2009. május 29.
Magyar Állami Operaház

R. STRAUSS: Salome

Gulyás Dénes, Temesi Mária, Natalia Ushakova, Gurbán János, Nyári Zoltán, Schöck Atala
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vez.: Dénes István)

Úgy tűnik, minden korosztálynak megvan a maga Salome-élménye. Ifjú operalátogató koromban tátott szájjal hallgattam az „öregeket”, Anja Silja 1968-as remekbeszabott vendégszerepléséről áradoztak, aki – elmondásuk szerint – az unottan realista rendezés kereteit burjánzó erotikával és sugárzó zeneiséggel töltötte ki. Silját a címszerepben nem láthattam. Nekünk Szikora János rendezése jutott. 1989-ben nem panaszkodtunk, kellően átgondolt, szecessziós díszletek közt, szecessziós elemekkel dúsított operával ismerkedhettünk meg.

Pozitívumnak tekinthető, hogy a produkció minden figurája akkor és később is adekvátan kiosztható volt a társulatban, itt elsőként a címszerepbe később beállt Zempléni Mária székbeszögező alakítása tolakszik emlékezetembe. S bár a rendszerváltással a vendégjárás erősen lecsökkent, a bemutatót követően azért a Saloméban viszonylag gyakran összefuthattunk jeles nemzetközi előadókkal. Közülük leginkább Fritz Uhl démoni Herodesére, és a 2003-ban Herodiásként visszalátogató Anja Siljára gondolok gyakran. (Aki ott volt, biztos emlékszik, amint a híres Hétfátyol-táncot, mint valami felkiáltójel, mozdulatlanul állva, megkövülten figyelte. Nincs az a rendezői színház, ami ennél hatásosabbat ki tud találni.)

Húsz évvel később Szikora János Saloméja még mindig a színen van, bár az időnkénti új beállásokkal a rendezés bizonyos elemei elvesztek. Csak egy példa: a legutolsó jelenetben Herodes parancsára beront négy katona, pajzsukkal beborítják, és azok között beszúrva négy dárdadöféssel megölik Salomét, akinek holtteste kizuhan a pajzsok alól. Most a pajzsok valahogy kint maradtak, így a döfések egyenesben érték a hősnőt. A hatásból minimum ötven százalék elveszett.

A megvalósítás ilyetén bizonytalanságai ellenére (melyet nem illik a rendező számlájára írni) a Salome a mai napig életképes rendezés. A figurák mozgatása pontosan szolgálja a drámát, s nem utolsósorban a zenei megvalósítás még mindig eléri a kívánt hatást.

A Salome zenei felelőse az elmúlt évtizedekben elsősorban Kovács János volt, ezúttal azonban a karmesteri pálcát Dénes István vette át tőle. Dénes érzékeli a darab súlypontjait, s tisztességgel segíti énekeseit is. Remekül fogja egybe a monstre zenekart, s ami talán kevéssé valósult meg, az valószínűleg az együttes próbák alacsony számában keresendő. Mindenesetre a némileg visszafogott tempók és nyomában a viszonylag tiszta zenekari játék a dirigens korrekt és biztos előadásra való törekvését célozták. De az öt zsidó jelenete talán még sosem sikerült ennyire ütősen.

A főszereplők egy kivétellel mind újonnan álltak be szerepeikbe. A címszerepben fellépő vendégművész, Natalia Ushakova mérsékelt teljesítményt nyújtott. Sportnyelven szólva ezen az estén Ushakova biztonsági kűrt futott. Tartózkodott minden olyan erőteljesebb hangi és színészi megnyilvánulástól, ami a szólam további előadását veszélyeztette volna. Erejét pontosan beosztotta ugyan, de nem lépte át a határt, amit – érzésem szerint – Richard Strauss hősnője sokszor megtesz. A határt a normalitás és az abnormalitás között. Ushakova Saloméja nem egy egzaltált, nem egy elkényeztetett királylány, hanem jólfésült úrilány egyfajta polgári miliőből. Alakítása ezért nem is lehetett több a korrektnél, s ha az előadással kapcsolatban hiányérzetünk volt, az nagyban „köszönhető” neki.

Gulyás Dénes Herodese viszont számomra revelációnak bizonyult. A pályája kezdetén elsősorban kantábilis szerepekben feltűnő Mozart–Donizetti–Verdi-tenor a karrierje második felében szerepkört váltott, s a bel canto hősök helyére a deklamáló nagy karakterek kerültek. Közülük is kiemelkedett a Peter Grimes címszerepe és a Doktor figurája Eötvös Három nővérében. Ebbe a sorba pontosan illeszkedik Herodes szólama. Gulyásnál alap, hogy anyanyelvi szinten hozza a sprechgesang előadásmódot. Minden hangot a kifejezés szolgálatába állít, s ennek érdekében – valamikori bel canto dalnokként dicséretes módon – bátran mer csúnyán is énekelni. A figura szélsőségei Gulyás alakításában jobban kijönnek. Herodese így a megszokottaknál is kéjvágyóbb és ugyanakkor gyávább. Retteg a következményektől, a hatalmat és a helyzetéből fakadó előnyöket viszont nem bírja elengedni. Pszichózisa nagyon is valóságosnak tűnik. Gulyás produkciója helyet követel a bevezetőben említett nagy alakítások között, s az énekes összetett pályáján újabb szerepeket vetíti látnoki szemünk elé (pl. remek Loge lehetne).

Herodiás szólamát Temesi Mária énekelte – szintúgy először. Előadásában erősödött a szerep mellékfigura volta. Ennek oka az lehet, hogy bár Temesi a szólamot tisztességgel leénekelte és a színpadi alakítása is megfelelt az eredeti rendezői elképzeléseknek, de előadása eklektikusnak bizonyult. Ennek gyökereit az eredeti Szikora-rendezésben találhatjuk. Szikora kevésbé találta meg a kulcsot a királynő alakjához, de ez csak Silja néhány évvel ezelőtti vendégszereplésénél tűnt fel. Temesi királynője kevésbé rémisztő, kevésbé gyengéd és kevésbé uralkodói, mert e jellemvonásokat folyamatosan váltogatja, ahelyett, hogy egyetlen jellemző tulajdonságot valósítana meg konzekvensen.

Folytatódott a gátlástalan szerepkiosztás Nyári Zoltán esetében, aki Narraboth megformálásával mutatkozhatott be. Az amúgy szimpatikus énekes egy-két éven belül már szinte mindent kipróbált, amit tenorista csak megtehet. Volt Tamino és Turiddu, Lenszkij és Don José. Most a német hősi fach egyik kezdő szerepében próbálkozott, mint más szerepben is: nagy akarással és kevesebb stílusérzékkel. Kár lenne érte, oly sok félbeszakadt karriert látni.

Schöck Atala pontosan teljesítette az Apród szerepének követelményeit, hallatszik rajta a „bayreuthi iskola”. Jochanaan régi alakítója Gurbán János. A mostanában – érzésem szerint indokolatlanul – háttérbe szorult hősbariton példás hangi teljesítményt nyújtott a próféta szerepében.