A Rádiózenekar hangversenye a Zene Világnapján

2009. október 1.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Ránki Dezső – zongora
Miksch Adrienn – ének
Vez,: Stephen D’Agostino

DOHNÁNYI: Amerikai rapszódia zenekarra, Op. 47
MOZART: d-moll zongoraverseny, K.466
MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia

Egy nagy múltú zenekar, egy életvidám karmester és két pazar szólista – a Zeneakadémia így ünnepelt október elsején, a zene világnapján.

Az MR Szimfonikusok koncertje Amerikából indult, igaz hamisítatlan XIX. századvégi magyar hangokkal. Dohnányi 1954-ben íródott zenekari darabja már az emigráció évei alatt született, az Újvilágban is szép sikereket elért zeneszerző egy amerikai egyetem felkérésére komponálta rövid lélegzetű, ám meglehetősen csinnadrattás zeneművét. Az amerikai diákdalok és Dohnányi patetikus hangvételének elegyeként létrejött alkotás nem nevezhető mesterműnek. A sekélyessége ellenére is élvezetes alkotásnak azonban jót tett a zenekar vehemens hozzáállása, a hamis hangok, a bizonytalan összjáték viszont sokat rontott a darab megítélésén.

A folytatás hasonló képet mutatott. A színpadon maradt kisegyüttes – melynek mérete tulajdonképpen megfelelt egy klasszikus kamarazenét játszó együttes létszámának – lelkesen, muzikálisan adta elő ezt a különösen sok elemzést megélt versenyművet. A hamis hangok, a pontatlan ritmusok, és az új negatív elemként beköszönő folyamatos sleppelés azonban alaposan megnehezítették Ránki Dezső dolgát. Nehéz úgy megfogalmazni a zongoraszólamot, ha a zene természetes tagolásán állandóan igazítani kell a zenekar előadásmódja miatt. Ránki azonban nem jött zavarba. Annak ellenére is lebilincselően játszott, hogy minden egyes frázis indulása után alkalmazkodnia kellett az őt kísérő együttes lelassult reflexeihez.

Óriási taps után következett a Don Giovanni és a d-moll zongoraverseny szellemi kistestvére, a d-moll Fantázia. Itt nem kellet alkalmazkodni senkihez, s így végre az est folyamán egyetlenként ez a néhány perces zongoradarab a maga teljességében születhetett meg.
Ránki Dezső személyes varázsa ezúttal láthatóan is testet öltött, ugyanis a koncert második felében jó néhány szék üresen maradt.

Akik megfutamodtak a Mahler-szimfóniákhoz képest nem különösebben monumentális negyedik számútól, nem volt igazuk. A zenekar nehézkes játékmódjának itt ugyanis van némi létjogosultsága. Leszámítva a legújabb Mahler-felvételeket ez a széles ívű, nagy levegőkön alapuló, lassan hömpölygő előadásmód nagy hagyományokkal rendelkezik. S legyünk őszinték: még ma is a romantikus játékmód az, amit a leginkább megtanítanak zeneművészeti főiskolák hallgatóinak. Következésképp a legtöbb hazai szimfonikus zenekar a romantikus zenekari irodalmat szólaltatja meg a legjobban. Azért a rezes szekció itt is hagyott némi kívánnivalót maga után. A gyönyörű vonóshangzás, valamint az együttes határozott zenei elképzelései azonban kompenzálták a tagok technikai hiányosságait. D’Agostino is itt nyújtotta a legjobb teljesítményt.

A zenekar lassú reakcióidejéért nagymértékben felel az olasz származású karmester. Nem jár előttük egy hangyányit sem, pusztán a játékosokkal együtt mozdul, s így csak megerősíteni tudja őket a játékmód, a tempó helyességében, segíteni nem. Pozitívum, hogy a megerősítés nagymértékben hozzájárul a hangok biztonságos megszólaltatásához. Úgy tűnik, D’Agostino – együtteséhez hasonlóan – kissé nehézkes egyéniség. Számára a zenekar visszahúzása nem javítandó hiba, hanem természetes közege a muzsikálásnak.

Miksch Adriennt azonban egyáltalán nem zavarta a vontatott tempó. Így is magabiztosan bírta szusszal a hosszú frázisokat. Az érthető kiejtés és a jóleső összefogottság mellett a fiatal énekesnő legnagyobb érdeme, hogy tökéletesen illeszkedett be az MR Szimfonikusok együttesébe. Mindvégig hallhatóan, de nem kirívó hangszínnel adta elő a IV. tétel mennyországának egyik legszebb szólamát.

A hibák ebben az utolsó tételben már egészen eltörpültek. S az is sokat árul el a második félidőről, hogy a több mint egy órás szimfóniát a közönség szinte néma csöndben hallgatta végig.
S egészen bizonyos vagyok benne, hogy hazafelé menet mindannyian kicsit elgondolkoztunk az élet dolgain.