Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Cavaradossi olyan, mint a fehérbor, Otello olyan, mint a vörös” (José Cura)

2009-05-07 11:28:28 Márok Tamás

José Cura leginkább azzal került az operavilág figyelmének középpontjába, hogy koncertjein laza fekete ingben sorjázza az áriákat, duetteket, közben pedig föl-alá sétálgat a színpadon, leül a földre, sőt időnként le is fekszik. Úgy mondja, így próbálja közelebb hozni a műfajt és a műveket a XXI század közönségéhez. Ezért aztán nem kevés vihart is kavar, különösen, mert ezt a magatartást a színpadi előadásokba is igyekszik belevinni. Noha karmesteri és zeneszerzői tanulmányokat is folytatott, akadnak, akik csak egy latin macsót látnak benne, aki testépítő bajnok is volt. Magyarországon énekesként eddig csak néhány koncerten lépett föl, tavaly májusban viszont Szegeden Otello szerepét énekelhette, idén pedig a Toscában tért vissza.

José Cura      – Tizenkét különböző rendezésben énekelte már Otello szerepét. Hogyan építi föl magában a figurát? Inkább önmagából merít, vagy a különböző produkciókban a különféle rendezőktől is vesz át ötleteket?

     – Ezeket a dolgokat nem lehet élesen szétválogatni, hogy ez a mozzanat innen jön, a másik meg onnan. A kérdés: hogyan tudok azzá az emberré válni? Az, hogy én, vagy Ön, vagy az operatőr kicsoda, az egy élet eredménye. Az vagyunk, amit apánktól, anyánktól vagy a tanárainktól kaptunk. Ugyanígy van egy szereppel. Az összes tapasztalatom, az egész életem benne van. Az, ahogy kapcsolatot akarok teremteni az operák szituációi és a való élet között, legyen az az Otello, a Bajazzók, vagy bármi más. Amikor kezdem megérteni a hősök motivációját a különféle helyzetekben, amikor tényleg értem már a helyzeteket, akkor megszűnik a színjátszás, és azzá a figurává válok. Elkezdek ugyanúgy gondolkodni, mozogni. Az Otello esetében például sokat fejlődtem. Rengeteget dolgoztam vele, és ma már úgy mozgok ebben a szerepben, mint egy afrikai ember, s nem úgy, mint egy európai. Az opera elején csak színlelni akarom, hogy európai vagyok. S amint a dráma halad előre – talán láthatták az előadásban is – a viselkedésem egyre ösztönösebbé, vadabbá válik, egyre inkább olyan leszek, mint egy macska. Vagy inkább mint egy oroszlán. A szerep pszichológiája az idő múlásával egyre gazdagabbá válik.

      – Tavaly azt mondta, az Otellót talán kicsit korán énekelte el. Milyen szigorúan tervezte meg a pályáját? Pontosan tudja, hogy legközelebb ezt a szerepet akarja énekelni, és az a másik még korai volna, vagy egy harmadik, amire kérik, nem önnek való?

     – Az ember mindig próbál tervezni, de a dolog nagyon bonyolult. Manapság az emberek azt mondják, az énekeseknek rövid a karrierjük, régebben 30-40 évig is énekelt valaki. Ez nem igaz, ugyanis ma egy év az énekes karrierjéből olyan, mint régen két év volt. A feszültség sokkal nagyobb, repülőgépekkel közlekedünk, és az Internet korában minden pillanatok alatt nyilvánossá válik; amit tegnap énekeltem, azt holnap fölteszik a Youtube-ra. Szóval a feszültség olyan nagy, és annyira igénybe veszi az energiáinkat, hogy az elhasználódásunk a duplája a réginek. Ha ma valaki húsz évig énekel, az negyvennek felel meg, mert olyan nagy az igénybevétel.

      – Hány előadást énekel évente?

     – Nem számolom, de negyvenéves korom előtt sokkal többet énekeltem. Mostanában körülbelül ötvenet-hatvanat, régebben énekeltem százat is. Amint híresebb lesz valaki, magasabb lesz a gázsija, és megengedheti magának, hogy valamivel kevesebbet dolgozzon. Másfelől több idő is kell a regenerálódásra. Szóval mindkét dolog arra ösztönöz, hogy kevesebbet énekeljek.

      – Önnek mennyi idő kell a regenerálódásra?

     – Attól függ, mekkora a szerep. Cavaradossi esetében elég egy nap. Otellónál legalább két nap kell.

      – Mi a különbség a két szerep között?

     – Cavaradossi olyan, mint a fehérbor, Otello olyan, mint a vörös. Az a különbség köztük, mint egy szék és egy autó megemelése között. Otello rettenetesen igénybe vesz, mert pszichológiailag rendkívül bonyolult, nagyon intenzíven kell végigélni a sorsát. Cavaradossi szólama napsugaras, csak szépen kell énekelni. Otello – ez a szerep egy szörnyeteg.

      – Melyiket szereti jobban?

     – Természetesen Otellót!

      – Sokakat meglepett, hogy tavalyi nagyon drámai, néha eszelős Otellója után milyen fényes, fiatalos, üde hangon énekelte Cavaradossit. Sokan azt gondolták, efféle hangütésre már nem képes.

     – Pár éve Stiffeliót énekeltem Londonban. Ez egy nagyon sötét, ellentmondásos figura, ezért zártan, sötét hangon énekeltem. A következő évadban A Nyugat lányában tértem vissza, és a kritikusok meglepve írták, milyen könnyedén, világos tónussal énekelek. Ez butaság! Az ember erre is képes, meg arra is. A hangom úgy szólal meg, ahogy a figura és a drámai szituáció megkívánja.

      – Ha egy szerepet több éven át énekel, az éneklése és a játéka mindig változik, vagy nagyjából ugyanaz marad?

José Cura      – Ha ma megnézem, milyen Otellót alakítottam 1997-98-ban, akkor néha nevetek. Nagyon naiv voltam! Egy még nagyon fiatal embert látok, aki megpróbálta megformálni a szerepet, megpróbálta túlélni, és ma már nem értem, miért vállaltam el olyan korán. 1997-ben énekeltem először egy torinói tévéközvetítésben. Emlékszem, a Berlini Filharmonikusok életükben először játszottak árokban, Claudio Abbado vezényelt. A zenekar 90, az énekkar 120 tagú volt. A nyitójelent fantasztikusan szólt. A RAI műszerei akkora hangerőt mértek, mint amikor egy Jumbo fölszáll. Én meg ott álltam a színfalak mögött a belépőmre várva, és egyre inkább egy mikrofonra vágytam. Talán jobb lett volna, ha várok még a szereppel. Máskor viszont azt gondolom, ha később kezdem el, akkor most nem lenne 11 éves tapasztalatom, s akkor ma az Otellóm nem lenne olyan, amilyen. Az, ahová eljutottam, a tapasztalat és a kockáztatás eredménye is.

      – Vannak olyan szerepei, amelyeket nem szeret, mégis énekli őket?

     – Nincsenek. Amikor valaki kezdő, mindent el kell fogadni, mert dolgoznia kell. Ha azonban már van egy kis neve, akkor mondhatja azt, hogy ez a szerep nekem nem tetszik, nem lennék jó benne.

      – Miért érezhet így egy énekes? Inkább a kottában lévő hangok a meghatározóak, vagy a karakter?

     – Minden együtt. Persze közrejátszik a hangi változás is. Vannak szerepek, amelyeket fiatal korában jól elénekel az ember, ám egy idő után már nem szívesen, mert például a hangja sötétebbé vált, és már nem is illik sem a szólamhoz, sem a figurához. Ott van például Alfred a Traviatában. Fiatalabb éveimben sokszor volt hozzá szerencsém. Most is el tudnám énekelni, hangilag nem jelentene problémát, de úgy hangzana, mint Alfréd apja. Ezzel a sötét hanggal elveszne a figura ifjúi ártatlansága, a hangom pszichológiai színe ma már inkább egy 45-50 éves emberé. S ez nem tenne jót a szerepnek. Persze azért meg lehet csinálni, az opera kibír efféle paradoxonokat.

      – Az efféle sötét színű tenorok, mint ön, néha elkezdenek bariton szerepeket is énekelni. Domingo például nemsokára Simon Boccanegraként mutatkozik be Bécsben, és Figaro-belépőt is énekelt néha a Sevillaiból. Önnek nincs ilyen vágya?

     – Ez nem vágy, ezt néha meg lehet tenni. A probléma az, hogy az operaműfaj kialakulása után sok-sok évig az énekeseket skatulyákba osztották. Te ide tartozol, ezt kell csinálnod, te meg amoda és azt. Ez az, ami nem történhet meg a prózai színházban: ha valaki jó színész, akkor bármit el tud játszani. Ha valaki fehérbőrű, szőke, tesznek rá festéket, maszkot, és ő lesz Otello. Az énekesek viszont be vannak szorítva a hangfajokba. Ez nevetséges! Ha valakinek megvannak a szükséges hangjai, meg tudja csinálni. Sok bariton, akinek jó magassága van, el tudja énekeli az Otellót. Ramon Vinay volt például az egyik leghíresebb Otello, aki korábban baritonista volt. Ha egy tenornak is megvannak a megfelelő hangjai, miért ne énekelhetne bariton szólamokat? 2008-ban például Bécsben én is elénekeltem a Bajazzók Prológját. A bariton kolléga pár nappal az előadás előtt jött ki a kórházból, és még nagyon gyenge volt. Az utolsó pillanatban már nem tudtak helyette másik énekest találni. A szerepet elvállalta, de nagy nyitóáriáját, a Prológot nem. Ezért aztán én énekeltem el helyette.

      – Lawrence Tibbett, a nagy amerikai bariton – aki maga is kiváló Tonio volt ebben a darabban – szintén el tudta énekelni fénykorában a Bajazzók tenoráriáját, a Kacagj bajazzót. Nagyszerűen szóltak a magas hangjai.

     – Igen, ez megesik. Na, azért van egy baritonszerep, amit szívesen elékelnék: a Don Giovannit! Azt imádnám! A Mozart-baritonszerepek nem túl mélyek, szóval szerintem el tudnám énekelni. Miért is ne?

      – Milyen énekesekkel szeret együtt dolgozni, és kikkel nem?

     – Azokat egyáltalán nem szeretem, akik szerint a színpad kizárólag arra való, hogy ott minél gyönyörűbben énekeljenek – anélkül, hogy egy kicsit is érdekelné őket a figura. Nagyon szeretem viszont azokat, akik nem nagyon aggódnak, ha a hangjuk nem a legtökéletesebben szólal meg egy pillanatban. Mi játszunk, mozgunk, ez előfordul. Azt viszont kifejezetten rühellem, ha én energiát adok egy partnernek, színészi információt, és ő nem ad vissza semmit. Ettől megőrülök! Az ilyen a kollégát ki nem állhatom. Szerencsére ritkán találkoztam ilyennel. Amikor ez megtörténik, mindig megpróbálom kimozdítani őt. De az is előfordult már, hogy megmondtam, ez nem fog menni.

      – Mi a véleménye a szegedi Otellóról?

     – Nagyon élvezem az itteni munkát. A színház gyönyörű, mindenki nagyon profi, a kórus, a zenekar, a színpadtechnika, az öltöztetők, a maszkosok. Egy rossz szavam nem lehet semmire. A szegediek szerintem nincsenek tudatában, milyen szerencsések, hogy ilyen színházuk van! Nekem elhihetik, hiszen a földkerekség szinte minden színpadán énekeltem: nagyon kevés hasonlóan profi színház van ma a világon. Szerintem ez egy olyan hely, ahol lehet nagy dolgokat csinálni. Anger Ferenc szerintem nagyon tehetséges fiatalember. Nagy szükségünk van ifjú rendezőkre, akik látványosságot képesek csinálni, „emelkedett botrányt”. Sok fiatal, aki nem tehetséges, nincs mondanivalója, azért csinál botrányos előadásokat, hogy az emberek beszéljenek róla. Meztelenre vetkőztetik énekeseiket, odahánynak a színpadra ária közben. Mindezt azzal a céllal, hogy a sajtó megírja, s az emberek rohanjanak a színházba, és ez már a sikert jelenti. Ez nem siker!


a fotókat Veréb Simon készítette






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.