlzás is, de mindenképpen emlékezetes volt a zenekar és dirigens produkciója a szünet után. A fentebb vázolt karmesteri stílus nagyon is illett a Bruckner-szimfóniához. A Negyedik – dacára viszonylag korai keletkezésének – egyike az osztrák mester legsikerültebb műveinek, ami jelentős mértékben köszönhető a későbbi alapos átdolgozásoknak. A korábbi, igen terjedelmes és kissé bugyuta scerzo például teljes egészében újraíródott, átadva helyét a most is előadott remekbe szabott vadászjelenetnek.

Hogy a karmester, vagy a remekül játszó zenekar érdeme-e, nem tudom, de még olyan részletek is jól hallhatóan megcsillantak, mint az imént említett harmadik tétel főtémája, ezúttal a finale első, bődületes fokozásának hátterébe ágyazva. Bruckner számos alkalommal él ezzel a Beethoven Kilencedikje óta közkeletű megoldással, jelesül a korábbi tételek megidézésével a fináléban. Hangzás tekintetében Graf inkább az éles váltásokra, a kontúrokra, és a foltszerű zenei témák markáns megszólaltatására helyezte a hangsúlyt, míg Bruckner misztikus, ködbe burkolódzó természete – amely szintén kulcsszerepet kap ebben a műben is – most háttérbe húzódott kissé. Kár, pedig a IV. szimfónia komoly, és ritka alkalom arra, hogy a Bruckner művészetének lényegét adó mély spiritualitást megélhesse az erre fogékony hallgató.
Dicséret illeti viszont a zenekart, különös tekintettel a Bruckner-szimfóniákban mindig kulcsszerepet kapó rézfúvóskart, mely, ha kellett, zengett rendesen, máskor simogatott, a kényes kürtszólók pedig gyönyörűek voltak.

Összességében nincs okunk az elégedetlenségre, két olyan mű szólalt meg, amely a maga módján küzd az alaprepertoárba kerülésért. Joachim versenyműve alighanem mindig is a peremen marad, de ott azért kivívhat magának egy a mainál markánsabb pozíciót, Bruckner zenéje pedig annyira megosztó, hogy még legjobb darabjai is keresik a közönség egészének kegyeit. Ez a hangverseny talán megint egy apró lépés lehet ezen az úton.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.