Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Forrongó délután (A BFZ és Hillary Hahn)

2009-05-12 13:33:46 Matheika Gábor

2009. május 10.
Zeneakadémia

Budapesti Fesztiválzenekar
Hilary Hahn (hegedű)
Vez.: Fischer Iván

ROSSINI: A tolvaj szarka – nyitány
MOZART: A-dúr hegedűverseny, K.219
DVORÁK: VII. (d-moll) szimfónia, Op.70

Lehetett már hallani a Budapesti Fesztiválzenekart ennél egységesebben, precízebben, adott esetben nagyobb összpontosítással muzsikálni. Volt már meggyőzőbb a zenekari egység, kifinomultabb az összhangzás, sőt, ezúttal egy-egy rézfúvós bizonytalanság is becsúszott. A helyzet azonban az, hogy az együttes olyan felmérhetetlen mennyiségű belső energia hordozója, amiről azt gondolhatnánk, önmagában elégséges a Zeneakadémia egyetlen mozdulattal való újjáépítéséhez.

Apropó Zeneakadémia. A szóban forgó hangverseny harmadízben szólalt meg, ráadásul délutáni időpontban; első két alkalommal a Művészetek Palotája szolgáltatta a színpadot. Érdekes lenne egyszer megtapasztalni, hogy ilyen esetben, amikor nemcsak az időpont, de a helyszín is cserélődik, ráadásul harmadik alkalommal kellene a zenekar muzsikusainak ugyanazon a hőfokon teljesíteniük, változik-e valami e pár nap leforgása alatt a megszólalás minőségében, az összpontosításban, urambocsá az interpretáció koncentráltságában. Egy bizonyos, az előadói szándék komolysága nem csorbult semmit, no nem mintha ez nem volna elvárható Fischer Iván együttesétől. A végeredmény összességében lehengerlő, megsemmisítő.

Nehéz bármit mondani arról, ahogy megszólalt Dvořák VII. szimfóniája, pedig ezúttal valóban nem makulátlan énjét mutatta a zenekar. Ilyen esetben azt mondom, sebaj, sőt a maximális pedantéria hiánya, ha lehet, előnyére vált az előadásnak. Sokak számára, és ez talán nem mellékes, azért még ma is problémás ez a mű. A tény, hogy ez esetben a cseh mester képtelen volt azzal a könnyedséggel, magától értetődő folyamatossággal komponálni, mint egyébként, talán nyomot hagyott a darabon. Azt világosan éreztem mindig is, hogy tematikai anyaga talán a legerősebb a szimfóniák összevetésében, beleértve a Kilencediket is, ám az a gördülékenység nincs meg benne, amely például az ezt követő G-dúr ópuszra kétségkívül jellemző.

Pedig nagyon szerettem volna rajongani érte már kora ifjúságom óta, mert borongós, sőt néhol vészjósló légköre rendkívüli mértékben vonzott. Könnyen lehet egyébként, hogy épp a megformálással járó küzdelem jelentette a belépőt, és teremtette meg a lendületet az azt követő problémamentesebb alkotói korszakhoz. Egyébirányt a kiskaput az tette be végleg, hogy Harold Schonberg híres könyvében minden gond nélkül üres homlokzatként aposztrofálja a szimfóniát. Ez talán nem ütött volna szíven annyira, ha nem talál telibe bennem valami ehhez nagyon hasonló érzést a darabbal kapcsolatban. Továbbra is imádtam, és titkos favoritként kezeltem, de vártam azt az előadást, mely megcsillant valamit abból a kincsesbányából, melyet Dvořák kissé nehézkesen, de elrejtett benne.

A Fesztiválzenekar produkciója igen közel került ehhez az ideálhoz. Megtudhattuk, hogy micsoda különbség van fortissimo és fortissimo között tónusban, hangszínben, és bámulhattunk, miképp kell tizenkilencre lapot húzni, és rátenni még egy lapáttal. Nagyszerű érzékkel bánt az együttes a Dvořákra oly jellemző harmóniavilággal. Fischer feszesre szabta az előadást, a súlypontok nem enyésztek el a zenei szövetben, hangsúlyok, szűk ívek és tudatosan élesített fordulatok jelölték ki az interpretáció sarokköveit.

A Rossini-nyitány esetében (mely nem csupán egy könnyed belépő volt a koncertre) az előadói építkezés megfontoltságával találtam szemben magam, a darab vége felé kétszer is megszólaló fokozás pedig egyenesen félelmetes volt. Mindennek jelentősége van, még a záróakkord legutolsó leheletének is, erről tanúskodik Fischer minden mozdulata, gesztusa. Ha meg kellene fogalmaznom, miben is áll e hangverseny legfőbb erénye, akkor azt mondanám, hogy Fischer Iván nem ismer félelmet; amit eltervezett fejben, azt kicsiholja játékosaiból, még ha azok esetleg nincsenek is csúcsformában, legalábbis saját magukhoz képest.

A nagy meleg és a levegőtlenség ellenére a publikum kicsihol ráadásként egy Szláv táncot, konkrétan a rendkívül hangulatos hetediket, aztán Fischer egy könnyed, humoros gesztussal mindenkit hazaküld.

Kicsit talán illetlenség, hogy Hilary Hahn nevét csak most hozom szóba, pedig hát világhíresség, és tényleg nagyon szépen játszotta Mozart híres A-dúr koncertjét. Elegancia, magabiztosság, rendkívüli báj, egy (nem titok) huszonkilenc esztendős muzsikustól, akit mondjuk tizennyolcnak néznék. Tartok minden belemagyarázástól, külső alapján történő ítélkezésről, ezért becsukom a szemem, és csak hallgatom a mesterművet. Nagyon szép hegedűhang, tágas ívek, és talán egy nagyon halvány hezitálás, hogy merre is térüljön az értelmezés, vegyen-e valamilyen konkrét, karakteres irányt. Lehet, hogy tíz esztendő múlva már egy másik, sokkal inkább saját egyéniségre szabott Mozart szólal majd meg Hahn hegedűjén, de én örülök, hogy most leginkább azt halljuk, amit szoktunk, de azt nagyszerű tálalásban.
Nem tudok azonban elszakadni azon érzésemtől, hogy ez az este mégis sokkal inkább szólt a zenekarról, mint a világhíres szólistáról.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.