Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Új együttes, régi stílusban (Tátrai Kamarazenekar / Vivaldi, Glass)

2009-10-04 23:10:39 Johanna

2009. szeptember 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Tátrai Kamarazenekar
Baráti Kristóf – hegedű

VIVALDI: A négy évszak, Op.8. No.1.
PHILIP GLASS:
String Quartet No.3 (Mishima)
String Quartet No.4 (Buczak)

Ha egy újonnan alakult kamarazenekar hivatalos bemutatkozásának alkalmából éppen Vivaldi agyonhasznált opusát választja, a leendő hallgatóban joggal merül fel a gondolat, hogy hátha azért, mert valamiféle eddig még nem hallott elképzelése van a műről, amit feltétlenül meg akar osztani közönségével. Más mentséget legalábbis nem igen tudok elképzelni. Abban bíztam tehát, hogy a Tátrai Kamarazenekar és Baráti Kristóf, úgy akarja előadni a darabot, ahogyan eddig más még nem. Tévedtem. Vivaldi opusa lerágott csontként, végtelenül kiszámítható módon, sajnálatosan fantáziátlanul, kissé romantikusan, ugyanakkor kétségtelen (már-már kínos) kottahűséggel, nagyon tisztán és szinte technikai hiba nélkül szólalt meg.

Vivaldi korában komolyan hittek abban, hogy a zene képes megváltoztatni az emberek hangulatát. Ha szomorú zenét hallanak, szomorúak lesznek, ha vidámat, vidámak. Valószínű, hogy a zene előadásakor arra törekedtek, hogy minél közvetlenebb módon hassanak a hallgatóra. Nem hiszem, hogy Vivaldi szó nélkül hagyott volna egy ilyen kiszámítható, érzelmileg meglehetősen visszafogott előadásmódot.

Amikor a kotta tele van előadói utasításokkal, ahogy például a romantikus darabokban, ráadásul egy-egy zenemű interpretálásának komoly hagyományai is vannak, nem kell túl nagy kockázatot vállalni, a technikai tökéletesség, a szép hangszín, a kulturált játékmód szinte elegendő a sikerhez. A barokkban – nem beszélve a még régebbi muzsikákról – a partitúra sokkal kevesebb információt tartalmaz a zenész számára. Ezzel együtt természetesen az előadó szabadsága is nagyobb, ami persze magával hozza a felelősség növekedését is.

A versenymű hallgatása közben azon tűnődtem, vajon miért nincs bátorsága, fantáziája a magyar muzsikusoknak a barokk zene előadásához? Miért nem képesek néhány önálló díszítésre, miért nincsenek ötleteik? Miért nem ismernek a dinamikán túl semmiféle eszközt a zene érdekessé tételére? Ez nem historizmus kérdése, modern hangszereken is lehet fantáziadúsan barokk zenét játszani. Lehet variálni a vibrátó használatával illetve mellőzésével, lehet bátran használni az agogikát, játszani a különféle hangszínekkel. Lehet használni a csembalón kívül is hangszereket, amelyek színesíthetik a hangzást. De ami a legfontosabb, lehet, sőt kell(ene) érzéseket, hangulatokat felvonultatni, valamiféle mondanivalót közvetíteni. A mai magyar koncertélet szereplői inkább választják a biztonságosabb, kipróbált és már jól bevált hagyományos előadásmódot, mint azt, hogy bevállalják a szabadabb zenélés felelősségét.

Philip Glass vonósnégyesei sokkal jobb választásnak tűntek. Láthatóan az együttes is jobban élvezte, mint a barokk hegedűversenyt. Glass zenéjének egyik sarkalatos pontja a ritmikai feszesség. Ebben a tekintetben éreztem néha kisebb pontatlanságokat, de összességében nagyszerű volt mindkét darab előadása. Nem tudtam eldönteni, hogy az amerikai komponista zenéje hat rám, vagy csak a dallamtöredékek indítanak el bennem különféle asszociációkat. Ez a zene annyi mindenre hasonlít, szinte elegendő egy-egy apró dallamfoszlány, néhány triviálisabb harmóniai fordulat ahhoz, hogy a hallottakról máris eszünkbe jusson valami más, amit már jól ismerünk, valaha hallottunk, amihez valamilyen módon kötődünk. S így különböző emóciók, emlékek ébrednek bennünk, s a zene máris eléri célját, vagyis hatással van ránk.

Hogy művészet ez, vagy egyszerű szemfényvesztés, nem tudom, de talán nem is ez a lényeg.
Modern zenének nem mondanám, ahhoz túlságosan hagyományos, nélkülözi a bátorságot és az új gondolatokat. Könnyűzenének pedig nem elég dallamos, nem elég populáris. Hogy micsoda is Philip Glass muzsikája, hát majd eldönti a bölcs utókor. A Nemzeti Hangversenyterem sajnálatosan csekély számú, de annál lelkesebb közönségének mindenesetre nagyon tetszett.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.