A pap, a zeneszerző és a zseni (Az Orfeo Zenekar és Simon Standage)

2009. szeptember 20.
MTA Díszterem
Orfeo Zenekar
Simon Standage – hegedű

HÄNDEL: B-dúr concerto grosso, Op.6 No.7
BONPORTI: F-dúr hegedűverseny, Op.11 No.5
HÄNDEL: g-moll concerto grosso, Op.6 No.6
HÄNDEL: c-moll concerto grosso, Op.6 No.8
ALBINONI: C-dúr hegedűverseny, Op.10 No.3
HÄNDEL: A-dúr concerto grosso, Op.6 No.11

Tűnődöm már egy kis ideje, mit is írhatnék az Orfeo Zenekar és Simon Standage vasárnap esti koncertjéről. Azon kívül persze, hogy csodálatos volt. Mert ugye már sokan és sokszor leírtuk: legnehezebb azt megfogalmazni, amikor valami nagyon jó. Könnyű a hibákat ecsetelgetni, a csúnya és hamis hangokat kifogásolni, a zeneietlen megoldásokat felemlegetni, neheztelni az együttes nehézkes, vagy stílusidegen hangzása miatt. Nos, ezen az estén semmi effélében nem volt részünk. Az egyetlen felróható hibát a szórólapon (és az együttes honlapján is) találtam: két concerto grosso sorszámát sikerült felcserélni.

Ez azonban mit sem változtatott a zenei élményen. Az Orfeo Zenekar gyönyörűen szólt. Az együttes hangzását lant (Davidovics Igor), csembaló (Vashegyi György), orgona (Gyöngyösi Levente), és két concerto grosso esetében oboák és fagott dúsította. Simon Standage és Kertész Ágnes mindvégig állva irányították zenésztársaikat, a két hegedűversenyben a szólót Simon Standage játszotta.

A műsort ügyesen állították össze. Mindkét félidőben két Händel-mű közé került be egy hegedűverseny. Ez hozott némi változatosságot, ugyanakkor eltűnődhettünk azon is, mennyire nem véletlen az, hogy nem Francesco Antonio Bonporti neve hangzik a legismerősebben az est komponistái közül. Bonporti egyébként nem is „igazi” zeneszerző, inkább amolyan műkedvelőféle. Hivatását tekintve pap volt. Trento városában született, de idősebb korában Padovába költözött, s ott is halt meg 1749-ben. Mindazonáltal concertója egyáltalán nem mondható unalmasnak, egészen kedves ötleteket tartalmaz, s a lassú tétel figyelemreméltó érzékenységet is elárul. Tulajdonképpen sokkal jobban tetszett, mint Tomaso Albinoni (hivatásos zeneszerző) hegedűversenye.

A legizgalmasabb pillanatokat természetesen a zseni, Georg Friedrich Händel művei jelentették. Simon Standage nem tetszelgett a koncertmester szerepében, irányítói tevékenysége – látszólag – kimerült a beintésekben és a gyakori összenézésekben, mégis úgy éreztem, minden hangban benne van egy kicsit. Az együttes egy emberként követte őt. Gesztusai rendkívül kifejezők, érthetőek voltak, az apró mozdulatokban minden lényeges benne rejlett. Nyugodt, határozott személyisége inspirálóan hatott zenésztársaira, a darabok ötletesen, érdekesen szólaltak meg.

Számomra a két moll hangnemű concerto grosso volt a legnagyobb élmény. Lenyűgözött a g-moll súlyos, drámai nyitótétele, imádtam Musette-jének különös hangulatát, s a záró Allegro igazi tánczene volt. A c-moll darab pedig csupa meglepetés volt, a különféle érzelmek, hangulatok elképesztő felvonultatása.

Jó érzéssel állíthatom tehát, hogy a régizene lelkes hívei olyan művészi teljesítmény részesei lehettek ezen az estén, amely a világ bármely részén megállná a helyét.