Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Kalózok, avagy Marilyn Horne élő felvételei

2009-08-28 08:00:00 macskás

Marilyn Horne: Rarities
Marilyn Horne: Recordings 1959–1973
Marilyn Horne: Rarities
Ponto Recordings
PTO 1014

Marilyn Horne
Recordings 1959–1973
Gala
GL 100.568

A lemezipari válságból kijutni nem könnyű, különösen akkor, ha sorra-rendre jelennek meg olyan felvételek, melyek minősége még alulról sem súrolja a hallgathatóság határát. Nem az előadókkal van baj, hanem a titokban felvett, eredeti állapotukban hagyott felvételekkel, s ez rendkívül bosszantó, nem is csak a kifizetett összeg miatt, hanem a várt öröm elmaradásáért. Fogalmam sincs, hány cédét adnak el ezek a lemeztársaságok, bekerülési költségük viszont biztosan alacsony.

Két olyan kiadótól vettem lemezt, melyeket nem jegyzenek magasan, viszont olyan felvételeket kínálnak, amiket máshol nem találunk meg. A gyanútlan rajongó örömmel fizet, hiszen kedvence szerepel a lemezen, olyan részleteket talál, melyek nem jelentek meg eddig, rádaásul dupla cédékről van szó.

Marilyn Horne rendkívüli képességű énekes, teherbírása bámulatos, hangjának fénye, ereje, technikája nem kopott meg a hosszú karrier alatt. A zeneirodalom minden korszakából van felvétele, mint barokk énekes jól kikövezte az utat Bartoli és a kontratenorok előtt, Malibran-lemeze negyven évvel ezelőtt jelent meg (ne feledkezzünk meg erről most, amikor Bartoliét kíséri nagy médiafelhajtás). A bécsi klasszika operáiból is énekelt, leginkább azonban a romantikában teljesedett ki, Rossini operáit, a szinte énekelhetetlen áriákat ő hozta a köztudatba. Első átütő sikerét Berg Wozzeckjében aratta, de a francia dalokat is sikerre vitte.

A Ponto gondozásában (gondatlanságában) kiadott dupla cédé – mely a Mitriadénál 2003-ban már megjelent – 1971-ben készült, Rarities címmel. Az első lemezen Bellini I Capuleti e i Montecchi-jéből hallhatunk részleteket, Giuiletta Patricia Brooks közreműködésével, aki nagyszerű a szerepben. Horne kitűnő adottságai természetesen lehengerlik a közönséget, ha éneklése nem is, a bravózások tökéletesen hallatszanak. A felvételt valószínűleg az az úr készítette, akinek a hangja is meg van örökítve. Horne hangterjedelme nem ismer határokat, két oktávot gondtalanul ugrik le, oktáv és szextet fölfele, oktáv és tercet lefele lép, mindezt egymás után („Accoriam... Romeo, Romeo”). Hangjának ereje elsöpri Brooks kétvonalas A-ját, a zenekart is az első felvonás strettájában, szerencsére a zenekari anyag ezután lecsendesíti az emberben föltoluló indulatokat. A kvintett énekeseinek egymásra figyelése nagyszerű, a „Soccorso, sostegno...” kezdetű részben kristálytiszta szólamokat, nagyszerű dinamikát vezetnek elő. A lemez bonus trackjei Nicola Vaccai Giulietta e Romeo című operájának záró jelenetét tartalmazzák. Vaccait mint hangképző gyakorlatok szerzőjét ismerjük, e műve alapján így is fog maradni. A Malibran-verzió zenei anyaga erőteljesen hasonlítható hol Berlioz stílusához (két hárfa, mint a Fantasztikus szimfóniában), hol Mozart C-dúr zongoraversenyének (K.467) második tételéhez, a sort folytathatjuk. Érdekes, de semmitmondó a megoldás, hogy Rómeó és Júlia ugyanazt a szólamot énekli.

A második lemez Rossini Semiramidéjának 1981-es, San Franciscó-i felvétele, itt is szigorúan Marilyn Horne-ra koncentrálva, rajongói nagy örömére. Nem kell léptetni a cédé-játszót, töményen kapjuk a lényegre törő részeket. Már-már megkönnyebbülünk a felvétel kezdeti tisztasága hallatán, azonban csalóka a kép. A sztereóhatás el-eltűnik, a hang elhalkul-erősödik, visszhangos, néha egy mély hang is folyamatosan zúg. Nem takarékoskodtak a tapsokkal, van, ahol másfél percig is az szól. Semiramide a hangja teljében levő Montserrat Caballé, itt még modorosságoktól mentes, hangja gyönyörű, sokszor mintha habokon ülnénk, úgy szól, puhán, lágyan. Nagyszerűek a két énekes- és barátnő közös jelenetei, a koloratúrák bámulatosak. Assure szerepében James Morrist halljuk, Oroe alakítója Eric Halverson (így található a füzetkében), akit hallhattunk az idei Wagner-napokon (persze Halfvarsonként).

Marilyn Horne Recordings 1959–1973 című dupla kiadványa a Gala kiadónál jelent meg. A két lemez nagy erénye, hogy Horne sokszínűségét mutatja be, ritka felvételekkel, melyek koncerteken készültek. Bach egyik kantátája nyitja a lemezt, a felvétel Rómában készült, 1959-ben. Nem ismerném fel az énekesnő hangját, ahogy a híres filmben, a Carmen Jones-ban sem, mert itt szoprán, a rá jellemző hangszín még nem létezik. Technikája is hagy kívánnivalót maga után, a koloratúrák nem az igaziak. A jól ismert sajátosságok még hiányoznak, a teljesítménye alapján nem lehetett volna az egyik vezető énekes.

Händel négy áriája (egy a Galatheából, három a Rodelindából) már a drámai mezzót mutatja be, a különbség minden szempontból óriási az 51-es kantátával összehasonlítva. Sajnos, a „Dove sei” kezdetű ária – valószínűleg az eredeti magnószalag hibájából – fél hangot csúszik le az elején. A felvételek minősége sokkal jobb, mint a másik kiadványon, de bőven alatta van a kívánatosnak.

A nagy felfedezés Beethoven koncertáriája, az Ah, perfido, itt a drámai kifejezőerő váltakozik az egészen lágy, hajlékony, olvadékony karakterekkel, a pianók gyönyörűek, megejtőek, a zenekar viszont nem volt a helyzet magaslatán. A non plus ultra azonban a Götterdämmerung zárójelenete. Komoly Wagner-rajongók sem tudtak erről a felvételről, szerintem Horne nagyon jó lett volna Brünnhilde szerepében, erről meg is győződhetünk most. Horne gond nélkül áténekelte a Leinsdorf által vezényelt zenekart, pedig a zenészek nem a zenekari árokban ültek. Döbbenetes erejű a jelenet, mind a zenekar, mind az énekesnő miatt, Horne képes volt átadni Brünnhilde erőteljes androgün vonásait. A magas hangok nem élesek, viszont erőteljesek, a mélyek pedig szokás szerint zúgnak. A felvétel hely és ideje, a zenekar nincs feltüntetve.

A második lemez két dalciklust és három operarészletet tartalmaz, Berlioz Les nuits d’été-jét nem maga a szerző szervezte ciklussá, ráadásul az önálló dalok nem is azonos hangfajra íródtak, mégis, ez a hat kompozíció nyitotta meg az utat a Strauss és Mahler által oly kedvelt zenekari dalok előtt. Egyedi hangulatot áraszt a Villanelle, a Sur les lagunes-ben azt a soha másoknál nem hallott férfi hangszínt halljuk, amiért még a néger bluesénekesnők is lelkesednek. Horne hangjának visszatarthatatlan ereje a Berlioz-daloknál és a Rückert-lieder-ben is megmutatkozik, különösen az Um Mitternacht-ban. A két ciklus felvételének ideje nem szerepel a bookletben, Mahler esetében a karmester, és a rossz rezesekkel megáldott zenekar neve sem.

Három operarészlettel zárul a lemez (Massenet: Cendrillon; Richard Strauss: Rózsalovag; Berg: Wozzeck). A Hamupipőkében érdekes módon két énekes ugyanazt a szólamot énekli, de ebben az esetben indokolt, Frederica von Stade és Reri Grist a részlet közreműködője, nagyszerűek, a közös munka rendkívüli pillanatokat jelentett a közönségnek, hallgatónak. A Rózsalovagban is a két énekesnőt halljuk Horne mellett, a zenei anyag jóval érzékibb, érdekesebb, a három hang nagyszerűen szól, a szünetek a feszültséget fokozzák.
Az 1966-ban felvett Wozzeck-részlet, a Monológ igazi csemege, a szerep gyilkosan nehéz, kevesen vállalják Marie szólamát még ma is, úgy látszik, a XX. század zenéje még mindig mumus. Horne a szerepet abszolút biztonsággal, érzelmi töltéssel énekli, sajnos, az egész operáról nincs felvétele.

A két lemez kísérőfüzete rövid pályaképet ad, a művekről is olvashatunk néhány érdekességet. Az énekesnő születésének éve a két füzetben eltér egymástól. Lehet, hogy egy harmadik kiadó harmadik évszámot találna...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.