Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Audiovizuális élmények zongoristákról (az idei szólóestek kapcsán)

2009-07-02 08:40:15 BaCi

Audiovizuális élmények zongoristákról Néhány évtizeddel ezelőtt nem is álmodtunk róla, hogy még életünk folyamán ilyen pergő koncertélet fog körülvenni bennünket, mint az utóbbi években. Jönnek-mennek a nagyvilág zenekarai, karmesterei és szólistái, csak győzzön válogatni a komolyzene elkötelezett rajongója.
Legnagyobb örömünkre így van ez az interpretáció-történet magányos hőseivel, a zongoraművészekkel is.
A szervezők közül talán Jakobi Lászlót emelhetjük ki, hiszen ő az, aki kiemelten a zongora szólóirodalmára koncentrálva hívja meg a nagyvilág ünnepelt művészeit.

Matheika Gábortól olvasható egy Karmesterekről vizuálisan című érdekes sorozat itt a Momuson, melyben a hangzás bennünk élő képén keresztül igyekszik megragadni a század nagy dirigensei közül néhányat.
A vizualitás áll a középpontjában jelen írásnak is, csak kevésbé elvont formában. A rengeteg zongora-szólóest, a sok eltérő egyéniség kapcsán most a tényleges látvány és a megszólaló hang kapcsolatáról lesz szó.

*

Még ősszel járt nálunk egy rendkívül kedves, megnyerő, ám meglehetősen egyéni dél-koreai fiatalember, Ian Yungwook Yoo.

A bonni Beethoven-verseny győzteseként legtöbben valószínűleg egy komor, elmélyült zongoristát vártak. Yungwook Yoo egész egyénisége, szálkás mozdulatai, rendkívül világos, sziporkázó hangszíne azonban teljesen mást hozott számunkra. Könyökét az „előírttól” jóval kijjebb tartja, ettől olyan, mintha egész karsúlya elfolyna valahol oldalt a hangszer mellett. Úgy tűnik azonban, hogy az alkar sikerrel fordítja vissza a billentyűk felé a test energiáit, mert a meglehetősen nyújtott ujjak végei tűhegyes, energikus hangokat szólaltatnak meg. A kar szinte egyben mozog a klaviatúra előtt, a könyök, a csukló csak minimálisan vesz részt a hangképzésben. Talán ennek köszönhető a már említett hangszínbeli meglepetés: Beethoven ezúttal szokatlanul közel kerül Mozarthoz. Pedig az Op.78-as Fisz-dúr zongoraszonáta már messze nem tartozik a korai művek közé. A zenetörténettel együtt Beethovennél is egy új világ kezd körvonalazódni az 1800-as esztendőt átlépve. Ebben az időszakban már minden műfaj kettős arculatot mutat: néha a klasszikus, néha a romantikus hangvétel kerekedik felül.

Azon a borús, megtört embert ábrázoló képen, melyet a XIX. század festett Beethovenről, már jószerivel túlhaladtak az előadók. Ennek a meglehetősen egyoldalú képnek a szétesését segíti a romantikus előadói gyakorlat háttérbe szorulása is. Gondoljanak csak a Mezzón látott-hallott, Barenboim-féle Beethoven-szonátákra. Az itt megjelenő Beethoven inkább elgondolkodó típusnak tűnik, semmint elkeseredett, ideggyenge művésznek. Ian Yungwook Yoo pedig teljes joggal megy még egy lépéssel tovább, amikor megteremti a rövidéletű bécsi zseni és bonni kollégája közti kapcsolatot.

Mindenesetre úgy tűnik, a dél-koreai fiatalember sajátos hangszerkezelése szerencsés csillagzat alatt találkozott Beethoven zenéjével. Jó helyen, és főleg jó időben leltek egymásra. Nem biztos, hogy Yungwook Yoo néhány évtizeddel ezelőtt is ekkora sikerrel játszhatta volna csilingelő Beethovenjeit Európa nagyvárosaiban.

*

Valamivel közelebb áll a módszertani álomképhez Nikolai Lugansky hangszerkezelése. Egészen pontosan – ahogy azt már közvetlen a januári koncert után is olvashatták lapunkban – a két kéz függetlenítését tekintve mindenképpen ő az etalon. Yungwook Yooval ellentétben az ő ízületei tevékenyen részt vesznek a pillanatról pillanatra változó mozgásformák létrehozásában, könyökének nincs a testhez képest meghatározott helyzete.
Nála a fix pontot a rendkívül mélyen ülő vállak jelentik, hogy ezekbe kapaszkodva követhesse tökéletes pontossággal a kar az ujjak klaviatúrán végzett mozdulatait. Itt nemcsak horizontális mozgásformákról van szó. Nemcsak oldalirányban működik flottul ez a csodálatos gépezet, hanem a leütött hang mélységét követve lefelé és felfelé, valamint a hangfüzérek elhelyezkedését megkönnyítendő a klaviatúrán kifelé és befelé is hajlékony mozgásokkal segítik a karok az ujjakat. Ez a plasztikus mozgás kerek, bársonyos, puha alaphangszínt eredményez.

Ezzel Lugansky kiküszöböli a zongora egyik legnagyobb hibáját, s meghazudtolva a mechanika legato terén nagymértékben korlátozott lehetőségeit a legnagyszerűbb dallamhangszerré teszi a zongorát. A tökéletes szerkezeti építkezés mellett ettől váltak Lugansky Chopinjei hitelessé. Énekelt a zongorán, ezzel visszaadta a közönségnek a mostanában elveszni látszó romantikus megközelítés egyik legfontosabb alapkövét.

Lugansky azonban nem játszik „koszos”, hívatlan vendéghangokkal teli harmóniákat, mint a legatók régi nagyja, Horowitz, nem engedi át magát a pillanatnyi ötleteknek, mint a másik orosz zseni, Rubinstein. A ma elvárásainak megfelelően ragaszkodik a pontos kottaolvasáshoz, a szerző akaratának érvényre juttatásához. Hangszerkezelésének köszönhetően azonban nemcsak a zenetudósok, a kottaolvasó közönség számára van mondandója. Mindenki, még az utcáról betévedt nótakedvelő is találhat játékában vonzó részeket, hiszen a zene legnépszerűbb alkotóelemét, a melódiát teremti meg lenyűgöző formában.

*

Az évad másik nagy orosz „sztárja” Grigorij Szokolov, aki legnagyobb örömünkre most már visszatérő vendége a Zeneakadémiának. (És mint A zongora sorozat jövő évi reklámanyagában lehet látni, a MűPába is ellátogat majd.)
A két zongoraművész két eltérő korszakot képvisel. Ám a legnagyobb különbséget kettőjük között mégsem az idő teremti meg, sokkal inkább a személyiség.
Szokolov fényévekre van Lugansky gömbölyűségétől.

Talán még az Önök fülében is ott dörömbölnek azok a mérhetetlen erejű forték és szélhárfaként csilingelő pianók, melyek dinamikai különbsége elementáris erővel láncolja oda az ember figyelmét az elhangzó művekhez. A hangerő lenyűgözően széles skálája talán még megdöbbentőbb, mint az előrehaladott életkort meghazudtoló virtuozitás.
Szokolov a szélsőségek embere.

Borzasztóan gyorsan tud játszani, de talán még félelmetesebb, amikor egészen lassú tempóban zongorázik. Ezek a helyek – a legatókhoz hasonlóan – meglehetősen nehéz feladat elé állítják a pianistákat. A leütött hang ugyanis menthetetlenül halkul, még akkor is, ha az intenzitás megtartására rásegítek egy kis jobb pedállal, vagy a többi szólam vezetésével. De Szokolov, mint valami varázsló, legyőzi a zongora mechanikai hiányosságait, és olyan feszültséget teremt egy-egy hang leütésével, mely akár a másodperceken keresztül tartó mozdulatlanság ellenére is képes a hallgatóban a töretlen intenzitás érzését fenntartani.

Ha az ember erőnek erejével kiszakítja magát Szokolov elementáris hatása alól és megpróbálja kívülállóként figyelni mozdulatait, igazából egyetlen sajátságot talál. Az előírtakhoz képest az idősödő művész meglehetősen sokszor használja kalapácsszerűen az alkarját. Ilyenkor a felkart megállítva könyökből lefelé ütve valósít meg egy sor olyan helyet, amit mások egész karból tennének oda a billentyűzetre. A You Tube-on fellelhetők Szokolov régi felvételei is, melyeken ez a tendencia jóval erősebb, mint most. Fiatalon még több helyen és még zajosabb formában alkalmazta ezt a hangképzési módot.

Az előadók lecsendesedése óhatatlanul bekövetkezik az életkorral. Ez a folyamat azonban nem változatta meg Szokolov alkati hozzáállását a zenéhez.
A pianisták többsége a darabok szerkezeti felépítését egyre erősödő ingerekkel valósítja meg. A kezdet mindig szűkebb dinamikai tartományban mozog, a kotta megvalósítása egy egyszerűbb, természetesebb elképzelésből indul, hogy aztán minden téren egyre jobban kitáguljon a darab. Rendszerint a végén szólal meg az igazi nagy forte, vagy éppen az alig-alig hallható legpianóbb piano, az utolsó körben jönnek leggyorsabb futamok, a legvadabb agogikák.

Szokolovnál nem így jön létre a zenemű szerkezete. Ő a zene különféle paramétereit tekintve nem akar fejlődni a kompozíción belül, nála minden rész, a legelső is ugyanannak a zseniális anyagnak a része, mint a záró oldalak. Lehengerlő fortéja éppen úgy megszólalhat a legelső taktusokban, mint a codában, a negédes hangszín, vagy éppen a mindent összeroppantó vadság sem csupán a záró effektek sajátsága. Játéka nyomán az első perctől az utolsóig egyik végletből a másikba zuhanunk. S végeredményben ezek a sziklaszilárd, örök érvényű elemek hoznak létre minden zeneműnél egy rendkívül masszív, megbonthatatlan struktúrát.

Szokolov az állandóság, a megbízhatóság érzetét kelti a hallgatóban. Eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, amit hallunk. Ebben a miliőben az a mozdulat, melyet egy sima földi halandótól egész egyszerűen alkaros csapkodásnak neveznénk, mely fülhasogató rideg hangokat eredményez, nem egyszerűen megbocsátható, hanem tökéletes mozdulattá válik. A szélsőségek ilyen mértékű hullámzása sem az esetlegesség és az önkényesség látszatát kelti. Szokolov erejével átitatva éppen ellenkezőleg: egy monumentális struktúra minden ízében megtervezett építőelemeinek alapvetése. Egyik percben még úgy érkezik a keze a billentyűkre, mint egy hatalmas kőszikla, a másik pillanatban ugyanez a sziklatömb súlyát vesztett üres anyaggá válik, mely épp csak a leheletfinom mozgásokat megvalósító ujjak összefogására szolgál.

Azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az emberi lélek ilyen végletek, szélsőségek csodálatos egységbe rendeződésének láttán meghajtja fejét, és ámulva hallgatja annak megteremtőjét.

*

A zeneakadémiai Zongora-ciklus tavaszi sorozatának magyar képviselője, Ránki Dezső teljesen más viszonyban áll a világgal, mint orosz kollégája. Bár Szokolovhoz hasonlóan az ő játéka is inkább energikus, mint szemlélődő, a megszólaló hangok éppen az ellenkező tartományba kalauzolnak bennünket. Nem a heroikus harcok, érzelmek területén mozgunk, hanem a hétköznapi ember bőrébe bújva folytatunk küzdelmet az elemi erőkkel szemben.

Egyetlen jellegzetes mozdulatot szeretnék kiemelni Ránki Dezső játéka nyomán. Sokszor látható, amint a művész kissé felhúzott vállakkal, leszorított csuklóval, Yungwook Yooéhoz hasonlóan egybefüggő karral nyúl a hangszerhez. A dél-koreai művésszel ellentétben azonban Ránki könyöke a lehetséges legnagyobb mértékig a test közelében marad. (Értelemszerűen ha az alsó, vagy felső lágéban játszik, akkor valamelyest kénytelen ezen a tartáson kicsit változtatni.) Ez a mozdulatsor történhet pianóban, vagy fortéban, kötve játszott, vagy épp szárazon elválasztott hangoknál, mindig óriási energiák megjelenítésére szolgál. Az óriási azonban most egészen máshogy értendő. Ránki alaptónusa, hangszerkezelése, koncentrált, végtelenül intelligens játéka olyan miliőt teremt ennek a mozdulatnak, ami egyértelműen elhatárolja azt egy Siegfried típusú hős őserejétől. Az ő feszültsége teljesen más energiákat mutat meg. Itt az energiáknak arról a formájáról van szó, ami nem engedi meghalni Bartók Mandarinját, amíg meg nem kapja a lány szerelmét. Vagy azt a láthatatlan, mindig ott munkáló erőt mutatja meg, ami Tonio Krögert hajtja, hogy megtalálja életterét a hideg polgári világ trivialitása mögött.

Szem- és fültanúi lehetünk annak, amikor a test erejét meghaladó erőfeszítésre képes. Schumann titokzatos érzelemvilága, vagy – hogy régebbi koncerteket idézzünk – Bartók kinemesített barbarizmusa (pl. a számomra felejthetetlen Op.14-es Szvitben) a belső, a mikrokozmosz láthatatlan feszültségeit tükrözik.

*

Az eddigiek alapján az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy valószínűleg a zongora is úgy működik, ahogy a közhiedelem szerint a karmesterség. Először alaposan el kell sajátítani a szakma csínját-bínját, hogy aztán mindent elfeledve kialakuljanak a sajátos mozdulatsorok.

Természetesen igaz, hogy az eltérő testalkat, az eltérő személyiség a zongoraművészek körében is mindenkit egyénivé tesz. Most mégis olyasvalakivel szeretném zárni ezt a kis esszét, akinél ránézésre nem talál az ember semmi különöset. Aki nem húzza fel a vállát, nem teszi ki a könyökét, nem ereszti túl mélyre a csuklóját, hanem nagyjából úgy ül a hangszernél, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – mégis fantasztikusan zongorázik.

Jean-Efflam Bavouzet-ról van szó. A Fesztiválzenekar révén egy váratlan betegség következtében ajándékba kapott francia zongoraművészt talán leginkább a görög embereszményhez tudnám hasonlítani. Neki nincs köze a germán mitológia emberfeletti hőseihez, sem pedig a gyenge fizikumú intellektuális hősökhöz. Ő a test és a lélek tökéletes egysége, aki olyan természetesen, felszabadultan kezeli a hangszert és a zenét, mint akinél születése pillanatában elrendeltetett a művészi pálya. Bavouzet nem tesz egyebet, csak magabiztosan megvalósítja, amit a sors rámért.

*

Hosszan lehetne még beszélni arról, hányan hányféleképpen hozzák el koncerttermeinkbe a jó zenét. Tehetséges művészek sora keresi napról napra, hosszú órák gyakorlása, kutatómunkája révén, hogy milyen is az igazi Beethoven, ki is volt valójában J. S. Bach. S a legszebb az egészben talán éppen az, hogy nincs végső válasz, csak lehetséges értelmezések egyre bővülő sora.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.